Lázbérci Tájvédelmi Körzet

2

Védetté nyilvánítása: 1975

Területe: 3734 ha

A tájvédelmi körzet alapadatai

A Lázbérci Tájvédelmi Körzetet 1975 decemberében hozták létre Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, az Upponyi-hegység életközösségeinek és az újonnan kialakított Lázbérci-víztározó védelme érdekében. A 9/1975. számú OTvH határozatban a védetté nyilvánítás céljaként:

  • a víztározó vízminőségének védelmét,
  • az Upponyi-hegység tájképi értékeinek védelmét,
  • a geológiai értékek és növénytani ritkaságok megőrzését,
  • a védett madárvilág – elsősorban a ragadozómadarak – fészkelésének biztosítását,
  • a természeti értékek bemutatását, a közművelődés szolgálatát, a szabadidő kulturált felhasználásának segítését és
  • környezetünk védelmének mintaterületként való szolgálatát jelölték meg.

A tájvédelmi körzet eredetileg 8510 hektáros területét a 2/1986. számú OKTH rendelkezés a védelem indokainak megszűnésére – ma már egyértelmű, hogy alaptalanul – hivatkozva közel 4900 hektárral csökkentette. A védett terület ma egy apró, 2008-as változással, a Lázbérci-víztározó hidrológiai védőövezetével csaknem megegyezve, hat Borsod-Abaúj-Zemplén megyei település (Bánhorváti, Borsodbóta, Dédestapolcsány, Nekézseny, Sáta, Uppony) határára terjed ki.

A tájvédelmi körzet két területi egységből áll:

  • Upponyi-hegység (Bánhorváti, Borsodbóta, Dédestapolcsány, Nekézseny, Sáta, Uppony határában)
  • Damasa-szakadék (Bánhorváti határában)

A terület földrajza

A Lázbérci Tájvédelmi Körzet a Bükktől északnyugatra elhelyezkedő Upponyi-hegységet foglalja magában. A hegységben nincsenek igazán kiterjedt tetőszintek, ezeket a vízfolyások, a sűrű völgyhálózat szélesebb-keskenyebb hátakra tagolta fel. Mindezek eredményeként valódi hegyvidéken érzi magát az, aki a Kalica-tetőre felkapaszkodik: hazánk egyik legvadregényesebb szurdoka, a több mint 600 m hosszú és 200 m mély Upponyi-szoros látványa lenyűgözi a szemlélőt. A terület legalacsonyabb pontja a Bán-völgyben 180 m-en van, míg négyszáz métert meghaladó csúcsai közül a 461 m-es Három-kő-bérc a legmagasabb. A különálló Damasa-szakadék már kissé alacsonyabb részen – a tengerszint felett 315-380 m közt –, a Csom-patak völgyének felső végében terül el. Ez utóbbi a többek által önállónak tartott, Upponyi-hegyhát elnevezésű kistájhoz sorolható.

A térség klímája szubkontinentális, mely mérsékelten hűvös és mérsékelten száraz. Az évi középhőmérséklet 1–2oC-kal hidegebb az országosnál, a sokéves átlag 8,5–9oC, a nyári félévé 15,5oC körüli. Április 20. és október 12. között a napi középhőmérséklet meghaladja a 10oC-ot. Területén kb. 1850 óra napsütés várható, ebből nyáron 730 óra, télen 170-180 óra a napfénytartam. A fagymentes napok száma kevesebb, mint 170, az utolsó tavaszi fagy április legvégén, az első őszi október 5-10. körül várható. Az évi abszolút hőmérsékleti maximumok átlaga 32,5oC, a minimumoké -18oC.

A csapadék átlagos mennyiségű, de sokszor szeszélyes eloszlású. Sokévi átlaga évi 650 és 700 mm között változik, ebből a tenyészidőszakban 380-410 mm eső valószínű. A 24 órás csapadékmaximumot (113 mm) Sátán észlelték, ugyanezen érték a Bán-patak völgyében 75 mm alatt van. A Sajó közelsége és a víztározó miatt gyakori a köd, a völgyek klímája így hűvösebb és nedvesebb. Összefüggő hótakaró a téli félévben 45 nap körül szokott lenni, a maximális hóvastagság átlaga 22 cm. Az ariditási index 1,10. A leggyakoribb szélirány a Ny-i, DNy-i, az átlagos szélsebesség 2 m/s körüli. Az Upponyi-szorosban az egymástól alig 200-300 m-es távolságra lévő mérési pontokon jelentős mikroklimatikus eltéréseket mutattak ki.

A Lázbérci Tájvédelmi Körzet a Tiszához kapcsolódó Sajó vízgyűjtőjén fekszik. Főbb patakjai a területen kívül erednek: a Bán-patak a Bükkben, a Csernely a Heves–Borsodi-dombság (újabban Vajdavár-hegység) K-i szélén. A Bán-patak – mely a térség meghatározó szerepű vízgyűjtője – árvizei kora tavaszra és a nyár elejére esnek, a kisvíz legvalószínűbb időszaka július-szeptemberre tehető. A Csernely-, a Sátai- és a Csom-patak kivételével a vízfolyások csak a tavaszi hóolvadás, illetve a nagyobb esőzések idején szállítanak vizet, az év nagy részében medrük kiszárad. Mindegyiknél megfigyelhető a közepes vízhozam lassú, de folyamatos csökkenése az elmúlt két emberöltőben. A terület legjelentősebb állóvize a Bán-patakon Dédestapolcsány alatt létesített, 77 ha-os Lázbérci-víztározó. Ennek átlagos mélysége 7.5 m, míg legmélyebb pontja 17.3 m, a tárolható víz mennyisége a megengedett legmagasabb vízszintnél: 6.2 millió m3.

A hegység tagolt, völgyekkel felszabdalt vidéke kiemelkedő hidrológiai értékkel bír, ismertebb forrásai közé tartozik a Halatvén-kút, Hideg-kút, Pap-berki-forrás, Szodonka-kút, továbbá a Heredicse-forrás, amelynek vizét palackozzák.

A Lázbérci Tájvédelmi Körzet kőzettanilag két nagy, különböző korú, ugyanakkor egymással kifejlődésben és tektonikailag szoros kapcsolatban álló részre osztható: az Upponyi-hegység paleo- illetve mezozoos tömegére és az északra levő Damasa-szakadék környékén, a jórészt miocén medenceüledékekből és vulkano-szedimentekből felépülő Upponyi-hegyhátra. A terület a Bükk-hegységhez két csapásmenti miocén árokkal, átmeneti öv közvetítése révén kapcsolódik.

A Bükk északnyugati szélén húzódó Upponyi-hegység felépítésében az – Északi-középhegység legidősebb – üledékes kőzetek a meghatározóak, melyekkel legkönnyebben a Lázbérci-víztározó körüli séta során, az utak bevágásaiban tíz-száz millió éveket átugorva ismerkedhetünk. Köztük legidősebb a kb. 440 millió éves Rágyincsvölgyi és Csernelyi Homokkő, valamint a Tapolcsányi Kovapala. A devon korból származik az Upponyi Mészkő Formáció, melynek legnagyobb a karsztosodási hajlama. Csak viszonylag kis kiterjedésben tárul fel, rajta alakult ki a Keresztes-kő déli oldalának ördögszántása és a védett terület valamennyi karsztos ürege. A 25 db barlang közül a leghosszabb, az upponyi Cserepes-barlang régészeti jelentőséggel is bír, míg legismertebb az Upponyi 1. sz. kőfülke. A Sima-kő leszakadása rejti ezt a fokozottan védett barlangot, mely Dr. Jánossy Dénes paleontológus feltárása nyomán, őslénytani leletei alapján nemzetközileg is jegyzett.

A kréta kori Nekézsenyi Konglomerátum Formáció legszebb bemutatóhelye a Putnok-Szilvásvárad vasútvonal nekézsenyi bevágásával felszínre került földtani alapszelvény. A későbbi, harmadidőszakból fennmaradt kőzetek közül a hegység peremén felszínalkotó agyagot, homokkövet, kavicsot, konglomerátumot és riolittufát, valamint a mélyben húzódó barnakőszén telepeket érdemes megemlíteni. A miocén vulkanizmus legszemléletesebb feltárásait a lázbérci Nagy-hegyen, a Határ-völgyben vagy a Három-kő-bércen láthatjuk. Ez utóbbi nem csak a térség legmagasabb pontjaként kínál szép kilátást, hanem vulkanológiai értéke is nagy, hiszen közelében a magmatizmus minden jellemző fáciese megtalálható, a blokklávától a breccsáig. A pliocén-pleisztocén időszakot a hegylábi részeken és a völgyekben a vasas-mangános-kovasavas kérgekkel együtt előforduló szélkoptatta sarkos kavicsok, kőzetösszletek és a lösz őrzi.

