kék T
Hór-völgyi Látogatóközpont, Cserépfalu
12
A 2024-ben létesült tanösvény Cserépfalu mellett található, indító állomása a Hór-völgy bejáratánál, a Bükki Nemzeti Park szélén van. Itt található a Hór-völgyi Látogatóközpont is, amely parkolóval, mosdóval, étteremmel és kiállítással áll a látogatók rendelkezésére.
A Subal-yuk Közép-Európa egyik legrégibb ősemberleletének helye. Itt találták meg a Neander-völgyi ősember hazai nyomait, egy felnőtt nő és egy 3 éves gyermek csontjait. A későbbi ásatások során barlangi medve, oroszlán és hiéna csontmaradványai is előkerültek. A barlang mellett a tanösvény bemutatja a Hór-völgy természeti értékeit, élővilágát, geológiáját, a Bükkalja vulkanizmus során kialakult táját, a falu egykori fás legelőit, a Mész-tetőn található őskori erődítést, az Ördögtorony kaptárkövet és a Hungarikumok között számon tartott Bükkaljai Kőkultúra egyéb érdekességeit.
Amennyiben a látogató az alföld irányából érkezik észak felé, a táj gyökeresen megváltozik. A nyílt pusztaságot – ami agrártájnak tekinthető – felváltja a mozaikos megjelenésű hegylábperem, melyet Bükkaljának hívunk. A táji elemek sűrűn változnak, közel azonos arányban láthatunk erdőfoltokat, gyepterületeket, szántókat és a völgytalpokon vizes élőhelyeket, helyenként halastavakat. Az emberi települések a délre futó patakok mellé a dombokra települtek, legtöbbjüket a hagyományos tájélés helyszínei a zártkertek, gyümölcsösök és szőlők veszik körül. A következő táji változás nagyjából Bükkzsérc – Cserépfalu – Kács településektől északra jelentkezik, ahol a zárt erdőségek jelennek meg, a többi földhasznosítási mód visszaszorul. Tanösvényünk ennek az átmeneti tájrészletnek a földtani, növénytani, állattani és tájtörténeti érdekességeibe enged bepillantani. Amennyiben ezt az észak – déli tájszegmenset vizsgáljuk, itt nem csak a talaj, a klíma, hanem az élővilág is átmeneti jelleget mutat. A táj használatát meghatározó abiotikus tényezők karakteressé váltak, így meghatározott helyeken alakultak ki az egykori mészégetők, fás legelők, extenzív gyümölcsösök. Tarts velünk!
A Hór-völgy nem csak a Bükk hegység, hanem egyben hazánk leghosszabb – jobbára mészkőterületen futó – szurdokvölgye. Az élővilág gazdagságának alapját az adja, hogy a Hór-völgy térségében számos alapkőzet (mind meszes, mind mészkerülő) megtalálható, valamint a domborzat adta változatos termőhelyi adottságok viszonylag kis területen, jó megőrzöttségben megtalálhatók. A Hór-völgy bejáratánál, a Perpác és a Kút-hegy déli lejtőin valamint a Hideg-kút laposa tufaterületein ugyanakkor még a hegylábi erdőssztyepp-jellegű növény és állatvilág is megtalálja életfeltételeit. A Hór-völgy szurdokába belépve nyáron markánsan érezheti mindenki a hűvös mikroklímát. A mély szurdokvölgyek számos képviselője ennek köszönheti fennmaradását itt, úgymint pl. az évelő holdviola, a havasi turbolya, a kárpáti sisakvirág vagy a farkasbogyó. Ennek kontrasztja a déli, délnyugati kitettségű lejtők (pl. Odor-vár), ahol a sekély talajrétegen csak szárazságtűrő fajok találják meg életfeltételeiket. A fásszárúak közül a molyhos tölgy és a sajmeggy a jellemző, míg a bokorerdők és sztyepprétek fajgazdagsága országos szinten is kiemelkedő, olyan védett növényfajok fordulnak elő tömegesen a déli „verőkön”, mint a nagyezerjófű, a tavasz hérics, a pusztai meténg és a tarka nőszirom.
