Hód a Bél-kőn (’a la Egér a Marson) 2023.06.29. 16:35

Egy igazi verőfényes tavaszi szombat az aznapi szolgálat után békés(nek tűnő) késő délutánján megcsörrent természetvédelmi őrünk telefonja. A vonal túlsó végén izgatott hang közölte, hogy ”A Bél-kőn egy sérült hódot talált egy túrázó pár, segítséget kérünk az állat lementéséhez!”

Na ja, hód a Bél-kőn. Meg egér a Marson – mondjuk azt szerettük! (Ott lesz az a Tigrincs mellett. Há'pperszehogy!) Bár a bejelentő a Mókuskaland Vadmentő Alapítvány volt s őrünk is látott már egy-két dolgot, azért ez esetben (a tisztázó kérdések pozitív válaszai mellett is) komolyabb kérdőjelek jelentek meg a feje fölött – lévén azonban védett állatot érintő az állampolgári bejelentés, intézkednie kellett.

Így aztán őrünk terepjárójával a lehető legrövidebb úton a Bél-kőre vágtatott, ahol is a Mókuskaland Vadmentő Alapítvány Hozman Lindájával és a két megtalálóval találkozva (nevüket kérték nem nyilvánossá tenni) behatárolták a(z akkor még azért csak feltételezett) hód feltalálási helyét. A pozíció méginkább szürreálisnak tűnt: a Bél-kő bánya ún. 730-as (tszfm.) szintjén lévő, ÉK-DNy irányú meghagyott, roppant meredek falú, kőgörgetes gerince.

Az immár (mentő)alakulattá formálódott csapat elindult a mutatott helyre, s a Mókuskaland Vadmentő Alapítvány másik tagjával, az időközben felérő Surányi Richárddal kiegészülve, aki perceken belül (és előrelátóan egy nagyobb macskahordozóval) megérkezett a gerincen lévő sziklatoronyhoz.

S őrünk legnagyobb megrökönyödésére, valóban egy HÓD lapult a Naptól megbújva a kövek-alkotta kis üregben!

Immár megbizonyosodva az állat hód-ságáról gyorsan kellett cselekedni: nem lehetett tudni, mióta van ott az állat, mióta nem evett/ivott, mióta nem volt víz-közelben, nincs-e valami betegsége? Továbbá nagyon kevés idő volt már napnyugtáig, sötétben kockázatos lett volna a befogás a hód potenciális megszökésének vagy akár menekülése közbeni végzetes megsérülésének komoly veszélye miatt. Végül, nem volt elhanyagolható a kockázata egy esetleges, védőfelszerelés nélküli befogási kísérlet közbeni, emberben eshető sérülésnek sem.

Így őrünk egy igen tapasztalt állatorvos, dr. Kovács Mihály közreműködésével, ha másként nem megy, a hód altatással történő befogása, illetve – Bodzás János természetvédelmi őr és Kelemen Tamás kollégánk bevonásával – az állat Egerbe, a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság *volier-jébe szállítása mellett döntött.

Miközben a logisztika zajlott, hódunk – aki végtelenül elcsigázott lehetett, mert annak ellenére, hogy őrünket csupán néhány méter választotta el tőle – békésen bealudt.

Az állatorvos megérkezését – s persze hódunk felébresztését – követően az orvos, Surányi Richárd és őrünk együttes erőfeszítése és a macskahordozó segítségével végül még napnyugta előtt sikerült befogni az állatot. Némi ügyeskedéssel szökésmentesítve a szerkezetet, a szolgálati terepjáróval – valamint Borbás Sándor kerületvezető erdész sorompó-kinyitási segítségével – Bélapátfalvára leszállítva, majd a kollégáknak átadásra került hódunk, aki aztán hamarosan a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság volier-jében előkészített medencéjébe csobbant.

Itt aztán a gondos ápolás és a bőséges táplálék meghozta eredményét, s hódunk, aki a keresztségben – neme (nőstény) és átélt viszontagságai okán – a Szirteske nevet kapta, hamarosan elengedésre került a Bán-patakon.



Ám az mégiscsak meghökkentő, hogy’ mászhatott fel egy szegény hód a Bél-kő legtetejére (Cseh Tamás után szabadon)? Nos, a szakirodalom azt írja, az állatok, főként párzási időszakban, képesek akár 5-6 kilométerre is eltávolodni a táplálkozó/szaporodó helyüktől. Ebbe a Bél-kő akár még bele is férhetne, lévén hogy alatta található ligetes vízfolyás és állóvíz is… Azonban hogy akkora szintkülönbség és azok a terepviszonyok, mint amiket Szirteskének le kellett küzdenie, összeadva a konkrét legyalogolandó távolsággal, a víz és a hozzá kötődő speciális táplálék (hínárok, algák, vízililiomok, vízitorma) szinte teljes hiányával, az állat kiszáradásával, hogyan/miért nem befolyásolta hódunk gyalog-galoppját, megválaszolatlan kérdés marad, amire csak ő tudja a választ.