A tájvédelmi körzet dombvidéki jellegű része rejti az országban egyedülálló földtani kincset, a Damasa-szakadékot. A változó agyagtartalmú, kavicsos, homokos kőzetből és andezit agglomerátumokból felépülő meredek lejtőn a Csom (Som)-patak alámosta a szubvulkáni képződményeket, amelyek instabil helyzetükből a XVIII-XIX. századi földrengések során végül kimozdultak, s lejtőcsuszamlásokkal hazánk második leghosszabb nem karsztos üregrendszerét hozták létre. Az andezit lávabreccsa blokkok közt több egymás fölötti szintben kialakult, ma ismert 8 álbarlang együttes hosszúsága meghaladja a 170 métert. Közülük a 25,7 méteres Mély-hasadék és a 85 m hosszúságú Damasa-barlang a legjelentősebb.

A Lázbérci Tájvédelmi Körzetben a barna erdőtalajok az uralkodók, az agyagbemosódásos és rozsdabarna erdőtalaj aránya eléri a 80%-ot. Mechanikai összetételük homokos vályogtól a vályogig terjed. Az erdőtalajokon kívül más típusok csak kisebb foltokat alkotva, lokálisan jelentkeznek: ilyen a kőzethatású talajok főtípusán belül a tömör mészköveken előforduló rendzina vagy a semleges kémhatású andezitogén hialoklasztitokon megjelenő fekete nyirok (erubáz) talajok. A váztalajokon belül köves, sziklás váztalajok találhatók az Upponyi-szoros környékén, valamint a Csernely-patak meredek szurdokvölgyében. Helyenként földes kopárok is előfordulnak. A vízfolyások mentén nyers, valamint humuszos öntéstalajok húzódnak. Helyenként az areális és lineáris erózió hatását bizonyítva, a meredekebb hegyoldalak lábainál lejtőhordalék talajok is megfigyelhetők. A terület talajai minőségi osztályozás alapján a VI.-X. csoportba sorolhatók, aszerint, hogy jobb minőségű barnaföldről vagy sekélyen mállott köves, sziklás váztalajról van szó.

A tájvédelmi körzet döntően erdővel borított, közel 54%-a erdő, 21%-a gyep (rét, legelő) – sajnos ennek kiterjedése az állattartás visszaszorulásával folyamatosan csökken. A szántók aránya 15%, a művelésből kivont területeké 9 %, míg a gyümölcsösök alig 1%-ot tesznek ki.

Társadalmi jellemzők

A térség falvas településszerkezetű, a peremrészeken jellemzően 1000 főnél kisebb települések helyezkednek el, a legnépesebb Dédestapolcsány lakóinak száma 1440 fő. A védett terület közepén fekvő Upponyban – melynek belterülete is védett – alig háromszázan laknak. Működő tanya és ipari létesítmény nincs. Az északi oldalt kivéve mindenfelől közutak határolják a Lázbérci Tájvédelmi Körzetet, viszont a víztározó kialakítása óta már nem szeli át közút: napjainkban Uppony és Dédestapolcsány közt korlátozott forgalmú, behajtási engedély köteles erdészeti magánút húzódik. A területet nyugatról és délről kerülő Putnok-Szilvásvárad vasúton a forgalom 2009 decemberétől szünetel. A TK-t keresztülszeli a Sajóivánka–Ózd közti 120 kV-os távvezeték, Nekézsenyt Sátával és Upponyt Borsodbótával 20 kV-os légvezeték kapcsolja össze. A víztározó hidrológiai övezetében fekvő Uppony ivóvíz és szennyvízhálózata, gázvezetéke a föld alatt húzódik.

A lakosság a hátrányos gazdasági helyzet miatt elvándorol, a vidék megtartó erővel alig bír, a települések zöme az elöregedés jeleit mutatja. A munkanélküliség magas, a szociális helyzet kedvezőtlen. A nehéz körülmények között élő lakosság így természeti környezetére szorul, arra jelentős mértékű, sokszor negatív hatást fejt ki: pl. külterületi hulladéklerakás, tüzelő, csiga és gomba illegális gyűjtése, gyepek égetése. Gondot okoz az ezzel együtt járó emberi zavarás.

Az egészséges természeti környezetben rejlő lehetőségek fenntartható módon való kiaknázhatóságát mind többen ismerik fel, a térség természeti kincseit már kezdik értékelni. Egyre többen foglalkoznak falusi vendéglátással és a horgászókon kívül kirándulóként is sokan megfordulnak itt. A Natura 2000 területekkel összefüggő támogatások érdekeltebbé tették a gazdálkodókat abban, hogy a természeti értékek fennmaradjanak, s ennek a pozitív folyamatnak az erősödése remélhető.

Gazdálkodás

A régió hazánk gazdaságilag legelmaradottabb vidékei közé tartozik. A bányák és nehézipari üzemek 1990-es évek eleji bezárásával megszűnt a munkalehetőség, komolyabb ipari létesítmények Kazincbarcikán és Ózdon, ill. már csak távol, a megyeközpontban találhatók. A települések lakossága megélhetési problémákkal küzd, a helyi foglalkozatás lehetőségei szerények. A kedvezőtlen természeti adottságok – pl. rövid tenyészidőszak, élénk domborzat, alacsony termőképességű földek, túltartott nagyvadállomány – nem kedveznek a mezőgazdaságnak, a birtokok kevés embert foglalkoztatnak és az elmúlt évtizedekben koncentrálódtak. Az osztatlan közös tulajdon és az elfeledett tudás is sokszor gátja a gazdálkodásnak. Mindezeknek köszönhetően a szántóföldi művelés félintenzívnek mondható: a hagyományos, alacsony ráfordítás igényű növénykultúrák (kalászosok, kukorica magas aránya, napraforgó és lucerna) termesztése jellemző. A gyepeket a szakemberhiány miatt jellemzően villanypásztoros szakaszoló legeltetéssel hasznosítják. A juhtartás megszűnt, előtérbe kerültek az intenzív hasznosítású húsmarhafajták. Sajnos a gyepterületek jelentős része a támogatások miatt csak látszatkezelésben részesül vagy kezelés nélkül maradt, azokon kedvezőtlen irányú szukcessziós folyamatok indultak el. Ezzel ellentétben vannak olyan helyek is, ahol a túlhasználat jellemző.

A nagyarányú erdősültségből adódóan az erdőgazdálkodás meghatározó, a tájvédelmi körzet erdeinek közel 60%-a állami, a többi magántulajdonban van. A Bánhorváti Erdészet és számos erdőbirtokosság, magán erdőgazdálkodó működik a területen, melyek elsősorban alacsonyabb jövedelmezőségű tűzifát termelnek. A természetközeli, folyamatos erdőborítást biztosító gazdálkodási módszerek még nem terjedtek el és a tájidegen állományok átalakítása is nagyon lassan halad. A legtöbb konfliktusforrás az erdőgazdálkodásból és a túlszaporodott nagyvadállományból adódik.

A kedvező természeti adottságok (jó levegő, tiszta vizek, nagyfokú erdősültség, szép táj, stb.) az alacsony környezeti terhelésű, ún. szelíd vagy ökoturizmus alapját képezhetnék, de az infrastruktúra elmaradottsága a fejlődést nem segíti. Egyelőre csak a horgászatból, vadászatból és Dédestapolcsány, Uppony idegenforgalmából származó bevétel számottevő. A szomszédos Bükk hegység, a közeli Szilvásvárad országos vonzerejét, a területen keresztülhaladó Országos Kék Túra látogatottságát kihasználva több település is turisztikai fejlesztésben gondolkozik, ami az idegenforgalomban kiaknázható potenciált kínálhat.