A völgyet létrehozó Hór-patak Répáshuta közelében, Tebepuszta környékén ered, mészkő és agyagpala határán fakadó forrásokból táplálkozik.A völgy a középkorban fontos kereskedelmi- és hadiút volt Diósgyőr és Mezőkövesd között. Először 1248 után említik írásos források. Az útvonal viszonylagos jelentőségét, szerepét a török megjelenéséig, illetve Eger várának 1596-ban történt elestéig megőrizte, majd ezt követően pusztulásnak indult, az erdő benőtte.
A hegység belsejében csak a XVIII. században települtek meg az első lakosok. Ekkor a területet birtokló kincstár és a diósgyőri koronauradalom nagy figyelmet fordított az erdők hasznosítására.. Ezzel együtt honosították meg a vidéken az üveggyártást, a faszén- és mészégetést.1712-1717 között kezdte meg működését az első bükki üveghuta, a mai Bükkszentlászló (Óhuta) község határában. Az első hutások többségükben szlovákok, részben lengyelek, magyarok voltak, akik a felvidékről települtek ide. 1755-ben az üvegcsűr új területre, Újhutára, (ma Bükkszentkereszt) költözött. A XVIII. század végén új üveghutát építettek a Bükk Répás nevű erdőrészén, ami 1834-ig működött, majd a Gyertyán-völgybe telepítették, s ott 1897-ig termelt. A gyertyán-völgyi település emlékét őrzi a ma is meglévő temető. Az üveggyártás mellett a hór-völgyi települések lakói mész- és szénégetéssel, erdőműveléssel foglalkoztak, az erdő és az erdei iparok termékeit cserélték el Diósgyőrben, Miskolcon, Bogácson, Egerben és Mezőkövesden gabonára és egyéb élelmiszerekre. A megélhetésben jelentős részt vállaltak az asszonyok is, többen dolgoztak az erdőn, mészégető kemencénél vagy a szénégető boksáknál. Sokféle gombát, vadon termő gyümölcsöt gyűjtöttek, s azt gyalogosan, háton cipelték a diósgyőri, miskolci piacra.Cserépfalu a Hór-völgy szurdok szakaszának déli kapuja. Lakói jó részének szintén az erdő biztosította a megélhetést. A mészégetés, később az építkezések igényeit szolgálta ki a falu közelében lévő két mészkőbánya, melyeket az 1960-70-es években a helyi TSz üzemeltetett.
A magyarországi ősemberkutatás egyik legnevezetesebb régészeti lelőhelye a fokozottan védett cserépfalui Suba-lyuk.
A triász mészkőben kialakult egykori forrásbarlang a Hór-völgy meredek lejtőjén nyílik, 45 m-rel a völgytalp fölött. Alaprajza V alakú, előtérből, csarnokból és folyosóból áll. A folyosó szintén a lejtőre nyílik. A csarnok és a folyosó találkozásánál a 34 m hosszú rombarlang egy zsombolyszerű nyílásba szakadt fel, amit 2019-ben biztonsági okokból befalaztak.
A barlangban az egykori forrásműködésre az oldalfalon látható szinlők és üstforgók, az átfolyó patakra a sziklatalapzaton talált kavics- és homoklerakódások utalnak.
A karsztos üreget eredetileg 14 m vastag üledék töltötte fel. A jól tagolódó rétegsor gazdag régészeti és őslénytani leleteivel, ősemberi maradványaival Európa egyik legértékesebb pleisztocén rétegösszlete. Képződése mintegy 130 ezer évig folyamatos volt, az eljegesedés éghajlati viszonyainak löszös, mészkőtörmelékes, üledékei a felmelegedések talajképződményeivel, illetve a barlangi talajokkal váltakoztak.
A Suba-lyukban a neandervölgyi ember korában, a középső őskőkorban két egymástól különböző régészeti kultúrájú népesség telepedett meg. Mindkét népcsoport több tízezer éven át látogatta a barlangot és telepedett meg benne.
