„Meddig a szem ellát puszta földön, égen”- De hogyan legeltessünk úgy, hogy az az élővilág javára is váljon? 2021.08.04. 09:56

A legeltetés a gyepes élőhelyek fennmaradásának fontos tényezője, azonban a helytelenül megválasztott legeltetési móddal, a túl- vagy alullegeltetéssel több kárt okozhatunk, mint hasznot.


A LIFE IP GRASSLAND-HU projekt (LIFE17 IPE/HU/000018) célja a hazai gyepes élőhelyek és az ezekhez kötődő fajok természetvédelmi helyzetének javítása és hosszú távú megőrzése. A projekt részeként a résztvevő partnerek széles körű ismeretterjesztési tevékenységeket is folytatnak. Ennek okán igazgatóságunk a gyepterületek kezelésének egyes témáit - ideértve a gyepek kezelését, valamint a gyepek fontosabb veszélyeztető tényezőinek a bemutatását és az egyes gyepekhez köthető fajok védelmének aktualitásait is - egy honlaphír sorozatban kívánja ismertetni. Jelen írás a cikksorozat első részeként a legeltetést veszi górcső alá.

A füves puszták, sztyeppek, irtásrétek Földünk olyan speciális életterei, amelyet az emberiség, az egyik leghagyományosabb, legősibb mezőgazdálkodási formával, a legeltető állattartással hasznosított. Napjainkra ez a gazdálkodási forma egyre inkább a múlt emléke marad, mivel a gyepterületek csökkenése az egész világon felgyorsult. Velük együtt tűnnek el azok a növény- és állatközösségek, amelyek csak ezeken a területeken találják meg létfeltételeiket, valamint a pásztorkodás hagyományos mestersége is a füves pusztáinkkal együtt merül feledésbe. A magyarországi gyepek egy része természetes úton (pl. sztyepprétek sziklakibukkanásos részeken, be nem fásodó erősen szikes, illetve homoki gyepek), másik része a legeltetés vagy kaszálás hatására jött létre az elmúlt századokban. Mivel az emberi térhódítás a sűrűbben lakott Európában fokozottabb, fenyegetettségük hasonló - vagy még nagyobb - mint a világ többi részén lévő hasonló területeken. Ez a térhódítás a jövőben várhatóan tovább fog gyorsulni. Mindemellett a gyepeket hasznosító ágazatok válságos helyzete is ronthatja megmaradásuk esélyeit. A hazai természeti értékek megőrzésében kiemelkedő a mezőgazdasági területek jelentősége. Védett területeink mintegy 40%-a mezőgazdasági művelés alatt álló gyepterület. Pedig ezek a területek, a füves puszták, a domb- és hegyvidéki rétek, a fás legelők, az alföldi tanyavilág és az ezekhez kapcsolódó hagyományos gazdálkodási módok mind kiemelkedő jelentőséggel bírnak. Ritka és védett fajaink jelentős hányada kötődik a gyepekhez, közülük több közösségi jelentőségű faj is, így megőrzésük tagállami kötelezettségünk is. Emellett a fátlan élőhelyek jelentős része a Natura 2000 hálózat kijelölése alapjául szolgáló közösségi jelentőségű élőhelyek listájára is felkerült (lásd szikes gyepek, homoki gyepek, ártéri mocsárrétek, sztyepprétek).