Természeti értékek

Élettelen (geológiai) értékek

A Lázbérci Tájvédelmi Körzet értékét kőzettani sokszínűsége alapozza meg. Geológiai jelentősége részben az üledékes kőzetekhez, elsősorban a paleozoikumi mészkőhöz kapcsolódik: csak a hegység Upponyi Mészkövén vált lehetővé karsztos formakincs kialakulása, karrfelszínek képződése. Ennek legszebb, legváltozatosabb és legérdekesebb földtani alakzata az Upponyi-szoros, valamint a Lázbérci-víztározó két oldalán húzódó feltárássorozat. Ez utóbbi Dédestapolcsány és Uppony között csaknem 4 km hosszan követhető, és az ÉK–DNy-i csapásirányra merőlegesen a paleozóos formációk szinte teljes vertikumát bemutatja. A terület fontos élettelen értékei közé tartozóan, a külső és a mélyből jövő erők hatására olyan sziklaképződmények jöttek létre, amelyek másutt nem találhatók. A különböző korú és ellenálló képességű, üledékes és vulkanikus kőzetek határán, illetve a legnagyobb völgyekben meredek lépcsők alakultak ki, amelyek vonalában impozáns sziklák sorakoznak. Közülük a 120 méteres magasságot elérő Sima-kő a legnagyobb, hasonlóan látványos a közeli Keresztes-kő, kissé lankásabb karsztos oldalával. A 25 m magas Három-kő tömbjei már andezitesek. A terület legszebb kilátópontja a Kalica- és a Vízköz-tető, ahonnan a Csernely-patak völgye és a víztározó is belátható. Ott nyílik a tájvédelmi körzet valamennyi karsztos barlangja, melyek viszonylag rövidek és a közeli Bükk barlangjaihoz képest valamivel kisebb jelentőséggel bírnak. A 25 üreg közül régészeti védelem alatt áll és fokozottan védett az Upponyi 1. sz. kőfülke. Régészeti oltalomban részesül még, s megkülönböztetett jelentőségű az Upponyi 2. sz. kőfülke és a jelentős (42 m) hosszúságú Upponyi Cserepes-barlang. A Damasa-szakadék 8 barlangja kialakulását tekintve országosan is egyedülálló, kőzetmozgásokkal egyidőben keletkeztek. Különlegességük abban áll, hogy kialakulásukban a víz oldó hatásának szinte egyáltalán nem volt szerepe – a hasadékszerű zárt terek, természetes üregek a kőzettömbök lejtőirányú tömegmozgása során, a kőzet térbeli kiterjedésének, felhasadozásának köszönhetők. A másik érdekesség a kőzet viszonylag magas vastartalma, mely a mágneses geodéziai mérőműszerek használatát gyakorlatilag lehetetlenné teszi, megnehezítve a barlangok felszín alatti kiterjedésének meghatározását. Különleges genetikája és jelentős (85 m) hossza miatt mindenképpen megemlítendő a Damasa-barlang. A védett területen lévő barlangok majdnem kétharmada, 23 db fokozottan védett területen, turistaúttól távolabb nyílik. Ezek látogatása engedélyköteles.

A tájvédelmi körzet földtani alapszelvényei közül nemzetközi jelentőségű a nekézsenyi Harka-tetőn levő, mely a Tapolcsányi Formáció sötétszürke agyag- és kovapala, radioláriás rétegeit és az ezekbe települő Strázsahegyi Metabazalt Tagozat vulkanitját tárja fel. Az alapszelvény a kétszintes felhagyott külszíni bányából és egy, a bánya felső szintje felett létesített kutatóárokból áll. Szintén kiemelkedő a dédestapolcsányi Nagy-hegy oldalának földtani alapszelvénye, melynek kréta időszaki konglomerátumában több méteres mészkőtömbök találhatók. Ezekben telepes korallok, csigák és rudista kagylók tömege ismerhető fel a sekélytengeri bentosz foraminiferái mellett. Mindkét alapszelvényt a közelmúltban újította fel a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság.

A tájvédelmi körzetben sok – helyenként szurdokszerűvé mélyülő – vízmosást ismerünk, a Csernely-patak ma nagyrészt szabályozatlan, természetes medrében folyik és a források döntő része nincs befoglalva. Az erdőtömbben három földvár magasodik.

Élő természeti értékek

Míg Lázbérci Tájvédelmi Körzet és környékének kutatottsága a földtan tekintetében viszonylag hosszabb múltra tekinthet vissza, addig élővilága sokáig csak töredékesen volt ismert. Háttérbe szorult a szomszédos Bükk mellett, a kutatók elkerülték a vidéket. Ezen a védettség kihirdetése sem változtatott, évtizedeken át rendszertelenül és a szerény lehetőségek függvényében folytak a változatos élővilág alaposabb feltárását célzó kutatások. Mindezek eredményeként az Upponyi-hegység számtalan megválaszolatlan kérdést feltéve még mai is kihívást jelent a szakemberek számára.

Növényvilág – botanikai értékek

A Lázbérci Tájvédelmi Körzet a Bükk északi szomszédjaként, azzal szoros kapcsolatban állva helyezkedik el, ami mind a flórában, mind pedig a vegetációban érződik. Növényföldrajzilag a Pannóniai flóratartomány (Pannonicum) Északi-középhegység (Matricum) flóravidékének borsodi (Borsodense) flórajárásába tartozik.

A Borsodense flórajárás növényföldrajzi meghatározásában foglaltak együttesen ugyan alkalmazhatók az Upponyi-hegység növényvilágának jellemzésére, azonban a vidéket járva jelentős különbségeket is megfigyelhetünk a szakirodalomban leírtakhoz képest. A növényzeti zónák függőleges szintezettsége eltér a Bükkben megmutatkozó zonalitás-képtől: itt legmagasabban a cseres-tölgyesek, alattuk a gyertyános-tölgyesek, majd legalul – gyakran 200–300 m tengerszint feletti magasságban – a bükkösök húzódnak. Az eltérések a geológiai, felszínalaktani és éghajlati adottságokra, valamint a tájhasználatra egyaránt visszavezethetők. A tájvédelmi körzetben jelenleg 87 védett növényfajt ismerünk.

A cseres-kocsánytalan tölgyesek (Quercetum petraeae-cerris) a hegyvidéki jellegnek megfelelően az északias kitettségű oldalaktól eltekintve minden tengerszint feletti magasságban előfordulnak. Ez az egyik legnagyobb kiterjedésű zonális társulás, amely a védett terület zárt erdőtömbjének közel harmadát alkotja. Lombkoronaszintjében a csertölgy uralkodik, természetszerűbb állományaiban viszonylag gyakori – bár napjainkban fogyatkozik – a kocsánytalan tölgy, megtalálható a tatár- és mezei juhar valamint a vadkörte. Üdébb állományai jelentősebb cserjeszinttel rendelkeznek, s a gyepszint fajkészlete is a vízellátottság függvényében változik. Ez alapján ligeti perjés és egyvirágú gyöngyperjés típusait ismerjük a területről. Leginkább átmeneti állományaiban fordulnak elő a más társulásokra jellemzőbb, védett fajok: magyar repcsény, nagy ezerjófű, fehér madársisak. A cseres-tölgyes természetessége a nem megfelelő gazdálkodásból eredően, a cserjeszint, az elegyfák és a holt faanyag nagymértékű hiánya miatt sokszor alacsony, és rá is nagy veszélyt jelent a fehér akác spontán terjedése.

A melegkedvelő tölgyeseket (Corno-Quercetum pubescentis) viszonylag kis területen, a meredek, déli-délnyugati lejtőkön találjuk, legszebb állományaik a Kalica- és a Vízköz-tetőn vannak. A társulás melegigényes, közepes vízigényű, magas relatív fényigényű növényfajokból szerveződik. A dús cserje- és fejlett gyepszint kialakulását a közepes növekedésű, ritkás lombkoronaszint teszi lehetővé, melyben a kocsánytalan tölgy dominanciája mellett megtalálható a házi berkenye, mezei juhar, molyhos tölgy, csertölgy és vadkörte is. A cserjeszint állandó faja a közönséges fagyal és a húsos som, míg a pukkanó dudafürt ritkának számít. A gyepszintben jellemző a parlagi rózsa, erdei gyöngyköles, felálló iszalag, Waldstein-pimpó, meredek lejtőszögnél a tollas szálkaperje. A melegkedvelő tölgyesek fajkészletét erdőssztyep-fajok is gazdagítják, s jellemző védett növény a magyar repcsény, nagy ezerjófű, csillagőszirózsa, fehér madársisak, kislevelű nőszőfű, bíboros kosbor.