Az alsó kultúrréteg népcsoportja az utolsó eljegesedések közötti meleg szakaszban lakta a barlangot, hozzávetőleg 130-75 évvel ezelőtt. Ekkor az éghajlat a mainál melegebb és csapadékosabb volt. A hegységet fenyőfélékkel kevert gyertyános-tölgyes borította. Állatvilágát többek között szarvas, őz, vaddisznó, medve, barlangi oroszlán, barlangi hiéna és hiúz alkotta. A barlang lakói ezekre és különösen kőszáli kecskére vadásztak.
Kőszerszámaik technológiai és formai sajátosságai alapján kultúrájuk a „tipikus mousterien” körébe sorolható, melyben gyakoriak a vadászeszközként használható, nyélre erősíthető kőhegyek és a bőr és a fa megmunkálására alkalmas kaparóeszközök.
Az új, második népesség a leletek tanúsága szerint egy ideig együtt élt a barlang első őslakóival, akik végül teljesen eltűntek a Bükk-vidékről.
A felső kultúrréteg ősemberei már jóval hidegebb éghajlathoz alkalmazkodtak. Mintegy 80-50 000 évvel ezelőtt az utolsó eljegesedés első hidegmaximuma alatt és az azt követő változékony, időnként jelentős felmelegedéssel tarkított éghajlati szakaszban laktak itt.
A barlang környékét akkoriban erdei- és vörösfenyőből álló tajgaszerű erdőség borította, melyben a mai Szibéria területén élő cirbolyafenyő is jelen volt. Az alacsonyabb hegylábi dombvidéket sztyeppszerű növényzet fedte. Az állatvilágot a hidegkedvelő mamutok, gyapjas orrszarvú, rénszarvasok jellemezték. A második subalyuki népcsoport ezekre, és főként barlangi medvére vadászott. Kőeszközeikre az egyszerűbb megmunkálás jellemző.
A kőszerszámok készítéséhez használt kovaanyagok közül a Miskolc-vidéki üveges kvarcporfír és hidrakvarcit valamint a tokaji obszidián jól mutatja az egykori népesség mozgását, területi kapcsolatait.
A barlang két ősemberi népessége közül az első a karsztos üreg teljes hosszában megtelepült, a fiatalabb népcsoport, viszont inkább már csak az előtérben alakította ki lakhelyeit.
A barlangnyíláshoz közel, a 11. üledékrétegben egy tűzhely alól kerültek elő a második népességhez tartozó neandervölgyi embermaradványok. 1932 tavaszán egy felnőtt nő és egy gyermek töredékes csontjait ásták ki. A felnőtt állkapcsát, szegycsontja töredékét, bal térdkalácsát, néhány kéz- és lábcsontját, és három őrlőfogát találták meg. A gyermek csontjai közül agy- és arckoponya csontok, fogak és néhány csigolyatöredék került elő. A nő korát a leletek alapján 25-35 évre, a gyermekét 3-4 évre becsülik.
Az 1990-ben végzett mintavételezés során a zsomboly üledékében több szinten sikerült kimutatni faszén előfordulásokat. Valószínű, hogy ezek további településrétegekhez kötődtek. Az üreg utolsó kőkori lakói az újkőkor földművelő-állattenyésztő népcsoportjai voltak.
Dancza János természetbúvár, barlang- és ősemberkutató 1899-ben született Egerben. A hat elemi elvégzése után iparostanuló lett és lakatos segédlevelet szerzett 1916-ban. Ezután Budapesten kezdett dolgozni, első munkahelyén lett a Vas- és Fémmunkások szakszervezetének tagja.
Harcolt az első világháborúban, majd a Tanácsköztársaság idején a felvidéki hadjáratban. A tanácsköztársaság megdöntése után román hadifogságba került, majd, mint internált honvédet besorozták egy munkásszázadba. 1924-ben visszatért Egerbe, 1933-42-ig az egri városi múzeumban dolgozott.
A II. világháborúban is katonaként harcolt. A háború után Heves megye rendőr-főkapitánya lett, 1945-ben elbocsátották, változó munkakörökben dolgozott 1960-as nyugdíjazásáig. Nyugdíjazása után a Dobó István Vármúzeumban volt félállású történész-múzeológus 1981-ig. 1985-ben halt meg, Egerben.