Hagyományos, birkával történő extenzív legeltetés a Tardi legelőn. (Fotó: Schmotzer András)


A legeltető állattartással foglalkozó népek a Kárpát-medencében évezredeken keresztül használták ezeket a területeket. Ezzel a tevékenységükkel alapvetően meghatározták a térség tájképét és az itt élő növény- és állatvilágot. A magyar paraszti gazdálkodásnak is szerves részét képezte az állattartás. A szarvasmarhákat tavasztól őszig a legelőn tartották, ahol trágyájukkal pótolták a táplálékukkal elvont ásványi anyagokat, ősztől-tavaszig viszont az istállóban éltek ezek a jószágok, s a gazdák az ez idő alatt keletkezett trágyával végezték tavasszal a kaszálók és szántók tápanyagpótlását. A magyar pásztorkodással kapcsolatos vizsgálatok elsősorban az alföldi területek állattartó hagyományát tanulmányozták, ezért lényegesen kisebb figyelmet szenteltek a hegyvidéki népi kultúra e vonulatának. A jobbára szűk határú, elsősorban erdei legelőkkel bíró települések népessége próbálta „kitágítani" állattartásának kereteit, lehetőségeit, s e vonatkozásban sajátos kapcsolatrendszer alakult ki az egyes falvak között, a tájon belül, valamint a két szomszédos nagytáj, az Alföld és az Északi-középhegység között. A legeltetést a hegy- és dombvidéki falvakban is szigorú gazdaságosság jellemezte, amely szinte minden talpalatnyi helyet kihasznált a szűkös határban, s szigorúan alkalmazkodott a földművelés, a határhasználat és a növényzet éves rendjéhez. A csordák, gulyák, nyájak a tavasztól őszig tartó időszakban folyamatosan vándoroltak az erdei legelő, a völgyes fűtermő helyek, a parlag és az ugar, valamint a gabonatarló és más betakarított növénytermő helyek között. Az állatállomány ily módon mindig kiszolgáltatott volt az egyes esztendők változó fű- és takarmánytermésének, legelőviszonyainak, így a tartásmódok és önmagukban a legeltetési formák is állandó alkalmazkodást kívántak az itt élő népességtől. Sajnos a legeltetés, mint tájhasználati forma az utóbbi évtizedekben folyamatosan visszaszorult - különösen a domb- és hegyvidékeinken-, ezért ez az egyik legjelentősebb veszélyeztető tényezőjévé vált a gyepek fennmaradásának.


Hidegkút-laposán a több száz éves cser- , illetve kocsánytalan tölgyekből álló fás legelőn a legeltetés, makkoltatás megszűnésével elindult cserjésedés, beerdősülés visszaszorítását természetvédelmi kezelőként a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság végzi. A területek karbantartását az utóbbi években magyar szürke marhák legeltetésével egy helyi vállalkozó is segíti. (Fotó: Gál Renáta)


A legeltetés a hatását hosszabb időn keresztül fejti ki, mint a kaszálás vagy az égetés, kivéve, ha kis területre korlátozódik és nagy állatszámmal történik. A legeltetés a taposás révén a talaj szerkezetére is hat. Az állatok viselkedésökológiai sajátosságaik következében a legelő egyes részeit különbözőképpen használják, ezért annak növényzete bizonyos mértékig mozaikos jellegű, ami növeli a terület változatosságát. Ez a fajta nyílt táj és ennek különböző mozaikjai számos faj számára biztosítanak kizárólagos élőhelyet Európában. A legeltetéses gazdálkodásnak köszönhetően maradtak fent hazánkban az alábbi, természetvédelmi szempontból értékes fajok: a túzok (Otis tarda), a parlagi sas (Aquila heliaca), a kerecsensólyom (Falco cherrug), a szalakóta (Coracias garrulus), a magyar szöcskeegér (Sicista trizona) és az ürge (Spermophilus citellus) is. Amennyiben ezeknek a területeknek a hasznosítása megszűnik vagy átalakul, akkor velük együtt ezek a természeti kincseink is eltűnhetnek.