A melegkedvelő tölgyesekhez kapcsolódva, de annál kisebb kiterjedésben fordul elő a sajmeggyes bokorerdő (Ceraso-Quercetum pubescentis). Gyepekkel váltakozó kifejlett állományait a Kalica-tető sekély talajú déli lejtőin és a gerincélen, valamint a Vízköz délies oldalán találjuk. A szoros déli – egykor kopár – lejtőin a gyepek rovására terjed, feltehetően a víztározó miatt megváltozott, nedvesebbé vált mezoklíma következtében. Alacsony, molyhos tölgy és sajmeggy uralta lombkoronaszintje csaknem egybefonódik a cserjeszinttel, melyben domináns az egybibés galagonya, húsos som, ostorménfa. Lágyszárú fajai túlnyomórészt gyepalkotók is: borsfű, szurokfű, kardos peremizs, barázdált csenkesz, gyöngyperje. A társulásra jellemző védett növény a fekete madárbirs, harangcsillag, sárga kövirózsa.

A szintén meredek lejtőszögű és sekély talajú, D–DNy-i oldalakon létrejött sziklaerdőknek (Seslerio-Quercetum virgilanae) apró állományai az Upponyi-szorosban és a Halabuka-tetőn állnak. A társulásban nagy számban találunk orchideákat: a kislevelű nőszőfű mellett a fehér madársisak, bíboros kosbor is gazdagítja a lágyszárú szintet. További védett növényfajai: leánykökörcsin, piros kígyószisz, nagy pacsirtafű. A meleg oldalak tölgyesei és a velük mozaikoló sziklagyepek, sztyeprétek a tájvédelmi körzet legértékesebb élőhelyeinek tekinthetők, valamennyi állományuk fokozott védettséget érdemelne. Bár többnyire véderdők, a túltartott nagyvadállomány veszélyt jelent fennmaradásukra nézve.

Térszintben vagy a növényföldrajzi zonációban lefelé haladva, a tölgyesek és bükkösök közötti sávban ujjszerűen benyúló gyertyános-tölgyeseket (Querco petraeae-Carpinetum) találunk. Állományaik szinte minden társulással érintkeznek, ezért számtalan átmeneti változatuk van. Főként két fafaj, a gyertyán és a kocsánytalan tölgy alkotja lombkoronaszintjüket, természetesebb tömbjeikbe madárcseresznye és mezei juhar is vegyül. Szagos mügés és egyvirágú gyöngyperjés típusai a legelterjedtebbek, tavaszi aspektusukat a geofitonok határozzák meg, lombfakadást követő fajaik mezofil erdei növényekből kerülnek ki. A hegyvidéki gyertyános-tölgyesekre jellemző védett növények: szálkás pajzsika, turbánliliom, madárfészek. A társulás kis kiterjedése és degradáltsága összefüggésben állhat az erdészeti tevékenységgel.

Az Upponyi-hegység alacsony tengerszint feletti magassága miatt a középhegységi vagy szubmontán bükkös (Melittio-Fagetum) esetében nem beszélhetünk zonális előfordulásról. Nagy állományai jellemzően az északi expozíciójú lejtőkön és a mélyebb völgyekben fordulnak elő, kiterjedésüket és fennmaradásukat kedvező vízháztartásnak és a kitettség adta termőhelyi-klimatikus viszonyoknak köszönhetik. Lombkoronaszintjükben a domináns bükk mellett előfordulhat a kocsánytalan tölgy, a gyertyán, a korai és hegyi juhar, magas kőris is. A záródott lombozat alatt a cserjeszint borítása elenyésző, a gyepszint fajkészlete alapján több változata különül el: semleges vagy enyhén savanyú talajon szagos mügés, savanyodó talajokon bükksásos, perjeszittyós típusa alakult ki. Az üdébb termőhelyeket a páfrányok túlsúlya jellemzi és sok zavart állománya csalános vagy nudum. A középhegységi bükkösök természetvédelmi oltalomban részesülő növénye a szálkás pajzsika, turbánliliom, fehér és piros madársisak, madárfészek.

A tájvédelmi körzet déli felén, jobbára agyag- és kovapalán mészkerülő tölgyesek (Deschampsio flexuosae-Quercetum sessiliflorae, Genisto tinctoriae-Quercetum petraeae) telepedtek meg, amelyeket az alacsonyra növő fák, a kocsánytalan tölgy domináns jelenléte, a gyakori nyírek valamint a cserjeszint hiánya jellemez. Meredek, nyugatias lejtőkön álló állományaik lágyszárú szintje fajszegény, gazdag mohaszintjük messziről felismerhetővé teszi őket. Náluk jóval kisebb kiterjedésűek a hasonló megjelenésű mészkerülő bükkösök (Deschampsio-Fagetum), melyek északnyugati kitettségben és csak kis foltokban mutatkoznak. A savanyú erdőket előszeretettel keresik a gombázók, akik leggyakrabban róka- és őzlábgombát, vargányákat gyűjtenek. Jellemző növényeik a selymes rekettye, enyves szurokszegfű, közönséges hölgymál, fehér perjeszittyó, védett fajként pedig a szálkás pajzsika és a madárfészek.

Az Upponyi-szorosban, a Damasa-szakadékban és a szűk, meredek falú völgyekben, vízmosásokban fragmentálisan sziklai erdők alakultak ki. A hársas kőrises (Tilio-Fraxinetum) és a sziklai hársas (Asplenio-Tilietum) a Vízköz északi oldalának élein, a Kalica-tető gerincén egymással keveredve előforduló, nem tipikus kifejlődésű társulások. Aljnövényzetükben a sziklásabb részeken aranyos fodorka, hólyagpáfrány él, jellemző a tornyos ikravirág, tavaszi kankalin és nehézszagú gólyaorr. Kiemelhető a védett szirti gyöngyvessző és a magyar nyúlfarkfű. Állományaik a szoros észak-északkeleti, meredekké váló oldalain szurdokerdővel (Phyllitidi-Aceretum, Scolopendrio-Fraxinetum) érintkeznek. Ott fragmentálisan, a Damasa-szakadékban nagyobb foltban alakult ki szurdokerdő. A társulás talaja vékony, fejletlen, növényzete hasonló a Bükk szurdokvölgyeinek vegetációjához. Lombkorona szintjében a bükk rovására sokszor uralkodóvá válik a hegyi és korai juhar, a magas kőris. Cserjeszintjében a talaj magas nitrogéntartalma miatt elsősorban fekete bodza, helyenként mogyorós hólyagfa jelentkezik. A magas légnedvesség kedvez a mohák és páfrányok megjelenésének, a lágyszárú szintben megtaláljuk a fodros gólyaorrt, közönséges medvetalpat, falgyomot. A szurdokerdőkre jellemző növényfajok közt védettek is vannak, pl. gímpáfrány, erdei holdviola, farkasölő sisakvirág, hóvirág. A Damasa-szakadék állományában találták meg az öreg erdők indikátorfaját, a védett feketepelyhes csengettyűgombát, amely kifejezetten a faanyag lebontásának végső fázisában levő, nagyméretű (elsősorban bükk) fatörzseken nő.

A sziklai erdőkhöz illeszkedve, csak a Vízköz északra néző sziklaélein fordul elő a gyöngyvessző cserjés (Waldsteinio-Spiraeetum mediae), melynek névadója, a szirti gyöngyvessző mellett említésre érdemes a szintén védett méregölő sisakvirág, valamint a tavaszi kankalin, bablevelű varjúháj és Waldstein-pimpó.

