Szabó Lőrinc és az Ipoly, avagy gőték az irodalomban

Szabó Lőrinc és az Ipoly, avagy gőték az irodalomban

Első olvasásra talán meglepő a témaválasztás. Mi köze van egy költőnek a természetvédelemhez? Az alábbi írásban visszatekintünk az Ipoly elmúlt száz évére, és Szabó Lőrinc sorait is segítségül hívva mutatjuk be egy közösségi jelentőségű (Natura 2000 hálózathoz tartozó) természetmegőrzési terület múltját és jelenét, a Középső-Ipoly-völgy élővilágát és aktuális természetvédelmi kérdéseit.

Az Ipoly menti táj régen és ma

Elönött mocsárrét Szécsény mellett. (Fotó: Harmos Krisztián)

Szabó Lőrinc, neves huszadik századi költőnk életében különleges szerepet töltött be rövid, néhány éves balassagyarmati tartózkodása. Gyermekkorának meghatározó részeként tekintett vissza az Ipoly menti városban szerzett élményeire, olyannyira, hogy Tücsökzene című verseskötetében külön ciklust is szentelt az ide kapcsolódó emlékeknek. 1905 és 1909 között (azaz 9 éves koráig) élt Balassagyarmaton; házuk szinte közvetlenül az Ipoly mellett feküdt, a sokszor emlegetett Templom utca 10. (ma Szabó Lőrinc utcaként találjuk meg) volt a kiindulópontja a folyó menti kalandozásoknak, árvízi tutajozásoknak, téli korcsolyázásoknak. Az első világháborút megelőző évtizedekben járunk, amikor az Ipoly innenső és túlsó partja még ugyanahhoz az országhoz tartozott; a fiatal fiúk kedvelt játszótere volt a vadregényes és olykor veszélyes folyó.

A nagy Ipoly milyen kicsiny ma,

s a gyerek-város mily nagyra nőtt!

Minden uj! Csak az a száz folt liba

pettyezi épúgy, mint valaha,

a hídon túl a virágos mezőt.

Az Ipoly-híd Balassagyarmatnál

A kép forrása: Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai

(digitális kiadás: Arcanum, Budapest, 2004)

http://mek.oszk.hu/09500/09536/html/0013/9.html

Nyári ludak az Ipoly mentén. Jellemző életkép a tél végi hóolvadás és a kora tavaszi belvizek idejéről. (Fotó: Papp Ferenc)

1924-ben születtek e sorok, amikor a hídon túli rétnek már „uj ura lett”, és a folyó immár országhatárként választotta el egymástól a partot itt is, ott is kísérő ártéri mezőket.

És mit láthatunk ma? A legelő libák képe már a múlté, az Ipoly medrének Balassagyarmathoz közeli szakaszát szabályozták, így ma mintegy ötszáz méterrel távolabb folyik múlt század eleji medrétől.

Az elbontott gyalogoshíd (1921)

A kép forrása: Hajós Bence: Ipoly-hidak Ipolytarnóctól Ipolyságig (magánkiadás, 2001)

http://elsolanchid.hu/konyvek/ipolyfuzet1.pdf

Az Ipolyt kísérő mocsárrétek a határ mindkét oldalán összezsugorodtak, megfogyatkoztak; a táj képét sok helyen új, szinte megállíthatatlanul terjedő idegenhonos növények határozzák meg. A zöld juhar (Acer negundo), a gyalogakác (Amorpha fruticosa), a selyemkóró (Asclepias syriaca), a kisvirágú őszirózsa (Aster x lanceolatus), a süntök (Echinocystis lobata), valamint a csicsóka vad alakja (Helianthus tuberosus s. l.) az elmúlt évtizedekben jelentős területeket hódított meg az őshonos ártéri növényzet rovására.