A parlagi sas (Aquila heliaca) egyike kiemelkedő természeti értékeinknek. (Fotó: Seres Mihály Nándor)


A legelők hasznosítását alapvetően meghatározzák azok természeti adottságai, ezért nagyon fontos, hogy a területen gazdálkodó az élőhelytípusnak megfelelő legeltetési módot és állatsűrűséget, valamint állatfajt alkalmazzon. A természetvédelmi szempontból előnyös legeltetési módokról már korábban ITT írtunk. A terület szempontjából helyes legeltetés megválasztásához figyelembe kell venni az egyes állatok legelési sajátosságait, szokásait is. A háziállatfajok, illetve azok fajtái különböző módon, és szelektíven legelnek. Elkerülnek, illetve preferálnak bizonyos növényfajokat, ami ezáltal elősegítheti a terület mozaikosságának megőrzését, növelheti annak diverzitását. Például egy birkával legeltetett gyep hosszú távon fajszegénnyé válik, míg egy extenzív, időben jól korlátozott szarvasmarha legelés mellett a védett növények állományai fel is szaporodhatnak. Természetesen a szarvasmarhákkal történő területkezelés nem minden élőhelyen alkalmazható, mert a birkákénál jelentősebb a taposása, ezért bizonyos gyepekben kárt is tehet. Így például a lazább talajú, valamint a meredekebb dombvidéki területek legeltetése szarvasmarhával nem javasolt, mivel nagyobb állományuk esetén nagymértékű eróziót okozhatnak. Legjobb, ha egyazon területen többféle állat jár át (juh, marha, ló). Mivel mindegyik más mélységig legel, más-más növényeket részesítve előnyben, így egymást kiegészítve akadályozzák meg a terület gyomosodását. Számos esetben „előcsapatnak” a kecskék is sikeresen alkalmazhatóak, amik a bokros, cserjésedő részek visszaszorításában lehetnek segítségünkre. A juhok mélyen, válogatva legelnek, a marha kevéssé válogat és mélyen legel, és e kettőt jól kiegészítheti a legeltető lótartás. Nedvesebb területeket pedig érdemesebb bivalyokkal kezelni. A Natura 2000-es gyepterületeken a sertés, a lúd és az egyéb háziszárnyas legeltetése nem megengedett. Mind a sertés, mind pedig a szárnyasok taposásukkal, trágyázásukkal általában igen jelentős károsodást okoznak a talajban és a növényzetben, így legeltetésük természetvédelmi szempontból nem kedvező. A természetvédelmi célú élőhelykezelések során célszerű az őshonos, ellenálló háziállatfajtákat választani, melyek jobban megfelelnek az extenzív hasznosítási körülményeknek, emellett génmegőrzési jelentőségük is van.


A magyar szürke Magyarországon őshonos, törvényileg védett haszonállataink egyike. A modern szürkemarha-tartásnak ma is legfontosabb eleme a legeltetés. A télen-nyáron szabadban tartott állatok a betegségekkel szemben ellenállóak, a magasabb, erősebb növényzetet is legelik, és legelés közben egyenletesen szóródnak szét a legelőkön. (Fotó: Kozma Attila)


A védett természeti területen nem csak a legeltetés módja, vagy a legeltetett állat faja lehet különböző, hanem a legelési nyomás mértéke is. A túllegeltetés - azaz a legelő állateltartó képességénél nagyobb állatlétszám tartása - könnyen tönkre teheti a növényzet struktúráját, szélsőséges esetben a gyep záródása hiányossá válik. Csökken az adott társulás fajszáma, kedvezőtlenül változik a fajdiverzitás, láthatóvá válik a csupasz talajfelszín, ami kedvez a gyomok és a bokrok elszaporodásának, növeli az erózió veszélyét, így károsodik a talaj szerkezete, romlik annak vízháztartása. A túllegeltetés jellemzően csapadékszegény években fordul elő, illetve akkor, ha felügyelet nélkül legelnek a juhok. Elsősorban a vakszik foltokon, illetve a padkatetőn található sztyepprétekben okoz károkat. Meg kell azonban említeni, hogy a túllegeltetés bizonyos esetekben életteret teremthet egyes földön fészkelő madárfajok számára. Tehát olykor természetvédelmi érdeket is szolgálhat, mivel ez biztosítja azt a fajta mozaikosságot, illetve azokat a kopár felületeket, amelyek kedveznek pl. a székicsér (Glareola pratincola), a széki lile (Charadrius alexandrinus) vagy az ugartyúk (Burhinus oedicnemus) megtelepedésének, továbbá számos ízeltlábú is kötődik ezekhez a „félsivatagi” körülményekhez (pl. pókok, futóbogarak, egyenesszárnyúak).


