Azt tartják a varjúfélékről, hogy rendkívül intelligens állatok és nagyon jól alkalmazkodnak a változó körülményekhez. Az utóbbi két évtizedben, a mezőgazdaságban ismét egyre kevésbé kedvelik őket, főként a vetési varjakat és a hollókat, ezek a madarak ugyanis esetenként kárt okoznak azzal, hogy például kiszedik a kukorica éppen csírázó magvait. A gazdák azt tapasztalják, hogy a különféle madárijesztők vagy a hangágyú mit sem ér ellenük. Csakhogy ezeket a madarakat nem mindig tekintették ellenségnek a földművelők.
Varjúfélékkel kapcsolatos panaszokkal, bejelentésekkel a Bükki Nemzeti Park Igazgatóságot (BNPI) főként a dél-hevesi, dél-borsodi régiókból és egyes nógrádi városokból keresik meg. A tavaszi és kora nyári időszakban nem telik el úgy hét, hogy ne érkezne valamilyen megkeresés az Igazgatóságra a varjakkal kapcsolatban.
Fontos kiemelni: a természetvédelmi kezelőnek, azaz a nemzetipark-igazgatóságoknak nincs hatósági jogköre, nem jogosult a varjúfélék kártételének megszüntetését célzó különféle bejelentői ötletek elbírálására és engedélyezésére. A varjúriasztás vonatkozó jogszabályoknak megfelelő lehetőségét a természetvédelmi hatóság hagyja jóvá, mégis a nemzetipark-igazgatóságoknál csapódnak le ezek az ember-állat konfliktusok. Igazgatóságunk adatszolgáltatással és konkrét információkkal támogatja a hatóságok munkáját, valamint javaslatokat ad a hozzánk tanácsért forduló gazdálkodóknak vagy lakosoknak.
A varjúfélék közé tartozik a szajkó (Garrulus glandarius), a csóka (Coloeus monedula) , a szarka (Pica pica), a holló (Corvus corax), valamint a dolmányos (Corvus cornix) és a vetési varjú (Corvus frugilegus). Közülük a csóka, a holló és a vetési varjú védett, a többi pedig vadászható madárfaj. Az ember-állat konfliktusokban főként a védett fajok érintettek, leggyakrabban a vetési varjú. A varjak kártételeivel kapcsolatos bejelentések közben többször elhangzik, hogy azért keresték meg Igazgatóságunkat, mert tudomásuk szerint a varjú védett állat, de hallhattuk már azt az indokot is, hogy a nemzeti park „telepítette oda” az adott állományt, ezért riasszuk, gyérítsük, vagy távolítsuk el a varjakat. Mindez nem fedi a valóságot. Egyrészt, ez nem áll szándékunkban, másrészt varjakat telepíteni valahová egyébként is lehetetlen küldetés, hiszen szabad, ugyanakkor rendkívül intelligens állatok, ezért bizonyos döntéseik, így a költőhely-választásuk indokait sem látjuk át teljesen. A varjúfélék – mint ahogy minden hazánk területén élő vadállat – az állam tulajdonát képezik, így minden ember egyformán a tulajdonosa, esetenként haszonélvezője vagy kárvallottja a létüknek.
Találkozhattunk például olyan Heves vármegyei esettel, ahol egy regionális hulladéklerakó közelében dinnyét, szamócát, cseresznyét termesztő gazdálkodóknak okoztak számottevő kárt a hollók. A kommunális hulladéklerakók állandó, kimeríthetetlen táplálékforrást biztosítanak, főként a madaraknak. Hiába, hogy a lerakón elérhető vegyes összetételű, romlófélben levő konyhai élelmiszerhulladék a madarak számára sem megfelelő táplálék, sőt, bizonyos elemei (pl. pékáruk) ártalmasak, mivel a lerakó egy folyamatosan terített asztal, ezért azt tömegesen látogatják, egyes költöző madárfajok kisebb-nagyobb csapatai hetekig el sem hagyják, vagy például egyes gólyapárok sajnos a közvetlen közelébe építik a fészkeiket.