A Bán-pataknál és a Csernely-patak mentén nagyobb kiterjedésben, másutt fragmentumokban, a kisebb vízfolyásokat kísérve, valamint a pangóvizes mélyedésekben puhafa ligeterdők húzódnak. A legszebb égerligetek (Aegopodio-Alnetum) a Csernely-patak-völgyében maradtak meg, de ezekre is jellemző, hogy viszonylag fajszegények, többnyire nudum aljnövényzetűek. A lombkoronaszintben domináns a mézgás éger, szórványosan törékeny fűz, gyertyán és mezei juhar is előfordul. Cserjeszintjükben veresgyűrű som, kutyabenge és szomszédos erdőterületek fajai jelennek meg. A lágyszárú szintben ligeterdei, üde erdei, gyertyános-tölgyes és mocsári fajok is előfordulnak, jellemző a vörös acsalapu és a fodros gólyaorr, védett növényként a szálkás pajzsika, a bánsági sás és az erdei holdviola említhető. A füzes (Salicetum albae-fragilis) a Bán-patak befolyójánál és a Csernely-patakot kísérve igen elterjedt puhafa ligeterdő. Megemlíthető növénye a névadó fehér és törékeny fűz mellett a nagy csalán, a borzas füzike és helyenként a védett mocsári csorbóka. Sajnos az utóbbi években a társulásban a Nyugat-Himalája térségéből származó, nálunk idegenhonos özönnövény, a bíbor nebáncsvirág is megjelent és egyre nagyobb teret hódít.

A pangóvizes részeken elterülő fűzlápok (Calamagrosti-Salicetum cinereae) a korábbi kezelés (elsősorban kaszálás) megszűntével regenerálódó élőhelytípusnak tekinthetők, a tájvédelmi körzetben található állományaik természetközeli állapotúak. Aljnövényzetükben mérsékelten fényigényes/árnyéktűrő lápréti, mocsárréti fajokat is találunk, fajkészletükből speciális – csak erre az élőhelyre jellemző – faj a domináns hamvas fűz kivételével nem nevezhető meg. Fragmentáltan helyezkednek el, a legszebb fűzlápok a Tőkés-völgyben vannak.

A fátlan természetes társulások aránya a Lázbérci Tájvédelmi Körzet erdősültsége miatt viszonylag alacsony, mintegy 21%. A forrásoknál, szivárgó vizes helyeken lokális kiterjedésű és igen sérülékeny forráslápok (Cardaminetum amarae), tőzeges talajú fekete sásos (Caricetum nigrae) és gyapjúsásos láprétek (Carici flavae-Eriophoretum latifolii) maradtak fenn. Előbbiekre a szürkés és a fekete sás dominancia mellett a védett lapos kétsoroskáka, továbbá széleslevelű gyapjúsás, mocsári nőszőfű, pompás kosbor, utóbbiakra a keskeny és a széleslevelű gyapjúsás, a sárga sás és a muharsás jellemző. A láprétekhez illeszkedően, de kissé magasabb térszínen fordulnak elő a mocsárrétek, nem zsombékoló magássosok, pl. az élessásos (Caricetum gracilis). Jellemző fajaik: mocsári gólyahír, mocsári sás, közönséges erdeikáka, sédkender, réti füzény, szürke aszat, vízi és mezei menta. Színező elemei a muharsás, a védett mocsári csorbóka, szúnyoglábú bibircsvirág, mocsári nőszőfű, hússzínű ujjaskosbor, széleslevelű gyapjúsás. A mocsár- és láprétek legértékesebb, legszebb kifejlődésű állományai a sátai Tőkés-völgyben húzódnak. Sajnos ezt az élőhelykomplexet a hagyományos tájhasználat megszűnte mellett a klímaváltozással járó szárazodás, az inváziós kanadai aranyvessző és a nád terjedése is veszélyezteti.

Az égereseket gyakran kísérik patakmenti magaskórósok (Angelico-Cirsietum oleracei), míg a láperdők szegélyében előfordul a lápi magaskórós (Filipendulo-Geranietum palustris) is. Növényzetük nagyban egyezik az érintkező fás társulásokéval, gyakori az erdei angyalgyökér, halovány aszat, mocsári gólyaorr, szárnyas görvélyfű. A ligeterdők irtása helyén mezofil franciaperjés kaszálórétek (Pastinaco-Arrhenatheretum elatioris) alakultak ki, jellemzően azokon a talajvízhatástól már mentes, magasabb térszíneken, ahol még az üde természeti állapotok jellemzőek. Másodlagos szukcesszió útján létrejött élőhelyek, így a fenntartó kezelést erősen igénylik. Jellemző fajok: franciaperje, réti ecsetpázsit, borzas sás, védettként a nyúlánk sárma. A kaszálás megszűntével állományaik erősen leromlottak, jelentős az inváziós kanadai aranyvessző térhódítása.

A védett terület nyugati oldalán és déli peremén, valamint a tágabb térségében nagy kiterjedésű félszáraz pacsirtafüves szálkaperjerétek (Polygalo majori-Brachypodietum pinnati) helyezkednek el. Előfordulásuk meszes alapkőzeten, elsősorban déli-, délnyugati kitettségben jellemző. Középmagas füvű gyepjükbe a névadó és domináns tollas szálkaperje mellé igen sok bokorerdei, valamint erdőssztyep elem keveredik. Sekélyebb talajrétegen barázdált csenkeszes és kunkorgó árvalányhajas típusa is megfigyelhető, az exponáltabb helyeken, gerinceken, vagy sziklás oldalakon az élesmosófű valamint a lappangó sás uralkodik bennük. A gyep leromlásával a társulásalkotó fűfajt a fenyérfű helyettesíti, aránya akár a 70%-ot is elérheti. A szálkaperjés rétek természetesebb állományai kétszikűekben gazdagok, sok magas termetű, kórós megjelenésű és sarjtelepeket alkotó növény található bennük. A tájvédelmi körzetben ezt az értékes gyeptípust jelzi a védett leánykökörcsin, fehér törpezanót, nagy pacsirtafű, árlevelű-, sárga és borzas len, csillagőszirózsa, tarka, vitéz és a bíboros kosbor előfordulása is. Sajnos sokfelé próbálták feketefenyővel, akáccal beültetni és hasznosítani állományaikat, ami – szerencsére – nem mindig járt sikerrel. A legeltetés felhagyása azonban nem kedvez megmaradásuknak, a spontán cserjésedés/erdősülés ma intenzív és a rendszeres tavaszi tüzek sem mindig segítik megmaradásukat. Az északias lejtőkön többnyire törmeléken kialakult, enyhén mészkerülő hegyi szárazrétek (Cynosuro-Festucetum rubrae) többségét legelőként hasznosítják vagy a felhagyás miatt spontán cserjésednek, főleg kökénnyel. Általában közepesen zavartak, az alacsony hegyvidéki jelleg és a tartós használat következtében fajkészletük elszegényedett és egyhangúvá vált. Jellemző fűfajaik: ebtippan, illatos borjúpázsit, mezei perjeszittyó, barázdált és veres csenkesz, mezei komócsin. Kétszikű fajaik közt a védett réti szegfűt, agárkosbort is megtaláljuk.

A Kalica-tető és a Nagy-hegy déli, valamint a Vízköz nyugatias oldalán bokorerdő foltokkal tarkítva fordulnak elő a lejtősztyeprét (Pulsatillo montanae-Festucetum rupicolae) legszebb állományai. Gazdag fajkészletéből kiemelhető az ebfojtó müge, napvirág, hegyi és sarlós gamandor, kardlevelű peremizs, kunkorgó árvalányhaj, a védett leánykökörcsin, magyar repcsény, gömbös kövirózsa. A társuláshoz kapcsolódik a sziklafüves lejtő (Poo badensi-Caricetum humilis), mely a Kalica-tető délies oldalain fordul elő, aránylag nagy kiterjedésben. A más élőhelyekkel mozaikoló társulás említhető (sokszor azokkal közös) fajai: sárga kövirózsa, sziklai kőhúr, török müge, magyar repcsény, pongyola harangvirág, útszéli imola, hólyagos habszegfű, élesmosófű, lappangó sás, deres csenkesz, sárga hagyma.

Nagy kiterjedésű, tipikus kifejlődésű deres csenkeszes sziklagyepet (Campanulo divergentiformis-Festucetum pallentis) a Kalica-tető nyugati-délnyugati irányba lefutó oldalán találunk, de kis foltokban még Upponytól délre, a Vízköz-szorosban is jelen van. A könnyen aprózódó mészkövön a társulás nem tud záródni, a talajképződéshez nincsenek meg a feltételek. Ennek ellenére ritka és védett fajokban gazdag társulás; ízelítőül néhány növényfaja: hegyi ternye, hegyi homokhúr, pongyola harangvirág, ágas homokliliom, sárga hagyma; védettként a pannon madárbirs, magyar repcsény, árlevelű len.