A szikes puszták jellegzetes madara az éjjeli aktivitású ugartyúk (Burhinus oedicnemus). Nevével ellentétben ez a madár nem a tyúkokkal, hanem a lilékkel áll közelebbi rokonságban. (Fotó: Borbáth Péter)


Bár az utóbb említett értékes fajok kedvezően reagálnak bizonyos mértékű túllegeltetésre, nagy területeken ez nem lehet cél, mert hosszú távon nem fenntartható. E fajok igényeit általában jól kielégítik a legelő kisebb foltjain keletkező „sérülések” is. A gyepek kezelése azonban sohasem alapozható csak egy-egy faj igényeire, hanem az élőhely egészén kell a fajok sokasága számára megfelelő feltételeket biztosítanunk. Ezért a legeltetéssel célszerű mozaikos élőhelyszerkezet kialakítására törekedni. Ennek megfelelően egyes kisebb részek túllegeltethetők, még másutt alacsony legeltetési nyomást lehet alkalmazni egyes ritka, védett fajok igényeinek kielégítése érdekében, mint például a piros kígyószisz (Echium maculatum) és a nagy tűzlepke (Lycaena dispar) esetében. A mozaikoltság biztosítható a fás – cserjés növényzeti foltok részleges kíméletével (domb- és hegyvidékeken), illetve ezek kialakításával (pl. szárnyékerdők, mezsgyék kialakítása síkvidéki legelőterületeken) is.

Azonban nagy területen kerülni kell az alullegeltetést is, ugyanis ez kedvez a magasabb füvek és a bokrok túlzott elszaporodásának. Ebben az esetben a megváltozott konkurenciaviszonyok miatt az alacsonyabb növésű növényfajok száma csökkeni fog, vagy akár teljesen el is tűnhetnek a területről. Ez viszont sok gerinctelen faj és talajon fészkelő madár eltűnését vonhatja maga után. De ide sorolható még egyes ragadozó madarak eltűnése is a területről. Például a kék vércséé (Falco vespertinus), aminek életterét a rövidfüvű, legeltetett gyepek adják. Mivel táplálékának jelentős részét a sáskák teszik ki, ezért fontos számára a meglévő legelők folyamatos használata, mivel a felhagyott legelők sűrű, magas fűvel borított térségein nehezebben jut hozzá zsákmányához.


A kék vércse (Falco vespertinus) a füves puszták madara, a legeltetett gyepek, a pusztai facsoportok fennmaradása kulcsfontosságú számára. Az Európai Unió legnagyobb állománya a Kárpát-medencében fészkel, így a faj védelmében különösen fontos szerepünk van. (Fotó: Dr. Palatitz Péter)


Az alulhasználat emellett az inváziós fajok elszaporodásának is kedvez. Inváziós fajnak az olyan idegenhonos fajokat hívjuk, melyek egy új területre, földrészre kerülve gyorsan terjednek, nagy terülteket hódítanak meg, kiszorítva az őshonos fajokat és közösségeket, ezáltal gazdasági, természetvédelmi vagy humán egészségügyi károkat okoznak. A gyepeken, megfelelő kezelés hiányában jellemzően intenzív cserjésedés veszi kezdetét, illetve a jobb versenyképességű (ún. kompetítor) fajok olyan arányú túlsúlya alakul ki, ami lehetetlenné teszi az egyéb értékes, de gyengébb versenyképességű fajok számára – pl.: kosborfélék (Orchidaceae) - a fennmaradást. Az ilyen kompetítor fajok gyakran idegenhonosak – pl.: magas aranyvessző (Solidago gigantea) -, de az őshonos fajok között is találunk olyanokat – pl.: nád (Phragmites australis), siska nádtippan (Calamagrostis epigeios) -, melyek intenzív árnyékolásukkal vagy avarfelhalmozásukkal jelentősen csökkentik az adott terület biológiai sokféleségét.