Amellett, hogy a madarak a hulladéklerakóknál mindenféle emészthetetlen hulladékot, például talán féregnek látszó gumicső-darabokat és akár méregtől elhullott patkányokat is megesznek, a közeli földeket is rendszeresen felkeresik, a termést dézsmálják. A fent említett esetben a hollók vélhetően azért is okoztak kárt a szamóca- és dinnyetermésben, mert a napi vízigényüket sem tudták másként fedezni a hetek óta tartó szárazság és hőség során. Ez esetben a hollók kártételének lehetséges okairól és az azt kiváltó, valamint fenntartó körülményekről (mi miatt van ott tartósan rengeteg madár), továbbá a kártétel mérséklésének lehetőségeiről a gazdálkodókat tájékoztatjuk. Érthető, hogy a gazdálkodók háborognak a hollók kártétele miatt, és a jogszabályi előírás szerint is elvárható védekezés költségeire áldozni sem szeretnének. Az ember formájú madárijesztő, a sörös doboz, a ragadozómadár-hang ismétlődő lejátszása, a gázágyú stb. csak rövid ideig hat riasztóan. A varjúfélék okos állatok és hamar rájönnek, hogy noha ezek szokatlan, de élettelen és veszélytelen tárgyak vagy hangok, hiszen annak soha nincs negatív következménye, ha ottlétüket figyelmen kívül hagyják.
Hatékony, mégis varjúbarát elriasztás a mezőgazdasági környezetben
A riasztás egyetlen hatékony, tartósan beváló módszere a személyes jelenlét. Ha több gazdálkodó összefogna és felváltva, folyamatos helyváltoztatással őrizné a területet, vagy megbízott mezőőrök járnák a földeket, az valóban elriasztaná a madarakat. Ez az egyik megoldás, amit mindig tanácsolunk, de ezt soha nem tartják elfogadhatónak, teljesíthetőnek a gazdálkodók.
A másik célszerű megoldás a Korite nevű csávázószerrel bevont vetőmag használata lehetne. E szerrel kezelt magvak varjak általi fogyasztása nem okoz nekik károsodást, de ideiglenes rosszullétet (hányás és hasmenés) igen, s mivel a varjúfélék valóban okos állatok, nem esznek ott újra, ahol már pórul jártak – csakhogy ez is többletköltség a gazdáknak.
Egy másik lehetőség még, például kukoricatermesztés esetén, a korai vetés és a 9 cm-es vetési mélység beállítása. Ez egy olcsóbb és nagyon célszerű eljárás, hiszen a varjú a csőrhossza miatt nem éri el a csírázó magot abban az időszakban, amikor az kívánatos lenne neki, utána pedig már nem érdekes számára, hiszen a tápanyagtartalom a levelek kibomlásával csökken, a mélyről kikelt kis csíranövény alatt tápláló mag már nincs. Előbbiek odafigyelést, szervezést és többletköltséget jelentenek, és sajnos az a tapasztalat, hogy nincs erre még hajlandóság.
Fokozódó ellenszenv - hogyan lett a hasznosból nemkívánatos madár?
A vetési varjút a XX. század elejéig inkább hasznosnak tartották a gazdák, ám ahogy a környezetünket rohamosan megváltoztattuk, ők is rákényszerültek a változásra.
A paraszti gazdálkodásban a kisebb parcellák, a termesztett növények nagyobb változatossága és a kétkezi munkavégzés, a személyes jelenlét volt a jellemző, a varjú pedig egyrészt elkerülte az embert, másrészt megtalálta a helyét, természetes szerepét ebben a közegben. Korábban a varjak táplálkozásának jelentős hányadát kártevőnek tekintett rovarok képezték, 60 százalékban állati, 40 százalékban növényi eredetű volt a táplálékuk forrása. Mára azonban az arány megfordult. Ugyanis azok az üde gyepek, legelők vagy háztáji parcellák, amik a varjak számára az optimális táplálkozási helyeket képezték, szinte teljesen eltűntek. Mára nagytáblás monokultúrákat látunk mindenütt. Ahogy előbb megjelent a TSZ, majd utóbb az iparszerű, talán fél tucat haszonnövényre koncentráló intenzív növénytermesztés és a teljes körű vegyszerezés, a varjú is nemkívánatossá vált. A jelenlegi módszerekkel zajló növénytermesztés eredményeként minimálisra csökkent a talajélet, alig van giliszta, rovarlárva, lótetű stb., a varjaknak és fiókáiknak viszont valamit enniük kell. A szántóföldeken egy ideig csak a csírázó vetések kínálnak táplálkozási lehetőséget, majd ahogy magasra nő, záródik az adott növénykultúra, ismét egyre nehezebben jutnak táplálékhoz, s aratás után sem tudnak mihez kezdeni az üressé váló földeken. Ilyenkor az összes, általuk elérhető táplálkozó helyet, így például a gyümölcsösöket is rendszeresen felkeresik. Mára tehát a táplálkozási lehetőségeik jócskán korlátozottak, ugyanakkor e korlátokon belüli táplálékkínálat szinte kifogyhatatlan (kevés haszonnövényfaj friss hajtása, termése hatalmas területeken). Ez az oka annak, hogy a varjúfélék szükségszerűen, nagyobb arányban fogyasztanak – különösen a fiókanevelés időszakában – minden elérhető, magas tápanyagtartalmú friss hajtást, gyümölcs- vagy magtermést és kevésbé állati eredetű táplálékot.