Jó utat hát Szirteske!

Végül, köszönjük a Mókuskaland Vadmentő Alapítvány, dr. Kovács Mihály és Borbás Sándor kerületvezető erdész segítségét is!


* kalitkaszerű, de annál sokkal nagyobb építmény, melyben a mentett, felépülésre váró madarak röpülhetnek.

Kapcsolódó

2022/1. - 3. Fieldwork in the national park

2022/1. - 3. Fieldwork in the national park

2022.08.23. 15:27
Bastardindigo Sträucher und eine Tonne Fledermauskot[21.03.2022-26.03.2022]Es gab bereits und wird noch viele Tage geben, an denen wir im Büro sitzen und Recherche Arbeit zu unterschiedlichen Themen leisten, Zusammenfassungen und Übersichten erstellen oder auch mal Buchausschnitte einscannen. Jedoch wollen wir unsere Blogeinträge besonders den Aktivitäten draußen widmen. Somit waren wir in der letzten Woche unter anderem in der Nähe von Tiszabábolna. Hier mussten Bastardindigo Sträucher (Amorpha fruticosa) in einem sumpfigen Gebiet abgesägt, zum Rand des Sumpfgebietes und von dort über eine Grasfläche zu einer Häckselmaschine transportiert werden. Bei diesen Sträuchern handelt es sich auch dieses Mal um eine invasive Art. Diese kommt aus China und verbreitet sich aggressiv und sehr schnell. Somit verschlechtert sich die Qualität des Ökosystems und einheimische Pflanzen werden verdrängt.An einem anderen Tag waren wir in der reformierten Kirche von Bánhorváti um diese von Fledermauskot zu befreien. Im Gebälk der Kirche leben circa dreihundert Fledermäuse, unter anderem kleine Hufeisennasen und große Mausohren. Da der Nationalpark sich dafür einsetzt, dass diese Tiere weiterhin den Lebensraum in der Kirche nutzen können, sind sie auch für die Beseitigung des Kots zuständig. Es sind verschiedene Gebäude, wo dies gemacht werden muss und findet so ungefähr in einem drei Jahres Abstand statt. In dieser Zeit hat sich ca. eine Tonne an Kot gesammelt, die wir in Säcke schippten und die steilen Treppen vom Dachboden heruntertragen mussten. Nach mehreren Stunden harter Arbeit und ca. 80 Säcken mit Kot waren wir endlich fertig und ziemlich erschöpft. Am Samstag war ein normaler Arbeitstag, da dieser freie Tag auf den 14. März verlegt wurde, um ein verlängertes Wochenende zu ermöglichen. Diesen verbrachten wir erneut mit dem Sammeln von Müll.
Tovább olvasom
2022/1. - 7. Visitors from Kiskunság National Park

2022/1. - 7. Visitors from Kiskunság National Park

2022.08.23. 15:48
Besucher aus dem Kiskunság Nationalpark [13.06.2022-19.06.2022]Am Montag, den 13. Juni kamen Lara und Jakob dann mit nach Eger, um ein bisschen was vom Bükk Nationalpark zu sehen. Am ersten Tag bestiegen wir einen kleinen Aussichtspunkt in Szarvaskő und besichtigten das Western Gate Besucherzentrum.Dienstag unternahmen wir eine kleine Wanderung direkt vom Direktorat aus und am Mittwoch zum Tar-kő Aussichtspunkt. Auch für Marie und mich war dies einer der beeindruckendsten Orte, die wir im Bükk gesehen haben. Danach besichtigten wir gemeinsam mit einem Ranger das Plateau und er erklärte uns einiges über die vorkommenden Pflanzen und einen Schmetterling, der weltweit nur in einem sehr kleinen Umkreis auf dem Plateau zu finden ist. Anschließend fuhren wir zu einem sogenannten „Virgin Forest“, einem Wald, der weder von der Forstwirtschaft genutzt werden darf noch von Wanderern betreten. Somit soll der Wald sich ohne jeglichen Einfluss des Menschen entwickeln. Am Donnerstag fand eine Art Evaluation des Observatoriums und umliegender Attraktionen statt. Wir halfen bei der Vor- und Nachbereitung und nahmen an den Führungen teil. Am letzten Tag des Austausches besichtigten wir in Lillafüred die Szent István-Höhle und die Annahöhle. Bei der Szent István-Höhle handelt es sich um eine Tropfsteinhöhle, in der ein bestimmtes Klima herrscht, welches besonders gut für die Gesundheit sein soll. Deshalb ist ein bestimmter Bereich der Höhle für Touristen gesperrt. Hier haben Leute mit verschiedenen Krankheiten die Möglichkeit sich, mit Schlafsack oder Decke, für ca. drei Stunden täglich hinzulegen, um die Heilungsprozesse im Körper zu unterstützen.Nach diesen zwei gemeinsamen Wochen war der Austausch vorbei. In der Zeit konnten wir alle einiges über sowohl den anderen als auch den eigenen Nationalpark lernen.
Tovább olvasom