Becserjésedett legelő a Bála-völgyben. A vegyes nyájjal kezelt és a még kezeletlen terület között jól látható a különbség. (Fotó: Laufer Zsanett)


Az elmúlt évtizedekben a legelő állatállomány száma folyamatos csökkenést mutat hazánkban, pedig az ideális módon, megfelelő időszakban és sűrűségben legeltetett jószág kíméletesen tudja kezelni a gyepet, valamint trágyájával a terület tápanyag-utánpótlását is biztosítja. Reméljük, hogy a fentebb leírtakból is világosan kitűnik, hogy értékes gyepjeink védelme érdekében a helyes legeltetési módszerek ösztönzése napjainkban kulcsfontosságú.


A LIFE IP GRASSLAND-HU (LIFE17 IPE/HU/000018) projekt az Európai Unió LIFE Programjának támogatásával valósul meg.

Kapcsolódó

Cserépfalu - Mész-tető földvár tanösvény

Cserépfalu - Mész-tető földvár tanösvény

2022.09.01. 09:59
A Bükk történelmi múltjának fontos emlékei a várak, vármaradványok. Nemcsak a jelentős falmaradványokkal rendelkező vagy majdnem ép kővárak, hanem a sáncokkal, árkokkal határolt "földvárak" is. Korábban kevesen tulajdonítottak védelmi jelleget a sáncoknak, töltésgyűrűkkel övezett építményeknek, azokat sok esetben "pogány" áldozóhelyeknek vélték és a hunoknak, avaroknak tulajdonították létrehozásukat. A közelmúltban lezajlott kutatások azonban tisztázták a "földvárak" korát, rendeltetését - ma már az őskori és középkori sáncvárak nagy részét is el tudjuk különíteni egymástól. A Bükk-vidéken, a Kárpát-medence más tájaihoz hasonlóan, az őskorban több népcsoport épített erődített telepeket, várakat. Az őskori erődítések első klasszikus korszaka a korai és középső bronzkor volt. A kora bronzkori hatvani kultúra (Kr. e. 2000 - 1750) és a középső bronzkori füzesabonyi kultúra (ie. 1750 - 1350) lakossága leginkább a hegység peremén, a dombvidéken telepedett le. A rájuk jellemző típus a nagyobb kiterjedésű "nyílt telep" melletti kis vár (0,02-0,08 ha). A többnyire csak árokkal körülvett védett terület a vezető rétegé lehetett: valószínűen egyaránt szolgálta a saját népüktől való elkülönülést, illetve a szomszédos népek, távolabbi kultúrák ellenséges népei elleni védelmet. A bronzkor első feléből származó földvárak a Bükk déli peremén a maklári Baglyas, a novaji Földvár, a tardi Tatár-domb. Az őskori erődített telepek második nagy korszaka a késő bronzkorban kezdődött. A Kyjatice-kultúra (Kr.e. 12. századtól 8-7. századig, a "preszkíták" betöréséig) sánccal, árokkal, meredek hegyoldalakkal határolt telepei nagy kiterjedésűek és igazán impozáns megjelenésűek és főleg a hegység belsejében, nagy relatív magasságú hegytetőkön lelhetők fel. A Bükk kyjatice-i típusú földvárcsoportjának minden egyes tagját érdemes felkeresni, a háromezer éves erődített települések bejárása önmagában is különleges élményt nyújt, sáncaikról pedig szép kilátás tárul szemünk elé. A hegység késő bronzkori erődített telepei a következők: Szilvásvárad és Bélapátfalva határán a Kelemen széke (Töröksánc), Dédestapolcsány határában a Verepce-tető, a Miskolctapolca mellett a Vár-hegy, Bükkszentlászló felett a Nagysánc, Sálytól északra a Latorvár-tető, Cserépfalu határában a Mész-tető, Felsőtárkány fölött a Vár-hegy. Mivel a bükki sáncok építését a Kr. e. 8. század idejére (a Hallstatt B2 periódus végére, a Hallstatt B3periódusra) datálják a régészek, ezért legújabban a preszkíta (mezőcsáti csoport) bevándorlási hullámokhoz kötik az erődítések elkészítését. Csakhogy ennek a vélekedésnek is ellentmond, hogy földvárainkban a keleti eredetű tárgyak is nagy számban jelen vannak, ami itt is a békés kereskedelmet valószínűsíti. Sőt a kiétei lakosság hegyekben történő továbbélése még akkor is jól dokumentálható, amikor a síkvidéket a mezőcsáti kultúra népe birtokolta. A kiéteiek és a preszkíták békés