A hűs vizű kispatak

A kiránduló, túrázó emberek egy jelentős része azért megy a természetbe, hogy kiszakadjon a civilizált környezetből és a természet nyújtotta nyugalmat élvezhesse. Jó levegő, szép környezet, számos csodálatos növény és állat – ami a szeme elé kerül. Ez így rendjén is van!

Ám van az az ember, aki hiába érkezik meg a természetbe, nyughatatlan. Zavarja a táj esetleges „rendezetlensége”. Vagy épp alkotói vágyait nem tudja máshol kiélni, így a szabadba kiszabadulván próbálja a környezetét úgy alakítani, hogy számára jobban tetsző legyen. Vagy ki tudja miért, de keze nyomát feltétlen el szeretné helyezni mindenhol, ahová az élet eljuttatja.

A mátrai Csatorna-patak mentén az Ördög-forrás kirándulók által kedvelt pihenőhelyétől karnyújtásnyira szembesültünk – most már mondhatjuk, hogy évekkel ezelőtt – azzal a helyzettel, hogy valaki(k) a patakot egy övcsatorna segítségével eltereli(k). Tehette ezt részben azért, mert a patakot itt egy kisméretű, fenékküszöb jellegű beton műtárgy némileg visszaduzzasztotta.

A beton fenékküszöb a patakon. A visszaduzzasztás következtében a mellékágon folyik le a víz jelentősebb mennyisége

Az elterelés eredményeként a patak vízhozamának egy része (néha csak töredéke, 2024 augusztusában mintegy 70 %-a) nem az eredeti mederben, hanem az övcsatornán haladt keresztül. Sajnos teljesen céltalanul. Ez a csatorna nagyjából száz métert megtéve véget ért, miközben a víz pedig kisebb ágakra szakadva a meredek oldalban visszatért a patakba, illetve a pihenőhely és a forrás környékét alkalmanként járhatatlanná tette.

Felmerülhet a kérdés, mi ezzel a probléma?

Igyekszünk elmagyarázni. Az erdei kisvízfolyások, árnyalt hegyvidéki patakok életközössége igen értékes. Nem is az a fontos, pontosan milyen ritka vagy védett fajok élnek itt, hanem az, hogy a patak, a meder, az abban lévő kövek, az aljzatot behálózó gyökérzet, a mederbe behullott avar, a sekély iszapfelszín mind-mind otthonául szolgál egy kis életközösségnek. Ez a vízi életközösség pedig – nem meglepő módon – nagymértékben függ az érintett vízfolyás vízhozamától. Patakjaink élővilágát már az is komoly kihívás elé állítja, hogy az időjárási szélsőségek miatt vízjárásuk napjainkra rendkívül ingadozóvá vált, sőt, a forró és aszályos nyári időszakokban a kiszáradás fenyegeti őket. Ilyen helyzetben minden csepp víz számít a patakok számára. Azt még elviselik, hogy gyerekek játszanak benne és a köveket pakolgatva gátakat emelnek, bár meg kellene kérdezni a folyami rákot és a tegzeseket, álkérészeket, szalamandra lárvákat, hogy mennyire örülnek a vízfolyás medrének akár ilyen kismértékű megváltoztatásának. Valószínűleg lenne pár keresetlen szavuk feléjük.

A patak vizének elterelése viszont már óriási változást, komoly negatív hatást jelent. A jelenséget észlelve kollégáink az elterelést rendszeresen megszüntették, de ez nem járt tartós eredménnyel. Sokadik próbálkozás után a pataklakó élővilág néhány fajának nevében kis információs tábla kihelyezésével igyekeztünk felhívni a figyelmet a tevékenység káros voltára, de mindhiába.

Ismertető tábla a problémás patakszakasz mentén

Az elterelést újra és újra megvalósította valaki. Nem volt mit tennünk, jeleztük a terület vagyonkezelője felé (a terület az Egererdő Zrt. vagyonkezelésében van) azon szándékunkat, hogy az elterelést véglegesen megszüntetjük. Ehhez meg is kaptuk támogatásukat. Kollégáink a lefolyató ágba betonba ágyazott köveket helyeztek el, így a víz a főmederben maradhatott. Elégedettségünk teljes volt, végre két és fél év huzavona után a patak illegális elterelésének kérdése megoldódott! Örömünk azonban nem tartott sokáig. Később észleltük, hogy az általunk lerakott vasbetont valaki vésővel feltörte és a vizet újra kiterelte a mederből. Ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy drasztikus megoldást kell alkalmaznunk.

Kovács Tibor főmuzeológussal (MTM Mátra Múzeuma) – aki eredetileg a jelenségre is felhívta a figyelmünket – egy aggregátorról üzemelő, nagy teljesítményű bontókalapács segítségével feltörtük a patakon lévő fenékküszöböt, az innen kinyert anyagot pedig a „lecsapoló” ágba halmoztuk, majd kövekkel betakartuk. A patak medrében ezen a szakaszon jelenleg megszűnt a visszaduzzasztás, a vizet végre nem lehet az oldalsó ágon elterelni. A munka során több folyami rák került szemünk elé, bízunk benne, hogy mostantól nagyobb biztonságban élhetnek ezen a patakszakaszon.

A helyreállított patakmeder végleges állapota

Nem tudom, lehet-e egy ilyen történet végén azt mondani, hogy sikerült. Vagy, hogy vége. Lehet-e elégedett ez után a természet védelméért dolgozó nemzeti parki szakember, vagy az a muzeológus, akinek éppen a folyóvízi gerinctelen rovarok az egyik fő szakterülete. Szerintem nem! Az elégedettség érzés akkor járhatja át a természetvédelemben, a természetvédelemért dolgozókat, ha az ilyen esetek nem ismétlődnek meg!

Kérünk mindenkit, úgy töltsünk időt a természetben, hogy – ha már nyom nélkül nem lehetséges a jelenlétünk – a lehető legkisebb nyomot hagyjuk magunk után. Figyeljünk erre és figyelmeztessük embertársainkat is.