A tájvédelmi körzetben csak az Upponyi-szorosban, a Vízköz-tető (Simakő) árnyas és kevésbé meredek sziklafalán díszlik nyúlfarkfüves sziklagyep (Seslerietum hungaricae), mely a telepített fekete fenyves alatt is fennmaradt. Két jól elkülöníthető típusa van: a nyílt, leginkább északi lejtőkön élő saxifragetosum, és a majdnem teljesen zárt (65-100%-os borítású), a kardlevelű peremizs tömegével jellemezhető (Inulo-Seslerietum hungaricae). Az előbbi kiemelhető (karakter) fajai: aranyos fodorka, közönséges édesgyökerű páfrány, hólyagpáfrány, bablevelű varjúháj, méregölő sisakvirág, kereklevelű harangvirág, nehézszagú gólyaorr. A kardlevelű peremizs borításával jellemezhető nyúlfarkfüves gyep (Inulo-Seslerietum hungaricae) is bővelkedik „jobb” fajokban, mint pl. hegyi gamandor, háromszínű árvácska, sárga hagyma, ágas homokliliom, lappangó sás, deres csenkesz. Mindkét típusban közös a védett fürtös kőtörőfű és a nagy párnákat alkotó magyar nyúlfarkfű.

Az emberi tevékenység hatása mély nyomot hagyott és hagy a tájvédelmi körzetben, a leromlott növényzettel jellemezhető területek kiterjedése már ma is jelentős. A települések közelében, vagy azoktól távol, a természetes erdők helyén, sokszor talajvédelmi célból létesített idegenhonos akácosok, erdei és feketefenyvesek, lucosok állnak és kisebb vörös tölgyeseket is ültettek. Ezek aljnövényzete átalakul, degradálódik, legtöbbször nagyon nehezen visszafordítható folyamatokat keletkeztetve. A tájhasználat változása az egykori erdők helyén, legeltetéssel vagy kaszálással évszázadokig fenntartott természetközeli, gyakran fajgazdag másodlagos gyepek állapotát negatívan befolyásolja. A megfelelő használat, „kezelés” hiányában leromlanak vagy kökénnyel, vadrózsával cserjésednek, erdősülnek. Fajkészletük, struktúrájuk megváltozik, elvesztik korábbi jellegzetességeiket. A siskanád, a közönséges tarackbúza, a csomós ebír, a mezei aszat válik uralkodóvá, az idegenhonos egynyári seprence, kanadai aranyvessző és közönséges selyemkóró akár összefüggő állományokat is alkothat, különösen a bolygatott talajú részeken. A felhagyott szántók regenerációja ezen növények miatt sokszor szintén a kedvezőtlen természeti állapot felé halad. A területet behálózó útrendszerek a tájvédelmi körzetbe közvetlenül ”vezetik be” az idegenhonos és/vagy inváziós tulajdonságú növényfajokat, melyek a fakitermelések után maradó vágásterületeken is előszeretettel telepednek meg. Jelenlétük aztán állandósul, és védekezés hiányában a meglévő természetszerű társulások leromlását okozzák.

Állatvilág – zoológia értékek

A Lázbérci Tájvédelmi Körzet állatvilága az élőhelyek sokszínűségének megfelelően diverz. A változatos mikroklíma miatt – a növényvilághoz hasonlóan – a fauna nagyon gazdag, számos magashegyi elemet hordoz, és földrajzi helyzetétől eltérően kárpáti és mediterrán fajok lelőhelye. A népszerűbb, látványosabb állatcsoportok (pl. nappali lepkék, madarak) alapkutatása mára megtörtént, de még ezek esetében is további fajok felbukkanására lehet számítani.

A Csernely-patak a védett tompa folyamkagyló számára kedvező ökológiai-környezeti adottságú élőhely, hiszen olyan dombvidéki, hegylábi jellegű, jellemzően élénkebb áramlással, durva vagy közepesen finom mederanyaggal jellemezhető, ami számára szükséges. A puhatestűek másik csoportjának, a csigafauna összetételének feltárása a közelmúltban zajlott, s az a meszes alapkőzetnek megfelelően közepesen gazdag. A tájvédelmi körzetben az Upponyi-szorosnak, továbbá vízmosásoknak – mikroklímájuk és holt faanyagban való bőségük miatt – malakológiai szempontból meghatározó szerepük van. A Sima-kő környezetében, az északi oldalban nagy egyedszámban fordul elő a védett hordócsiga, mely a nyúlfarkfüves sziklagyepek jellegzetes állata. Rajta kívül gyakori még ott az egyfogú szőröscsiga, és ki kell emelni a szintén védett sima orsócsigát is. A szurdok kárpáti, hegyvidéki fajokban való gazdagsága a kitettség mellett a függőleges, mészkő sziklafelületek jelenlétének köszönhető. A völgyaljak égerligeteiben előforduló, védett harántfogú törpecsiga (mely Natura 2000 jelölőfaj is) a korhadó anyagban gazdag, folyamatosan nedves avarréteget igényli. A szintén jelölő hasas törpecsiga élőhelyei azok a nedves, vizes biotópok, amelyekben jelentős mennyiségű sás van. Ennek a pár milliméteres csigának egész élete a sásokhoz kötődik. A Csernely-patak medrének átvizsgálásakor figyelmeztető jelzésként került elő a Potamopyrgus antipodarum nevű vízicsiga, ami új-zélandi eredetű, ember által behurcolt puhatestű.

A folyami rák Magyarországon a durva mederanyagú, hegyvidéki kis és közepes vízfolyásokban, valamint a hidromorfológiai beavatkozások révén létrejött, magasabban fekvő víztározókban fordul elő. Ez a védett rák nálunk a Csernely-patakban él, s érzékenyen reagál az antropogén eredetű szennyezésekre, ezért csak a számottevő terheléstől mentes vízfolyások felső szakaszain vannak nagyobb állományai.

Jelenlegi ismereteink szerint a talajszinten gyorsan mozgó sárgafoltos gyászfarkaspók, a növényzeten élők közül a csodáspók a terület leggyakoribb nyolclábúja, míg a két védett fajt, a bikapókot mészkő sziklagyepben, a tölgyestorzpókot melegkedvelő tölgyesben sikerült megtalálni.

A tájvédelmi körzet gyorsfolyású, tiszta patakjainak köszönhetően viszonylag gyakori a kisasszony szitakötő. A Csernely- és a Bán-patak vízinövényzettel sűrűn benőtt, lassan áramló szakaszian él a szintén védett csermely és pataki szitakötő, valamint a feketelábú szitakötő is.

A gyepekben a védett imádkozó sáska gyakori, ám az ott élő egyenesszárnyúak között természetvédelmi oltalomban részesülő fajt nem ismerünk. A középhegységben tipikus Orthoptera faunát a gyeplakó chorthobiont fajok uralják, a magaskórósokat, cserjéseket lakó thamnobiontok aránya is számottevő, míg talajlakók alig-alig fordulnak elő. A szibériai faunakör részesedése magas, de jelentős (közel 40%) a déli fajok aránya. A recésszárnyúak rendjéből a fogólábú fátyolka és a fokozottan védett, különleges testfelépítésű és életmódú keleti rablópille említhető meg.

A bogárfauna több csoportja esetében az alapkutatás már megtörtént, a futóbogarak talajcsapdás mintavételezésével számos védett faj előkerült. Hernyóinváziók idején a tölgyesekben tömeges jelenik meg a kis és az aranypettyes bábrabló. A holtfában gazdag lomberdőkben egyebek mellett gyakori a selymes, aranypettyes, balkáni és változó futrinka, és sokfelé megfigyelhető a kék laposfutrinka. Míg a védett skarlátbogár, szőrös szarvasbogár, tülkös szarvasbogár szórványosnak, addig a kocsánytalan tölgyet is tartalmazó, melegebb lomberdőkben a nagy szarvasbogár és a nagy hőscincér gyakorinak mondható. Az idős fákban gazdag, naposabb erdőkben sokfelé előfordul a szintén védett nyolcpettyes, smaragdzöld és pompás virágbogár, az orrszarvúbogár már ritkább, míg a jobb természetességű bükkösök többségében havasi cincérrel is találkozhatunk. A talajszinten kialakult faodvakban szaporodik a hazánkban ritka európai álpattanó és a fokozottan védett kék pattanó. A fák magasabban levő odúiban élő aranyszőrű fürkészcincér kuriózum a tájvédelmi körzetben. Nem védett, ritka xilofágként említést érdemel az idős, elsősorban bükktörzsek holt részén élő gyantás kérgestaplóhoz kötődő sávos álkomorka, valamint a különböző lombosfák odvának csontkeménységű faanyagában fejlődő bordó virágcincér.