viszonyát mutatják a Szabó János Győző által a Tarna völgyében (Sirok - Akasztómály: nem messze a szajlai kiétei temetőtől) feltárt mezőcsáti típusú sírok, valamint a szilvásváradi Töröksánctól északnyugatra (az Eger felől Szilvásváradra bevezető műút és vasút kereszteződése mellett) Párducz Mihály által szkíta korinak meghatározott (Ha C periódusra datált), de inkább preszkíta temetőrészlet is. A késő bronzkori erődített telepek, várak jellegzetességeinek legjobb összefoglalását Nováki Gyula adta: "Valamennyi nagy relatív magasságú és nagy kiterjedésű hegy tetején fekszik. A sánccal, árokkal vagy hegyperemmel körülhatárolt telepek mérete az előzőkének a sokszorosa. Hosszuk 400 és 2000 méter, területük pedig a "kisebbeknél" 1,33 - 16,9 ha között változik, Szilvásvárad - Töröksánc azonban már 71,6 ha, Dédestapolcsány Verepce-tető pedig 123 ha területet foglal magába. A korai és középső bronzkorral szemben a késő bronzkorban igen nagy kiterjedésű telepeket találunk, mégis mindig osztatlanok. Nem találunk azokon belül elkülönülő részt, amit esetleg a vezetőréteg lakóhelyének tekinthetnénk. A telepek belsejében eddig végzett ásatások az óriási területekhez képest elenyészőek, ezért kellően alátámasztott következtetésekre nincs lehetőség. A többi kutatóval összhangban, mindössze annyit tételezhetünk fel, hogy a magas fekvésű, erődített telepek lakói között lehetett a vezetőréteg is, amely a környék kisebb települései felett is uralkodott. E nagy várak azonban nemcsak az ott élők, hanem az egész környék lakóinak a védelmét is szolgálták szükség esetén, igazi nagy népvárak voltak. Földváraink egymástól alig pár kilométerre, a Bükk hegység peremét szinte körülveszik. Az eddigi megállapítások szerint egy kultúrán belül, azonos időben lakták valamennyit. Ilyen közelségben nyilván szövetségesei voltak egymásnak. Úgy tűnik tehát, hogy a szomszédaikkal békés viszonyt ápoló, egymással szövetségben lévő kiétei csoportok nagy relatív magasságban és nehezen megközelíthető helyeken fekvő sáncvárainak rendeltetésével kapcsolatban nemcsak a hadászati védekezést, de az egyéb stratégiai szempontokat (kereskedelmi utak ellenőrzése, birtokközpont) is kizárhatjuk! Cserépfalutól észak-északkeletre kb. 2 km-re emelkedő Mész-tető a Bükkaljához tartozik, de közel van a Déli-Bükkhöz, a Hór-patak völgymedencéjéhez. Az itt található földvárat a késő bronzkorban (ie. 1100-800) építettek, ahogy már írtuk, a hegyvidék peremén épült várláncolat (bükkaranyosi földvár, kisgyőri Hársas és Majorvár, sályi Latorvár stb.) tagjának tekinthető. A földvár a dombtető északnyugat felé kinyúló platóját foglalja el. Északkeleti, legmagasabban lévő szélét keskeny, meredek oldalú, sziklás gerinc határolja. A délnyugat felé lejtő szélén az erődítés vonala bizonytalan. A délkelet felé folytatódó lankás hegyoldal felől jól kivehető egyenes sánc védte a telepet. A sáncon és körülötte Korek József 1960-ban végzett rövid ásatást, amely során a sánc külső (keleti) aljában keskeny V alakú árok bontakozott ki. Az előkerült kerámia leletek alapján a késő bronzkorba és a kora vaskorba datálták a telep korát. A sánccal védett terület háromszög alakú, nyugati és keleti oldala természetes meredély, déli oldalát markáns sánc határolja. A délkelet felé folytatódó lankás hegyoldal felől mára már erősen lepusztult egyenes sánc védte a telepet. A 230 m hosszú, 10-15 m széles, jelenleg 1-1,5 m magas sánc által lezárt tér közepe erősen bemélyed, amfiteátrumszerű. Az erődítést a régészeti kutatás a Kyjatice kultúrába sorolja az előkerült cseréptöredékek alapján. A késő bronzkori – kora vaskori megtelepedés nyomai a sáncon kívül, a lankás hegyoldalban is megtalálhatók.
Tovább olvasom
2022/1. - 3. Fieldwork in the national park