1929 őszén a Bükkben találkozott Kadiç Ottokár geológussal, akivel 1930-tól együtt dolgoztak a Földtani Intézet bükki ásatásainál. Munkanélküliként Dancza elvállalta az ismeretlen barlangok felmérését. 1930 szeptemberében kereste fel a Suba-lyukat és térképet készített róla.
1932 telén a munkanélküliség enyhítésére létrehozott „ínségmunkák” keretében 5 társával próbaásatást kezdett a Suba-lyuknál. Az ásatások tavasszal is folytatódtak, és április 27-én egy felnőtt nő sérült állkapcsa került elő a jégkorszaki talajból. Május 1-én a helyszínre érkezett Kadiç Ottokár főgeológus, az ő jelenlétében folyt tovább a kutatás, egy gyermek koponyáját és vázrészének jelentős hányadát hozták felszínre. Mivel a várostól a kutatásra adott pénzek május 26-án elfogytak, Kadiç és Dancza abban egyeztek meg, hogy a további kutatást a Földtani intézet folytatja. Dancza jános társaival végig részt vett a suba-lyuki feltárásokban, melyek során két neandervölgyi típusú ősember, számos eszköz és állatcsont került elő.
Az egykori bányászat után visszamaradt sziklafalak nagy hasonlóságot mutatnak a természetes sziklafalakkal. A talaj hiányából adódóan elsősorban a száraz termőhelyekhez legjobban alkalmazkodó növényfajokkal találkozhatunk. Az ilyen extrém élőhelyeken a „lopvanőszők” közé tartozó mohák versenyelőnybe kerülnek, különösen szép foltokat képeznek esők után a háztető moha és ikresmoha fajok. A virágos növényfajok közül a varjúháj fajok foltja feltűnőek, úgymint a borsos- és a hatsoros varjúhaj. A meleg napsütötte mészkőterületeken gyakran pillanthatjuk meg a zsákmányára vadászó zöld gyíkot is. A Hór-völgy természetes szikláihoz kapcsolódó madárfajokat a bányában is rendszeresen megfigyelhetjük. A bajszos sármány melegkedvelő, dél-európai elterjedésű faj. Fészkét a sziklák tövébe, a földre rakja. A vándorsólyom eldugott, függőleges sziklafalak fészkelője. Zsákmányát sokszor sziklaperemeken ülve fogyasztja el, ilyenkor a bányában is megfigyelhető. Közép-Európa magashegységeinek jellegzetes madara a hajnalmadár. Hazánkban csak az őszi-téli időszakban látható, amikor a magas hegyek zord telei elől alacsonyabb vidékekre húzódik.
A víznyelő karsztos nyílás, amelyen át a felszínen folyó víz a kőzet belsejébe kerül. A vízzáró kőzetekre (pl. agyagpala, vulkáni kőzetek) lehulló csapadék jelentős része ereket, patakokat alkotva a felszínen folyik el. Ha ez a víz fedetlen karsztos területre, mészkőfelszínre érkezik, ott a kőzet repedésein keresztül, azokat tágítva jut a kőzet belsejébe. Ezért a fedett és a nyílt karszt határán különösen gyakoriak a víznyelők.
A Bükkben nyíló víznyelőket az egykor palával, vulkáni tufával takart felszínről lefolyó víz alakította ki. Jelentős részük a csapadékmennyiség csökkenése miatt mára már eltömődött, talajjal, törmelékkel töltődött fel. Az így inaktívvá vált víznyelőket töbörnek nevezzük. Vannak olyan víznyelők, melyek csak nagyobb hóolvadás, jelentősebb csapadék idején nyílnak meg és nyelik el a vizet, ezek az időszakos víznyelők.
A jelentősebb víznyelők alatt gyakran üregek, barlangok vannak, melyeket a beszivárgó víz és a nagy csapadékokkal az üregbe kerülő kőtörmelék alakított ki hosszú idő alatt. A Bükkben a természetvédelem hivatalos honlapja szerint 91 barlangot tartanak nyílván víznyelőbarlangként.