Az Ipoly-völgy madártávlatból. A háttérben Szécsénykovácsi látható (Fotó: Harmos Krisztián)


„Szépséges szörnyetegek”: kanadai aranyvessző (Solidago canadensis) állomány, az előtérben néhány szál selyemkóróval (Fotó: Harmos Krisztián)


Vadcsicsóka (Fotó: Harmos Krisztián)

Az eredeti növényzet és élővilág megőrzését szolgálják azok a Natura 2000 területek, amelyeket az Európai Unió madárvédelmi és élőhelyvédelmi irányelveinek figyelembe vételével jelöltek ki. A magyar oldalon egy Ipolytarnóctól Drégelypalánkig húzódó különleges madárvédelmi terület (kezelője a Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság) és egy Litkétől Őrhalomig terjedő, három elkülönült egységből álló különleges természetmegőrzési terület (kezelője a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság) védi az európai közösség szempontjából jelentős növény- és állatfajokat, valamint élőhelyeiket. Balassagyarmat és Hont között szintén található egy különleges természetmegőrzési terület a Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság kezelésében. Szlovákiában pedig egy, a határhoz közvetlenül kapcsolódó, az Ipoly mentén hosszan elnyúló madárvédelmi terület biztosítja a folyó menti nedves rétekhez, mocsarakhoz kötődő madárfajok védelmét.

Az Ipoly folyót kísérő Natura 2000 területek térképe. A piros csíkozás a madárvédelmi, az ellentétes irányú kék sávozás a természetmegőrzési területeket jelöli. Magyar oldalon a két területtípus között jelentős átfedés látható („kockásan” satírozott részek).

(Forrás: Natura 2000 network viewer, http://natura2000.eea.europa.eu/)


A Középső-Ipoly-völgy természeti értékei

„Sehol semmi a sok csodából?

Ez már fáj, ez már árulás!

Hová tettétek őserdőmet?

Ez a pár fűzfa volt? ...”

A Bükki Nemzeti Park Igazgatóság kezelésében lévő Középső-Ipoly-völgy különleges természetmegőrzési terület (HUBN20062) azért is olyan jelentős, mivel a Balassagyarmattól keletre eső Ipoly-szakaszon országos jelentőségű védett terület – néhány kis kiterjedésű ex lege védett láp kivételével – nem található. Holtágak, mocsarak, mocsárrétek és ártéri ligeterdő-maradványok jelentik azokat az értékes élőhelyeket, ahol sajátos módon ötvöződik a sík- és dombvidéki jellegű növényzet és állatvilág. A folyami hordalékon létrejött mocsárrétek jellegzetes növényfaja a réti iszalag (Clematis integrifolia) és a nyári tőzike (Leucojum aestivum). Az általánosan elterjedtnek mondható lósóska (Rumex) fajokhoz kötődik a nagy tűzlepke (Lycaena dispar rutila), mely élőhelyeinek átalakítása és eltűnése miatt Nyugat-Európában már erősen megritkult, nálunk azonban még gyakori faj: az Ipoly-völgyet kísérő nedves réteken jelentős állományokkal rendelkezik.


Mocsárrét réti iszalaggal (Fotó: Harmos Krisztián)


Nagy tűzlepke (Fotó: Lantos István)


Gyékényes, zsombékos mocsár Hugyag határában (Fotó: Harmos Krisztián)

A holtágak, a mélyedésekben kialakuló időszakos vízállások, illetve kubikgödrök a védett és európai közösségi jelentőségű dunai tarajosgőte (Triturus dobrogicus) és vöröshasú unka (Bombina bombina) élőhelyéül szolgálnak. A dunai tarajosgőte védelme azért is kiemelt feladatunk, mivel Magyarországon él a faj világállományának jelentős része. A klímaváltozással járó melegedés és a gyakoribbá váló időjárási szélsőségek (pl. korán érkező tavasz, majd hirtelen lehűlés) egyaránt veszélyeztetik a kétéltűek – mind a békák, mind a gőték – állományait, de sajnálatos módon az emberi tevékenység, különösen a fajok telelő- és szaporodóhelyeit elválasztó úthálózat, és az ennek nyomán fellépő tömeges gázolások is egyre sürgetőbb problémát jelentenek az említett fajokra nézve.