A lepkefauna alapvetése az elmúlt évtized kutatásai alapján elkészült. Az éjszakai fajok közül ismert a cserjésekhez kötődő, védett sárga és tavaszi gyapjasszövő, a fokozottan védett magyar tavaszi-fésűsbagoly, mely a kökény virágzásával egyidőben tölgyesekben rajzik. A területen élő nappali lepkék sokaságából még a 40 védett faj felsorolása is hosszú lenne, ezért csak a legjellegzetesebbeket említjük meg. A meleg, párás és cserjés erdőszegélyekhez ragaszkodó díszes tarkalepke és a mocsárréteken élő nagy tűzlepke Natura 2000 jelölőfaj, a nagy rókalepke, a gyászlepke, a kis- és nagy színjátszólepke az üde patakvölgyek ízeltlábúja. Faunisztikai érdekesség a szirti gyöngyvesszőhöz, mint tápnövényéhez kötődő nagy fehérsávoslepke. A Kotyindó-tetőn és a szomszédos Őr-hegy félszáraz gyepjében erős állománya él a kis lonclepkének, fénylő boglárkának és hegyi törpeboglárkának. A nyíltabb élőhelyeken egyebek mellett a farkasalmalepke, kardoslepke, fecskefarkú lepke, nagyfoltú hangyaboglárka stabil állományai repkednek.

A Lázbérci Tájvédelmi Körzet gerinctelen faunájának ismeretét a korábbi évek mintavételei jól megalapozták, de teljes feltárása csak további és rendszeres mintavételekkel végezhető el. A későbbi vizsgálatok még számos, eddig nem jelzett faj előfordulását bizonyíthatják be.

A védett területet keresztülszelő nagyobb vízfolyások halak számára megfelelőek, faunájuk a középhegységi és dombvidéki patakokéhoz hasonló. Ezzel egybecsengően a Bán- és a Csernely-patakon sikerült kimutatni a domolykó, sebes pisztráng, a védett sujtásos küsz fenékjáró küllő, vágó- és kövicsík jelenlétét. A Lázbérci-víztározó fölött erős állománya él a fokozottan védett kárpáti márnának és a szivárványos öklének. A víztározó halfaunája jellemzően telepített, a 14 faj között sajnos az idegenhonos razbórát és naphalat is megtalálhatjuk.

A tájvédelmi körzet kétéltű- és hüllőfaunája az általános elterjedt fajok mellett – pl. erdei béka, barna varangy, vöröshasú unka, fali és zöld gyík, kékpettyes lábatlangyík, rézsikló, erdei sikló – érdekességeket foglal magában. A bükkös zóna völgyeiben gyakori a hegyvidéki gyepi béka és egy-két helyen, kis számban a foltos szalamandra is előkerült. Tavasszal többezres tömegben igyekeznek a környező erdőségek felől a szaporodni készülő kétéltűek a Lázbérci-víztározóba, ahová valószínűleg horgászok általi behurcolás útján, az Alföldről került a mocsári teknős.

A gerincesek között a madarak a legjobban feltárt, legintenzívebben kutatott csoport. A Magyarországon előfordult több mint négyszáz madárfaj közel felét sikerült a térségben észlelni. A Lázbérci Tájvédelmi Körzet – erdősültségével összhangban – főleg az erdei madarak számára jelent élőhelyet, de gyepjeihez, vizeihez is számos faj kötődik. A zárt erdőtömb háborítatlan részén a rendkívül óvatos fekete gólya költ, sajnos mára eltűnt a békászó sas, megfogyatkozott a héja, de az egerészölyv, holló fészkére még gyakran bukkanhatunk. A legnagyobb sziklákra a kétezres évek elején visszatért a vándorsólyom, és a tölgyesekben legalább 3-4 pár darázsölyv fészkel. A vidék egy uhu pár tradicionális költőhelye, mindenfelé elterjedt macskabagoly, és az utóbbi évtizedben a bükkösökben megjelent és rendszeres költ az uráli bagoly. A peremrészek melegebb tölgyeseiben, felhagyott gyümölcsöseiben kis számban hallani füleskuvikot. Tavasszal a bükkösök a kék galamb búgásától, a léprigó énekétől és a harkályok kiáltozásától, dobolásától hangosak. A területen valamennyi harkályunk előfordul, népes hamvas küllő, fekete harkály és közép fakopáncs állomány lakik. A nagy kiterjedésű bükkösökben néhány pár fehérhátú fakopáncs fészkel, melyek életében az elhalt fáknak kiemelkedő szerepe van: táplálékállataik (xilofág rovarok) döntően ilyen fákban fordulnak elő, másrészt a madarak kizárólag korhadó vagy elhaló törzsbe, ágrészbe vésik odúikat. A másodlagos odúlakók közt megtalálható a fenyvescinege, kormosfejű cinege, örvös légykapó, ill. a leváló kérgű fákon hegyi fakusz is költ. A patakvölgyek szurdokszerű szakaszain stabil a hegyi billegető állomány. A klímaváltozást megsínylő fenyvesekben a kabasólyom, sárgafejű királyka rendszeres fészkelő, a felnyíló hegylábi erdőkben lappantyú, búbosbanka és erdei pityer is költ. A nyíltabb, bokros lejtők felett tavasszal erdei pacsirtát hallani, nyáron pedig fürj, mezei pacsirta és sordély szól a nagyobb táblákból. A virággazdag rétek felett gyurgyalagok vadásznak, nagy telepeik ritkák, jobbára szoliter módon költenek. Bár kis kiterjedésűek, de a sziklagyepek néhány pár fokozottan védett bajszos sármány számára jelentenek élőhelyet. A Lázbérci-víztározó nagy vízfelülete nem csak alkalmi madárvendégek egész sorát vonzza a sarki búvártól, füstös récétől az erdei cankón át a halászsasig, hanem egy nálunk páratlan, középhegységi, erdei szürkegém-telep kialakulását is lehetővé tette. A tározóban tőkés récék költenek, míg a növényzettel sűrűn benőtt apró vízállásokon egy-egy törpegém, barna rétihéja is fészkel. A tájvédelmi körzet téli madárvendégei közül a kékes rétihéját, csonttollút, nagy őrgébicset és süvöltőt mindenképpen érdemes megemlíteni.

A védett terület emlősei közül viszonylag jól ismert a denevérfauna. 8 fajából kiemelkedő jelentőségű az idős erdőhöz kötődő nyugati piszedenevér. A rágcsálók közt a védett mókus általánosan elterjedt, az ürge viszont teljesen eltűnt a térségből. A Lázbérci Tájvédelmi Körzetben előfordul a mogyorós és a nagy pele, várható a fokozottan védett erdei pele jelenlétének bizonyítása is. Szórványosan jelen van rejtett életmódú ragadozónk a nyuszt, valamint a fokozott védettségű vadmacska. A térség az államhatáron átnyúlva kapcsolatban áll a Kárpátokkal, alkalmilag hiúz, farkas és barna medve életnyomait is sikerült már rögzíteni. A Lázbérci-víztározó és tápláló patakjai a vidra, és az újabban visszatelepedő hód számára biztosítanak otthont. A térség vadászati szempontból értékes, nagyvadas terület, különösen vaddisznóállománya híres. Sajnos a túlszaporodott vadállomány kártétele komoly természetvédelmi problémát jelent.