A 293 m magasan nyíló Perpáci-víznyelő triász kori bervai mészkőben alakult ki, csak időszakosan működik. Vízgyűjtő területe kicsi, a vulkáni működéssel keletkezett, vízzáró riolittufa felszínen összegyűlő csapadékot nyeli el.
A gyorsan felmelegedő, növényzetben bővelkedő vizekben gazdag rovarvilág és több gerinces faj is megfigyelhető. A vizes élőhely szegélyét képező szittyó és sásfajokból álló „védőköpeny” nem csak, mint élőhely fontos az élővilág szempontjából, hanem – a növényzet árnyékoló hatása miatt – a víz megtartásában is fontos szerepet tölt be. A vízben rengeteg, mikroszkopikus méretű lény lebeg. A növények és ezek alkotják az ilyen élőhelyekre jellemző táplálékláncok alapját. Ezeket számos kisméretű gerinctelen faj fogyasztja. A víztest lakói szinte sehol nincsenek biztonságban. A víz alatt olyan ragadozók leselkednek rájuk, mint a szitakötőlárvák, a hátonúszó poloska vagy a pettyes gőte. A víz színén korcsolyázó molnárpoloskák ugyancsak ragadozók. A levegőben pedig egész nap repülő rovarokra lesve járőröznek a sebes acsák hatalmas kék egyedei.
A kisvizek biztosítják a környező erdőkben, gyepekben élő kétéltűek szaporodási lehetőségét is. Kora tavasszal erdei békák és barna varangyok petéznek e tavacskákba. A kikelő ebihalak elsősorban növényi táplálékot fogyasztva érik el nyárra kifejlett állapotukat és akkor búcsút intenek az élőhelynek.
Cserépfalutól északra húzódik a Bükk és a Bükkalja kistájak határvonala, ettől északra leginkább a Bükk mészköveivel, délre pedig a Bükkalját helyenként több száz méternyi vastagságban borító, vulkáni törmelékszórás során keletkezett tufákkal találkozunk.
A Hidegkút laposa felől érkező - napjainkban csak időszakos - vízfolyás, a Mész-patak keskeny szurdokot vájt a laza szerkezetű, könnyen morzsolódó, fehéres színű riolittufába. A nagyobb esőzések után sok víz rohan végig rajta, ami jelentős mennyiségű hordalékot is szállít. A sokak által csak “Kőporos-szurdok”-ként emlegetett szűk völgy mai formáját a gyorsan dolgozó vízfolyás mellett a falu és a legelőterület között egykor haladó szekérút forgalma és a helyiek kőpor iránti igénye együttesen alakította ki. Az év nagyobbik részében viszonylag szárazon végigjárható, miközben látványos örvényüstök, mederlépcsők figyelhetők meg. A szurdok kijárata alatt a völgy kitágul, itt a patakmedret mindkét oldalon régen volt áradások hordalékából kialakult terasz kíséri.
Minthogy a szurdokon keresztül már közel egy évszázada is csak nehezen lehetett közlekedni, a forgalom először a folyásirány szerinti bal oldalra, a Mész-hegy oldalába települt át. A szekérkerekek és az állatok taposása által látványos mélyút alakult ki, amelyen időnként mai is juhokat és marhákat hajtanak a legelőre. A mélyút hegy felőli oldalába jellegzetes kőpados juhászkunyhót, “bújót” véstek. Az aszfaltozott erdészeti feltáróút a szurdok túlfelén épült, a mai gépjárműforgalom már ezen zajlik.
A szurdok két oldala földtanilag és kultúrtörténetileg egyaránt figyelemre méltó. A jobb oldalon, a műút mentén magasodó Túr-bucka kőhasábjainak anyaga a környék legkeményebb kőzete, az ignimbrit (tűzárkő). Olyan vulkáni törmelék alkotja, amely leülepedésekor magas hőmérséklete miatt részben újra olvadt, összesült. A bal oldalon emelkedő Mész-hegy nevével ellentétben szintén tűzárkőből és riolittufából áll. Tetején bronzkori földvár, oldalában kúp alakú kaptárkő található.