Elütött barna varangyok (Fotó: Harmos Krisztián)


Címerré lapítva… Elütött dunai tarajosgőte (Fotó: Harmos Krisztián)

„tavi békazene: perdülő üm, mord kvarty, víg brekeke”

Magyarországon két unkafaj fordul elő: sík- és dombvidéki területeken – ezáltal Nógrád megye legnagyobb részén is – a vöröshasú unka az elterjedt; hegyvidéki rokona, a sárgahasú unka inkább a magasan fekvő területeket kedveli, elsősorban erdei pocsolyákban, keréknyomokban és egyéb időszakos vizekben fordul elő. Azokon a területeken, ahol mindkét faj előfordul, gyakran hibrid állományok képződnek, az ilyen egyedek különböző mértékben viselik magukon egyik vagy másik szülőfaj bélyegeit. Mind a sárgahasú, mind a vöröshasú unka kimondottan kisvizekhez kötődő békafaj. Ahogyan már említettük, időszakos vízállások, pocsolyák jelentik a fő élő- és szaporodóhelyeiket. Erősen kötődnek a vizekhez: a hátsó lábak ujjai között feszülő úszóhártya jelzi vízi életmódjukat. Az unkák kiválóan alkalmazkodnak az élőhelyül szolgáló kisvizek időszakos kiszáradásához: a legtöbb békával ellentétben szaporodási idejük nem korlátozódik a kora tavaszi időszakra: április közepétől augusztus végéig bármikor rakhatnak petéket attól függően, hogy a csapadékviszonyok lehetővé teszik-e a szaporodást. Más békákhoz hasonlóan a hímek és nőstények egymásra találásában az unkáknál is kiemelt szerepet kap a hangadás, itt azonban ki kell emelni még egy érdekességet:hangjuk nem a békáktól megszokott „mord kvarty” vagy „víg brekeke”. A tavaszi-nyári éjszakákon a hímek vékony, sejtelmes „unk-unk” (vagy u-u) éneke hatalmas, távoli kórusként tölti meg az éjszaka csendjét. A vöröshasú unka jellegzetes hangját hallhatjuk például Bartók Béla Szabadban című zongoraciklusában is, Az éjszaka zenéje c. tételben. (Kevesen tudják, hogy a híres zeneszerző élénken érdeklődött a természet világa iránt is. Bartók nem csupán népdalokat, hanem növényeket, kagylókat és csigákat is gyűjtött, de leginkább a rovarokat kedvelte. Értékes rovargyűjteményét a Magyar Természettudományi Múzeum őrzi.)

Vöröshasú unka felülről…


… és alulról (Fotók: Harmos Krisztián)


Vöröshasú unka petecsomó (Fotó: Harmos Krisztián)

A dunai tarajosgőte, avagy a „víziborjú”

Szabó Lőrinc balassagyarmati éveiből nem találunk a dunai tarajosgőtéről szóló emlékeket. Ez meglepő, hiszen az Ipoly mentén akkoriban ugyanolyan gyakori lehetett a faj, mint azokban az alföldi kis kubikgödrökben, ahol (még mindig gyermekként) életre szóló barátságot kötött a gőtékkel.

„Mikor először hallottam Goethéről, (…) alig bírtam elhinni, hogy csakugyan ez a neve. Nevettem. (…) Én ugyanis e szó, e név tulajdonosát háromdecis lekvárosüvegben vittem ki Debrecenben vargakerti lakásunkból a fűtőház melletti mocsarakba.”

Erre az időszakára tekint vissza a Víziborjú című vers, amelyben egy kalandos gőtefogás idéződik fel. A történet hátteréről bővebben az Emlékezések és publicisztikai írások kötetben a Goethe a víziborjú című írás szól. De álljon itt most először a vers:


A pocsolyákban – úgy hívtuk: „tavak” –

mint lassú pontok vagy gyors fény-nyilak,

ezernyi élet nyüzsgött, villogott.