Gyakorlati természetvédelem

Élőhelykezelések

A Lázbérci Tájvédelmi Körzetben közel 580 hektár van nemzeti parki vagyonkezelésben. Ennek kisebb része erdő, ahol önálló erdőgazdálkodóként, átalakító és szálaló üzemmódba került erdőrészeinkben a folyamatos erdőborítást, a szerkezetátalakítást lehetővé tevő fahasználatokat tervezünk.

yepterületeink hosszú ideig gazdátlanul vártak sorsuk jobbrafordulására, vagyonkezelésünkbe kerülve mára aztán sort került akác és cserjék alóli felszabadításukra. Saját gépparkunkkal igyekszünk a kezeléseket a területeken előforduló védett fajok életciklusához és a megoldani kívánt probléma felszámolásának optimális időpontjához igazítani. Nagyon fontos az inváziós növények (pl. aranyvessző, selyemkóró) elleni korai védekezés, mely vegyszeres (injektálás, pontpermetezés) és mechanikus (kaszálás, szárzúzás) beavatkozások ötvözetéből áll össze.

Fajvédelem

A középhegységi veszélyeztetett fajoknak csak egy részére találunk országos fajvédelmi terveket, amiket a helyi viszonyokhoz igazítva saját erőből valósítunk meg. Sajnos ezekhez a tevékenységekhez a viszonylag kis saját tulajdonrész miatt európai uniós források nem állnak rendelkezésre. Fajspecifikus aktív védelmi beavatkozások (fészekodú kihelyezés, szelektív cserjeirtás), valamint adott fajra és élőhelyére vonatkozó kutatások valósulnak meg elsősorban.

Érintett fajok: inváziós növények, vándorsólyom, fehérhátú fakopáncs, odúlakó énekesek, emlős nagyragadozók.

Természetvédelmi problémák

A Lázbérci Tájvédelmi Körzet természetvédelmi problémái elsősorban élőhelyszintűek. Az ember évszázadok óta formálja a vidéket, munkájával másodlagos, értékes élőhelyeket is létrehozott. Az utóbbi évtizedek tájhasználati változásainak eredményeként azonban felerősödtek a megelőzőekkel ellentétes irányú, kedvezőtlen szukcessziós folyamatok, korábban nem látott növényfajok jelentek meg, alakítják át a társulásokat, válnak uralkodóvá. Az éghajlatváltozással járó szélsőségek gyakran csak tovább erősítik ezt. A vizes élőhelyek, a nedves-hűvös, kiegyenlített klímához alkalmazkodott fajok visszaszorulását több esetben egy emberöltőn belül megfigyelhetjük. Láprétjeink, forráslápjaink fogyatkoznak, mocsárrétjeinket aranyvessző önti el, tölgyeseink helyét az akác veszi át.

Az aggasztó mértékben megnövekedett nagyvadállomány élőhelyeink legfőbb átalakítójává vált. Legelése, túrása, taposása sziklagyepjeink, cserjéseink, üde erdeink elszegényesedését, gyomosodását, leromlását eredményezi. Rágásával, makkfelszedésével nagyban hozzájárul a kocsánytalan és molyhos tölgy – aminek szerepe társulásalkotó fafajként és tápnövényként egyaránt kiemelkedő – visszaszorulásához.

Az erdőgazdálkodás a jelenleg alkalmazott fahasználati módokkal üzemi mértékben vesz részt a biodiverzitás csökkenésében. A kedvezőtlen időjárási körülmények mellett is folyó fahasználatok, közelítések károsítják a termőtalajt, fokozzák az egyébként is jelentős erózióveszélyt. A márciusban még javában zajló fakitermelések, az erdőállományok alatt szaporodási időszakban végzett cserjeirtások sok madár számára végzetesek. A nem kellő szakszerűséggel végrehajtott erdőnevelés eltünteti az elegyfafajokat, rontja a szintezettséget.

A már túlhaladott szemlélettel történő jelölések és favágások az erdők szerkezetében nehezen és csak nagyon hosszú idő múlva gyógyuló sebeket ejtenek. A mennyiségi szemlélet erőltetése sokszor nem maximalizálja a faállományokból kinyerhető értéket, ami a biológiai életkor előtti vágáskor alkalmazásával szintén a biológiai sokféleség csökkenéséhez vezet.

A mezőgazdasági támogatások és a nem kellően átgondolt munkaszervezés miatt sok esetben vegetációs/szaporodási időszakban kerül sor cserjeirtásra, legelőtisztításra, ami óhatatlanul a természeti értékek veszélyeztetésével vagy károsításával jár együtt.

A talajflórát és faunát, a növényzetet, valamint az ahhoz kötődő fajokat (pl. csigák, futóbogarak, lepkék, pannon gyík) veszélyeztetik a rendszeres tavaszi gyújtogatások is. A természetvédelmi problémák mindegyikének megoldásához felvilágosítás, oktatás és szemléletformálás szükséges, az ebben partner, széles társadalmi bázis kialakítása azonban még hosszú időbe fog telni.

Kutatás, oktatás

A Lázbérci Tájvédelmi Körzet élővilágának valódi megismerése az 1975-ös védetté nyilvánítással vált lehetővé, a terület alapállapot-felmérése napjainkban is tart. A térség ma még hazánk egyik méltatlanul mellőzött, legkevésbé ismert vidéke, így rengeteg a teendő, számos vizsgálatra méltó taxon van. Az adatgyűjtésnek, az alapkutatásnak nagy lendületet adott a 2013-ban lezajlott „Határmenti dombvidéki tájak természetvédelmi kezelését megalapozó biotikai kutatatások” elnevezésű szlovák-magyar program.

A térségben önálló természetismereti-oktatási program nem folyik, de kapcsolatot tartunk a régió egyes óvodáival, általános iskoláival, amelyekkel közösen különböző eseményeket szervezünk a gyermekek számára.

Ez fontos kiinduló állomás a védett terület megismeréséhez vezető útnak, de a mélyebb tudás megszerzése iránt fogékony embereket segítve, szakmai gyakorlatosokat, szakdolgozókat is fogadunk.

Kultúrtörténeti értékek

A korán megtelepedő ember emlékét őrzi többek között a bronzkorinak tartott, de még fel nem tárt Bánhorváti-földvár, valamint az Árpád korból eredeztetett Upponyi-földvár és Dedevár. A tájat alakító ember emlékének hagyatékai a nagy kiterjedésű, hagyományos gyümölcsösök (pl. Cibróka, Nagy-hegy), amelyek művelés hiányában is a vidék képének meghatározói. A környező települések megtartották a hagyományos faluképet, ami különösen Uppony vagy Nekézseny esetében érhető tetten. A templomok mellett híres az upponyi vagy a bánhorváti pincesor. Az építészeti örökségek közül kiemelkedik a sátai Fáy-kastély.

Látogathatóság

A védett természeti terület a jelzett turistautakon gyalogosan szabadon látogatható. A Lázbérci Tájvédelmi Körzet egyes részei – beleértve a fokozottan védett területeket – az ott előforduló, zavarásra érzékeny társulások, élőlények miatt csak külön engedéllyel látogathatók, bizonyos fajok élőhelyeinek megközelítését a természetvédelmi kezelő időszakosan korlátozhatja. Az Uppony fölötti Kalica-tetőn levő kereszt (Herkó Páter keresztje) kizárólag a kék háromszög jelzésű turistaúton közelíthető meg. Kerékpárral csak a külön jelzéssel ellátott turistaösvényeken, gépjárművel behajtásra jogosító engedély birtokában és csak az arra kijelölt utakon szabad közlekedni. Különösen igaz ez a Lázbérci-víztározó mentén futó, aszfaltozott erdészeti magánút használatára, melyre a figyelmeztető táblák és sorompók ellenére is sokszor jogosulatlanul behajtanak. A természetvédelmi jogszabályok betartását a Természetvédelmi Őrszolgálat tagjai ellenőrzik, akik szükség esetén intézkedésre is jogosultak.

A látogatást megelőzően kérjük, egyeztessen a terület természetvédelmi kezelőjével, a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság illetékes munkatársaival.

Elérhetőség

Bükki Nemzeti Park Igazgatóság: 3304 Eger, Sánc u. 6. tel: 36/411-581; e-mail: titkarsag@bnpi.hu

Tarna-Lázbérc természetvédelmi tájegység: tlte@bnpi.hu

Bartha Csaba

természetvédelmi tájegységvezető

Kapcsolódó