A fás legelők az egykori hagyományos tájhasználat egyik utolsó emlékei. Arra az időszakra emlékeztetnek, amikor az ember még anélkül is tudta mi a fenntartható gazdálkodás, hogy erre külön fel kellett volna hívni a figyelmét. A fás legelők sajátosságát a hagyományos legelőkhöz képest a fák meghatározó mennyiségű jelenléte biztosítja. A legelők nagy részét egykori erdők irtásával alakították ki. Eközben ügyeltek arra, hogy a meghagyott fák ne alkossanak zárt lobkoronát. A talaj felszínére így sok napfény jutott, ami elősegítette a lágyszárú, gyepekre jellemző növényzet kifejlődését. Alapvetően ez a gyep biztosította az állatok ellátását, a fák azonban ezekhez több „extra” szolgáltatást nyújtottak. A zömmel tölgyesek helyén kialakított fás legelőkön a magányosan megmaradt, egymással már nem versengő faegyedek hatalmas, szabályos lombkoronájú egyedekké fejlődtek. A nagy lombkorona segítette, hogy a nyári melegben az állatok árnyékos helyen delelhessenek, de a fák részleges árnyékában a fű sem égett ki olyan hamar forró nyarak idején. Árnyékukért a juhászok, pásztorok is hálásak voltak. A szabadon álló cser- és kocsánytalan tölgyek koruk előrehaladtával egyre nagyobb makktermést biztosítottak. Ez különösen jól jött a legelő állatoknak, amelyek a télre készülve előszeretettel fogyasztották a tölgyek könnyen elérhető, tápanyagban gazdag terméseit.
A múlt század végére, a növekvő igényekhez alkalmazkodó, egyre intenzívebb tartási technológiák elterjedése a fás legelők hanyatlásához vezetett. A felhagyásuk után a legelők, a sűrű makktermésnek hála, gyorsan erdősödni kezdtek. A legtöbb fás legelő helyén ma már zárt erdőállomány fogad bennünket.
A Hideg-kút laposa és a tőle délre levő dombtetőn elterülő Mész-hegy fás legelője egyelőre elkerülte ezt a sorsot. A közel 170 hektáros kiterjedésű fás legelő nagy része még ma is nyitott és aktív használatban van. Eldugottabb részein azonban már itt is találkozhatunk az idősebb tölgyeket bekebelező fiatalos erdőkkel. A faállomány impozáns. A több száz hagyástölgy kora jellemzően meghaladja a 100 évet, de előfordulnak 2-300 éves egyedek is közöttük. A legidősebb fák kerülete az 500 centimétert is eléri.
A fás legelők élőhelyként is kiemelkedő szerepet töltenek be, hiszen gyepekre és erdőkre jellemző, értékes fajok egyaránt szép számmal fordulnak itt elő. A gyepekre egykor jellemző ürge sajnos eltűnt innen. A környék ragadozó madarai számára azonban továbbra is fontos terület, gyakran megfigyelhetünk egerekre, pockokra vadászó egerészölyveket, darázsölyveket és sasokat is. A terület leglátványosabb madarai a színes gyurgyalagok, amelyek földbe vájt üregekben fészkelnek az egykori homokbánya falában. Nagyobb testű repülő rovarokkal táplálkoznak, a haszonállatok körül feldúsuló legyek, böglyök terített asztalt jelentenek számukra.
A fák értéke idős korukban rejlik. Ilyen korú tölgyeket, ekkora sűrűségben sajnos már nem találhatunk a hazai erdeinkben. A lombkoronájukban élő gazdag rovar- és madárvilág mellett különösen értékes a vastag törzsekben fejlődő bogárfauna. Bogáróriásaink nagy része ilyen fákban fejlődik. A nagy szarvasbogár lárvája a fák gyökerénél, a nagy hőscincér lárvája pedig a fa belsejében több évig növekszik, mire teljesen kifejlődik.. A tölgyfa díszbogár lárvája pedig akár 10 éven át is rág a fa belsejében. Gondolhatnánk, hogy a vastag törzs megvédi őket mindentől, de a nagy testű fekete harkály vagy a zöld küllő éppen az ilyen húsos falatok kedvéért látogatja a fás legelőt.