Mint korábban már említettük, a XX. század elejéig a vetési varjú hasznáról vagy káráról nem voltak komoly viták, az akkori, természetközeli mezőgazdálkodás keretei között – a faj rovar- és rágcsálóirtó tevékenysége miatt – pozitívan ítélték meg és nélkülözhetetlennek gondolták őket a szántó-vető parasztemberek. Ennek megfelelően a vetési varjú teljes védelmet élvezett az 1950-es évek végéig. A mezőgazdaság termelési módszerei azonban gyorsan változtak, a fokozódó gépesítés, növényvédőszer- és rovarölőszer-használat miatt a termésátlagok növekedtek, továbbá teljesen megszűntek a korábban gondokat okozó rovargradációk. Emiatt a rovarevő madarak, köztük a vetési varjak, táplálékállatainak állományai drasztikusan, a táplálékhiány szintjéig csökkentek a madarak szemszögéből. Az ekkor ismét elvégzett gyomortartalom-vizsgálatok már azt mutatták ki, hogy a növényi táplálék 59 %, míg az állati csupán 41 % volt. A varjak által okozott mezőgazdasági károk miatt az 1960-as években újra felerősödött az a társadalmi vita, amelyet „második varjúpernek” is szokás nevezni. Ez oda vezetett, hogy 1971-től az illetékes minisztérium a faj védettségét először csökkentette, majd teljesen feloldotta, azaz a vetési varjút korlátlanul lehetett vadászni. A lakosság, a gazdálkodók, a vadásztársaságok változatos módszerekkel irtották a varjakat: egész évben lőtték őket, költés idején a fészkekbe is belelőttek, esetenként felgyújtották a fészkeket, vagy kiszedték a fiókákat és például Békés vármegyében szokássá vált, hogy a fiókákból varjúlevest főztek. Előbbiek ellenére ekkor még 300 ezer körülire becsülték a költőpárok számát. Az illetékes minisztérium 1981-től engedélyezte egy kizárólag varjúfélékre ható méreg alkalmazását, amely veseelégtelenséget okozva, napokig tartó szenvedés után ölte meg azokat a madarakat, amelyek a fészektelepek mellett kihelyezett, méreggel injektált tyúktojásokat elfogyasztották. A módszert a vadásztársaságok a méreg használatának 1996 évi betiltásáig országszerte alkalmazták, de féllegális használata még további tíz évig előfordult, annak ellenére is, hogy a vetésivarjú-fajt 2001-től ismét védetté nyilvánították. A mértéktelen gyérítés hatására a vetési varjú állománya rohamosan csökkent, a nagy telepek megszűntek, a maradék állomány szétszóródott. A 2006-ban elvégzett országos vetésivarjú-felmérés, öt évvel a védetté nyilvánítás után, mindössze 20 600 páros állományt mutatott ki, amely 157 telepre oszlott szét.
Urbanizált varjak - a városi kolóniák
A vetési varjak lakott területekre való behúzódása a fegyveres gyérítés fokozódása és a külterületi mérgezések eredményeként felgyorsult, az ezredforduló időszakában szó szerint bemenekültek a településekre, gyorsan megtanulva, hogy ott nem fenyegeti őket az ember. Itt azonban egy másik konfliktus keletkezett: nem a kártételük zavarja a lakosokat, hanem a vetésivarjú-telepek hangzavara és fokozott ürülékszennyezése, valamint a feltételezett, de nem igazolt közegészségügyi veszély, például a madárinfluenza lehetősége. A városi varjak is kolóniákba csoportosulnak, s mivel az új varjúnemzedékek a városi körülményeket ismerik leginkább, esetenként a költési időszakot követően sem távoznak onnan, hiszen a mindig elérhető élelmiszerhulladék révén táplálékhoz is jutnak – habár az részükre kedvezőtlen. A varjak települési jelenléte és hangos életvitele miatt évről-évre ismétlődő megkereséseket kapnak a nemzetipark-igazgatóságok, amelyek alapvető célja mindig a varjak és fészkeik lehetőség szerinti eltávolítása. A vonatkozó jogszabályok konkrét feltételekkel lehetővé teszik a varjak riasztását, remélt áttelepítését. Csakhogy, ha a természetvédelmi hatóság engedélyezi a fészkek eltávolítását és a madarak riasztását, akkor előbbieknek a tojásrakás kezdetéig folyamatosan, ismétlődően kell zajlania, ugyanis ekkor a tojásrakás ösztönös kényszere és lehetőségének hiánya távozásra késztetheti a varjakat. A hatósági engedéllyel rendelkező érintettek nem igazán veszik figyelembe a részükre részletesen leírt javaslatokat, érdemi riasztást nem végeznek, és legfeljebb egyszer-kétszer távolítják el a fészkeket. Előfordul, hogy még a levert fészkek anyagát is a fák alatt hagyják, amiből a varjak ugyanott, két-három nap alatt újra fészkeket építenek. Mindig javasoljuk, hogy a varjúkárogással leginkább érintett lakosság is vegyen részt a riasztásban, de többnyire ebben is elutasítóak, pedig ennek eredményes végzése az ő érdekük lenne.