2022/1. - 3. Fieldwork in the national park

2022.08.23. 15:27
Bastardindigo Sträucher und eine Tonne Fledermauskot[21.03.2022-26.03.2022]Es gab bereits und wird noch viele Tage geben, an denen wir im Büro sitzen und Recherche Arbeit zu unterschiedlichen Themen leisten, Zusammenfassungen und Übersichten erstellen oder auch mal Buchausschnitte einscannen. Jedoch wollen wir unsere Blogeinträge besonders den Aktivitäten draußen widmen. Somit waren wir in der letzten Woche unter anderem in der Nähe von Tiszabábolna. Hier mussten Bastardindigo Sträucher (Amorpha fruticosa) in einem sumpfigen Gebiet abgesägt, zum Rand des Sumpfgebietes und von dort über eine Grasfläche zu einer Häckselmaschine transportiert werden. Bei diesen Sträuchern handelt es sich auch dieses Mal um eine invasive Art. Diese kommt aus China und verbreitet sich aggressiv und sehr schnell. Somit verschlechtert sich die Qualität des Ökosystems und einheimische Pflanzen werden verdrängt.An einem anderen Tag waren wir in der reformierten Kirche von Bánhorváti um diese von Fledermauskot zu befreien. Im Gebälk der Kirche leben circa dreihundert Fledermäuse, unter anderem kleine Hufeisennasen und große Mausohren. Da der Nationalpark sich dafür einsetzt, dass diese Tiere weiterhin den Lebensraum in der Kirche nutzen können, sind sie auch für die Beseitigung des Kots zuständig. Es sind verschiedene Gebäude, wo dies gemacht werden muss und findet so ungefähr in einem drei Jahres Abstand statt. In dieser Zeit hat sich ca. eine Tonne an Kot gesammelt, die wir in Säcke schippten und die steilen Treppen vom Dachboden heruntertragen mussten. Nach mehreren Stunden harter Arbeit und ca. 80 Säcken mit Kot waren wir endlich fertig und ziemlich erschöpft. Am Samstag war ein normaler Arbeitstag, da dieser freie Tag auf den 14. März verlegt wurde, um ein verlängertes Wochenende zu ermöglichen. Diesen verbrachten wir erneut mit dem Sammeln von Müll.
Tovább olvasom