Kedvező körülmények között az erdő fái magas kort is megérhetnek. Előbb-utóbb azonban őket is utoléri a végzetük. Kiszáradás, betegség, villámcsapás vagy más okok miatt a fa elpusztul. Ez veszteséget jelent az élő fa szolgáltatásait élvező élőlényeknek. Ugyanakkor a holt faanyagban olyan folyamatok indulnak meg, amelyek egészen más csoportoknak teremtenek új életfeltételeket. Az álló vagy fekvő törzsek, eltérő fafajok, különböző korhadási állapotban levő holtfák más és más élőlények boldogulását segítik.
Vannak olyan állatok, amelyek megelégednek azzal, hogy a lassan felváló kéreg alatt pihennek (pl. egyes denevérfajok), vagy utódaik a kéreg alatt fejlődnek (egyes rovarok). Más rovarok azért bújnak ide, hogy az itt élő többi élőlénnyel táplálkozzanak. Számos rovarfaj lárvája mélyebbre merészkedik: hosszú járatokat fúr a holtfa mélyébe, a fa anyagával táplálkozik. Ezek a járatok később más fajok megtelepedését is elősegítik. A gombák szinte láthatatlan fonalaikkal járják át az egész törzset. A számtalan mikroszkopikus gomba mellett több faj látványos termőtestet növeszt, amelyekben magunk is gyönyörködhetünk.
A holtfa anyaga nem tart örökké. Az időjárás és a lebontó szervezetek serege lassan felemészti. A kezdetben még kemény, szilárd faanyag az évek hosszú sora alatt egyre veszít állagából. Kedvező körülmények között annyira szivacsos és puha szerkezetű korhadék alakul ki bennük, hogy még gilisztákat is megfigyelhetünk a belsejükben. Végül aztán belesimulnak az avarrétegbe, majd eltűnnek.
A holtfák egyedülálló élőhelyek az erdők belsejében. Legtöbb lakójuk kizárólag bennük képes élni és szaporodni. Egy egészséges erdei ökoszisztéma nem működhet megfelelő mennyiségű és minőségű holtfa jelenléte nélkül. Ezért fontos, hogy az erdőgazdálkodás során is biztosítva legyen a holtfák megőrzése.
A Kárpát-Pannon térség elmúlt 20 millió évében intenzív és rendkívül változatos vulkáni tevékenység folyt, ami szorosan kötődött a Pannon-medence kialakulásához. A vulkáni működést különböző összetételű magmák táplálták, a bazaltostól kezdve, az adezites-dácitos magmákon keresztül a Bükkaljára jellemző riolitos képződményekig.
A riolitos robbanásos vulkáni működés mintegy 4 millió éven keresztül zajlott és több mint 4000 köbkilométer mennyiségű vulkáni anyagot hozott a felszínre. Ezzel ez a vulkanizmus Európa elmúlt 20 millió évének legnagyobbika volt! Képződményei jórészt felszín alatt, fiatal üledékekkel fedetten vannak, azonban a Bükk előterében, a Bükkalja területén szinte mindegyik nagy kitörés anyaga feltárul. Nyolc kitörési eseményt sikerült eddig rekonstruálni 18 – 14 millió év között.
A riolitos vulkáni működés legjobban megőrződött képződménye a horzsaköves piroklaszt-árak ignimbritje. Ezek völgyeket töltöttek ki, olykor több tíz, esetenként több mint 100 méter vastagságban és kiterjedt platót hoztak létre. A Bükkalja területén az ignimbritek nagyon változatos formája tanulmányozható. A Bükkalján az ignimbrit összesülés különböző fokozatait figyelhetjük meg. Legnagyobb tömegben a nem összesült horzsakőből és apró kőzetüveg szilánkokból, valamint kristályokból álló kitörési termékek fordulnak elő, de szinte minden kitörési egységben vannak különböző mértékben összesült ignimbritek is. A legerőteljesebben összesült kőzetek szinte már lávaszerű kinézetet mutatnak.
A vulkáni működés után vélhetően egy kiterjedt ignimbrit plató alakult ki, amibe aztán folyók vágódtak és mély völgyeket hoztak létre. (Harangi Szabolcs)
Ennek a platónak lehet a maradványa a Mész-tető ignimbrit platója.