Tanulságul szolgálhat az egyik észak-magyarországi város esete, ahol az 1990-es években nagy varjúkolónia alakult ki a városszéli iparterület faállományán, ahol a madarak nem zavartak senkit. Ám a rendszerváltást követően a terület egy részét – éppen azt, ahol a varjak is fészkeltek – értékesíteni akarták és a faállomány egy részét kivágatták. Az addig ott költő madarak kényszerűen a város belső, parkosított részén kezdtek új fészektelepet építeni. A szaporodó lakossági panaszok hatására az önkormányzat engedélyt kért és kapott a fészkek eltávolítására, azzal a feltétellel, hogy alternatív fészkelési lehetőséget is kell biztosítani a varjaknak. Ennek eleget téve számos fészekalapot helyeztek el az iparterület megmaradt fáira, ahová – mivel a régi költőhelyet ismerték – a varjak nagy része vissza is költözött, a probléma pedig jószerint megszűnt. Két év múltán az önkormányzat a régi-új költőhelyet képező maradék faállományt kivágatta. A vetési varjak azóta is a városban élnek, de az évről-évre hibásan végzett riasztások és fészekeltávolítások eredményeként a kezdeti egy nagy kolónia mára legalább 30 kisebb, városszerte fészkelő csapatra oszlott. Emiatt a lakosság egyre nagyobb részét érinti a szinte mindennapos konfliktushelyzet. Sokadik generációs urbanizált madarak, a városi élőhelyeket jól ismerik és zaklatásuk ellenére is kedvelik, mert mindig van költőhely és táplálék, ragadozók viszont nincsenek, lőni, mérgezni pedig nem lehet őket. Miért is lenne kedvük kiköltözni a városokból?
Az ember-varjú konfliktusok komplex kezelése
A problémára van megoldás, de az nem egyszerű és nem azonnali. Az Igazgatóság mindig ismerteti a már kipróbált és az elméleti lehetőségeket azokkal, akiknek problémája akadt a mezőgazdasági területeken vagy településeken élő varjúkolóniákkal.
Az eddigi konkrét helyszínek és esetek tapasztalatai alapján úgy tűnik, hogy egyrészt a városi konfliktushelyzetek lezárása az eddig alkalmazott eljárásokkal nem sikerült, másrészt a problémák jellemzően a költési időszakra koncentrálódnak. A városi varjúkolóniák kapcsán a tapasztalatok már mutatják, hogy a kölcsönösen elviselhető alternatív helyszínre való átcsalogatás nem pusztán elméleti opció. A közép-hosszú távon optimális költőhelyet pedig érdemes minimum a belterület peremén, lakossági panaszokat nem gerjesztő, semleges helyszíneken, de lehetőleg inkább a külterületen kijelölni.
A másik oldalon, a mezőgazdasági területeken igényelt-tervezett fajjal szembeni fellépés ugyanakkor kérdésessé teszi mind a mezőgazdasági, mind a városi problémák érdemi kezelését. Pedig a vetési varjak eredendő élettere nem a város, hanem a még létező, részben fásult gyepes területek.
Az ember-varjú konfliktusokat tehát csak a két jelentősen eltérő költőhelytípus (átalakított táj és település) kapcsán eddig gyűlt tapasztalatokra, és a madarak ezekre jellemző reakcióira odafigyelve, komplex problémakezeléssel, az ebben érintettek együttműködésével lehet orvosolni.
Az általunk át- vagy kialakított táj mai jellemzői már alig alkalmasak az állatok alapvető igényeinek kielégítésére, a természetes folyamatok fenntartására. Egy-egy természettudatos gazdálkodó vagy városi közösség nem fog egyedül megoldást elérni, ha a környékbeliek másképp’ gondolkodnak. Az ember és más fajok együtt- és túlélése csak megfontolt, hosszú távú gondolkodás, a gazdálkodók, az önkormányzatok, a vadgazdálkodók, a társadalom egészének összefogása eredményeként lehetséges.