Nézegettem a szikrás homokot

a fenekén: fínom szemcséiben

– kagyló, csiga és bogár – mi milyen

barázdát, nyomot húz… Majd üveget

vittem ki, s egész házunk tele lett

a vizek kisebb-nagyobb szörnyeivel.

Nagy vadászterület volt ez a hely;

hát még mikor rájöttünk, hogy a tó

lakói közt gőte is fogható!

Tucatjával szedtem össze a kis,

párduchasú, tarajos krokodilt,

s hordtam haza. „A vödörből ilyet

nyelt éjjel egy nő!… S ilyen hasa lett!…

Víziborjú!…” mondta egy vasutas.

Én úgy véltem, ez már mégsem igaz.




A vers szinte természettudományos pontossággal festi le a dunai tarajosgőtét. A tavaszi nászidőszakban a hímek a szem vonalától a farok végéig húzódó rojtozott, cakkozott bőrlebenyt (tarajat) viselnek a hátukon, farkuk oldalán pedig hosszanti, kékes-fehéres csík látható. Testük a nőstényekhez hasonlóan sötétbarna alapszínű, fekete foltokkal tarkított. Előfordulnak felül teljesen fekete példányok is. A has mindkét nemnél élénk narancssárga, melyet nagy fekete foltok díszítenek. A többi kétéltűhöz hasonlóan vizekben szaporodnak, petéiket azonban gőte-módra egyesével helyezik el különböző vízi növények alámerült levelein úgy, hogy a nőstények minden egyes petét egyesével, külön ragasztanak föl a levél fonákjára, majd ráhajtják, „becsomagolják” azt a növény levelébe.

Dunai tarajosgőte peték harmonikaszerűen összehajtogatott vízi harmatkása levélen

(Fotó: Harmos Krisztián)

Dunai tarajosgőte lárvák (Fotó: Harmos Krisztián)

A kikelő lárvák a vízben fejlődnek, ahol különböző vízi gerinctelenekkel táplálkoznak, esetenként kisebb ebihalakat is elfogyasztanak. A gőtelárvák meglehetősen furcsa megjelenésűek: kopoltyújuk nem a testük belsejében található, hanem külső függelékként csatlakozik a fejük oldalához. Összesen 3 pár kopoltyú segíti víz alatti légzésüket. A kifejlett állatok elhagyják a vizet és szárazföldi életmódra váltanak, ekkor bogarakat és hártyásszárnyúakat zsákmányolnak.

A fajra leselkedő veszélyek közül már szóltunk az éghajlattal és az emberi tevékenységgel összefüggő tényezőkről, utóbbinál azonban fontos még azt is kiemelni, hogy az élőhelyül szolgáló nedves rétek, időszakos kisvizek megszüntetése, eltűnése miatt a dunai tarajosgőte korábban összefüggő állományai erősen feldarabolódtak, ami genetikai szempontból is veszélyeket hordoz magában (beszűkül és leromlik a génállomány a belterjesség miatt). Az élőhelypusztulás nem csak az Ipoly mentén fenyegeti ezt a fajt. A versben megelevenedő debrecen-vargakerti lakás közelében fekvő „tavakat” néhány évtized múlva már „szennypocsolyákká degradálta (...) a sok vasúti salakhegy terjeszkedése. Csíbornak, tarajos gőtének nyoma sem volt bennük” emlékezik vissza szomorúan egy levelében Szabó Lőrinc.

De térjünk vissza még egy pillantás erejéig a fiatal természetbúvár megfigyeléseihez!