A Bükkalja riolittufa vonulatában több olyan sziklavonulat, vagy kúp alakú kőtorony látható, melyek oldalába régmúlt korok emberei fülkéket faragtak. A kaptárkövek különlegesen szép természeti képződmények, Ezek a földtani alakzatok tehát az ember formaalakító tevékenységének a nyomait is magukon hordozzák és egyben érdekes kultúrtörténeti emlékek, melyek régészeti, néprajzi, történeti értéket is képviselnek. A Bükk-alján 41 lelőhelyen 82 kaptárkövet ismerünk, melyek 479 fülkét hordoznak.
A fülkés sziklákat a szomolyai lakosok nevezték kaptárköveknek. Eger környékén vakablakos köveknek, máshol köpüs köveknek, tündérsziklának is nevezik. Legelterjedtebbé a kaptárkő elnevezés vált. Legtöbb vitát a sziklaalakzatok oldalaiba vájt fülkék eredete, készítésük oka váltotta ki. Az átlagosan 60 cm magas, 30 cm széle és 25-30 cm mély fülkék peremén néhol bemélyedő keret fut körbe, széleiken néhol lyukak is kivehetők. Ezek arra utalnak, hogy a fülkéket lefedték, a fedlapot a lyukakba vert ékekkel rögzítették. A kaptárfülkék rendeltetésével kapcsolatban számos feltevés és elmélet született. Az egri történész-régész Bartalos Gyula szerint a kaptárkövek síremlékek voltak, s a fülkékbe az elhunytak hamvait rejtő urnákat helyezték. Klein Gáspár Borsod megyei főlevéltáros a vakablakoknak bálványtartó, áldozat-bemutató rendeltetést valószínűsít és azokat honfoglalás-kori emlékeknek tartotta. Balkáni analógiák alapján méhészethez is kapcsolják a kaptárfülkéket.
A cserépváraljai és szomolyai kaptárköveknél végzett régészeti feltárások során előkerült 11-14. századból származó kisszámú leletek egyik feltevésre sem szolgáltattak bizonyítékot.
A Mész-tető délnyugati oldalában, a plató pereme alatt található az egyik legszebb, karcsú sziklatorony, az Ördögtoronynak nevezett kaptárkő, melyen 3 fülke van.
Az cserépfalui Ördögtoronyhoz keletkezéséhez több monda is fűződik. Fehérvári István gyűjtésből közöljük az egyiket:
„Az Ördögtorony helyén nagyon-nagyon régen egy szép nagy templom épült. Hívei azonban Istentől elrugaszkodott sátán-hívőkből állottak. Egyszer a Jóisten megharagudott, és éjfélkor, amikor mindenki a templomban volt és nagy harangzúgás közepette ünnepelték a sátánt, megdördült az ég, s a föld
megnyílt: elnyelte a templomot emberekkel együtt. Ma már csupán a torony áll ki a földből, s hirdeti az Isten hatalmát. Ha valaki arra jár – főként éjfélkor – hallhatja a harangzúgást, illetve a hívek buzgó imáját a szabadulásért.”
A Mész-tető alatt, a kaptárkövekhez közeli pusztuló kőzetlejtőt a helyiek Ördögcsúszdának nevezik. Puha riolit ártufa alkotja, amely kis cementáltsági foka és magas horzsakőtartalma miatt könnyen erodálódik. A nagy méretű, sokszor emberfej nagyságú horzsakövek arra utalnak, hogy itt egy piroklaszt-ár üledék felső része bukkan a felszínre. A kis sűrűségű horzsakövek ugyanis a piroklaszt-árak felső részében koncentrálódnak és ezért a lerakott üledékek tetején jelennek meg. A hegyoldal egyfajta ’badland’ felszín, ahol a folyamatos erózió miatt nem tud termékeny talaj képződni. A tufalejtő gyors pusztulásához a természetes erózión kívül a védő szerepet betöltő erdő kivágása is hozzájárult, mivel a talajtakaróját elvesztett tápanyagszegény kőzetfelszínen a fás növényzet már nem tud megtelepedni. (Harangi Szabolcs)