„Csöndes, néma állatok ezek, apró krokodilocskák, vízben élnek, s a szárazon hamarosan elpusztulnak. Tarajos gőte a hivatalos nevük; s ha természetrajztanár találkozik velük, az biztosan molge cristatának* szólítja őket. Én azonban s cimboráim gőtefogásaink idején nem állottunk tudományos magaslaton, s előbb a népies víziborjú, később vízigyík névvel illettük kis rabjainkat, amelyeket téglavetők elhagyott, zsombékos, vizes gödreiben fogdostunk össze.”

Illusztráció a tarajosgőte faj(csoport)ról Brehm: Állatok világa című könyvében

Az eredeti képaláírásban a faj megnevezése Molge cristata Laur.

Forrás: http://mek.oszk.hu/03400/03408/html/2024.html

*Megjegyzés: a Molge cristata a tarajosgőte 20. század elején használt tudományos neve. A dunai tarajosgőtét egészen az 1980-as évekig a közönséges tarajosgőte (Triturus cristatus) alfajaként tartották számon, azonban genetikai vizsgálatok rávilágítottak, hogy a T. cristatus-on belül az alfajok génkészlete jelentős eltéréseket mutat. Az eredmények tükrében a dunai tarajosgőtét önálló fajként ismerték el.

„A víz alig volt másfél arasz mély; jól láthattam, mint oly sokszor előbb és később is, hogy kalimpáltak apró lábaikkal, hogy eveztek erős, kék csíkos farkukkal! A nap fenékig átsütötte az alacsony vizet, s a fényben csak úgy csillogtak, fehéren, barnán és acélkéken a hímek, akiknek hátán és farkán hosszú, cikkcakkos lebernyeg fut végig.”

A történet folytatásában kiderül, hogy a gőték akkor sem számítottak népszerű állatoknak... Főleg nem az anyák szemében, ha a kredenc fiókjából kerültek elő!

„Az anyai patália után (…) többször aztán nem vittem haza gőtét. Úgy éreztem, kincseket dobálok el, drága, különleges, élő értékeket, s a veszteség pótolhatatlan! Nekem már sose lesz gőtém! S kijártam hozzájuk délutánonként, lehúztam a cipőmet, s belegázoltam a tóba: összefogdostam, s megint csak eleresztettem őket. Egy óra alatt húszat is lehetett fogni, de nem vihettem soha haza se gőtét, se más víziborjút, minden ott maradt a szabadban, csak nézni lehetett partra hasalva a meleg nyárban a hínáros víz nyüzsgő életét, a víztükrön szaladgáló vízipókot,2az esetlenül ődöngő, kövér, fekete-zöld hátú és ezüsthasú csiborokat, a fehér szalaggal szegélyezett csíkbogarat, a vízi poloskát, amely hanyatt fekve kommandós szabályossággal evez, a megszámlálhatatlan sok apró állatkát s a tó talaját, amely megmagyarázhatatlan bugyborgásokkal lélegzett a melegben…”

Egy jellegzetes dunai tarajosgőte élőhely (Fotó: Harmos Krisztián)

A gőték kutatása ma is hasonló módszerekkel történik: vizuális megfigyelés, valamint különböző típusú csapdák segítségével vizsgálják, becsülik meg egy-egy szaporodóhely gőteállományát.

Palackcsapdázás eredménye: dunai tarajosgőték (Fotó: Harmos Krisztián)

„Az Ipolyt, azt ma is látod”

A vargakerti gőték kis tavai már régen eltűntek, az Ipoly menti réteken azonban még ma is fellelhető ez a fentebb idézett idilli kép, és nyitva áll minden kíváncsi természetbúvár számára. Dunai tarajosgőte is szép számmal található az időszakos vízállásokban, kubikgödrökben. Mivel a faj védett, így befogásuk tilos – az anyák mellett tehát mi sem javasoljuk, hogy hazavigye bárki is. De megcsodálhatjuk őket természetes környezetükben, és az Ipoly füzeinek árnyékában ülve hallgathatjuk a nem szűnő tücsökzenét.

Bócsó Anita

Nógrád-Ipoly Tájegység

Kapcsolódó