Rovarok a fűben

A hazánkban élő védett növény- és állatfajok egyharmada gyepekben fordul elő, különböző füves területekhez kötődik. Ezek az élőhelyek gazdag rovarvilágnak adnak otthont, melyek között számos furcsa szerzetet találunk...

Sáska, szöcske

A mezők rovarvilágának talán legszembetűnőbb képviselői a sáskák és a szöcskék, melyeket összefoglalóan egyenesszárnyúaknak nevezünk. A két csoport tagjai első ránézésre igen hasonlítanak egymásra, de a csáp hosszúsága alapján könnyű elkülöníteni őket. A sáskák csápja rövid, míg a kifejlett szöcskék testük hosszával megegyező (vagy még annál is hosszabb) „antennával” rendelkeznek. Táplálkozásukban szintén nagy a különbség: a sáskák kizárólag növényeket fogyasztanak, a szöcskék között azonban ragadozó (kisebb rovarokkal táplálkozó) fajokat is találunk.

Az imádkozó sáska nevével ellentétben nem a sáskák közé tartozik. Igazi ragadozó rovar: mozdulatlanná dermedve szinte beleolvad a fűszálak tengerébe, és várja a kedvező alkalmat... „Imádkozó” pózban tartott fogólábai a zsákmány megragadására szolgálnak. (Fotó: Joó Miklós)

Egy röpképtelen bennszülött

A magyar tarsza a kárpát-medencei gyepek különös lakója. Ez a közepes termetű (2-3 cm nagy) szöcskeféle sztyeppréteken és üde réteken fordul elő, igazi ritkaság megpillantani. Zöld színének köszönhetően jól rejtőzködik, amire nagy szüksége is van, hiszen rövid, csökevényes szárnyai alkalmatlanok a repülésre. Általában késő délutántól estéig mozog, az óvatos rovart legfeljebb finom ciripelése árulja el. Az állományok egymástól távoli, elszigetelt élőhely-foltokon fordulnak elő, így különösen fontos élőhelyeik védelme. Ritkasága miatt a közösségi jelentőségű (Natura 2000) fajok közé tartozik. Nógrád megyében a Cserhát több pontján megtalálható.

A magyar tarsza kizárólag kétszikűek levelével táplálkozik. (Fotó: Kalmár Zsuzsanna)

Nyári esték hegedűse

A jól ismert délutáni és alkonyati ciripelésért felelős „zenész”, a mezei tücsök apró termete ellenére igen széles „hangterjedelemmel” rendelkezik: 4 Khz-től 14 Khz-ig képes különböző magasságú hangokat megszólaltatni. Az ének – mondhatjuk – a tücskök „vérében” van, vagyis nem tanult, hanem velük született (genetikailag meghatározott) képesség. A ciripelő hang a szárnyfedők összedörzsölésekor keletkezik. Repertoárjukban több énektípus is szerepel, ami árnyaltabb kommunikációt tesz lehetővé. A madarakhoz hasonlóan a tücsköknél is csak a hímek adnak ki hangot, hogy megjelöljék/védjék területüket, és persze hogy odacsalogassák a nőstényeket. A ciripelés sebessége hőmérsékletfüggő, hűvös időben lassabb, melegben pedig gyorsabb ütemű.

Trubadúr a földbe vájt lakócső nyílásában: az üreg természetes rezonátorként felerősíti a hím tücsök ciripelését. (Fotó: Nagy Sándor, forrás: izeltlabuak.hu, licenc: CC BY 4.0)

A szőlőszabó

Száraz, napsütötte domboldalakon, felhagyott szőlőhegyek gyepében tavasszal egy szorgos bogarat figyelhetünk meg, amint fűszálat vagy más levágott levéldarabot cipel. Ez a bogár a ganéjtúrók családjába tartozik, ám rokonaival ellentétben nem az állatok ürüléke kelti fel az érdeklődését – úgy is mondhatjuk, hogy vegán életmódot folytat. A nagyfejű csajkó erős, éles rágói segítségével vágja el a növények levelét, melyet aztán föld alatti üregébe visz, hogy a petékből később kikelő lárvák számára megtöltse az „éléskamrát”. Népies neve, a szőlőszabó arra utal, hogy egykor a szőlőkben gyakori bogár volt.

Galaj levelét cipelő nőstény csajkó. (Fotó: Bócsó Anita)

A hímek rágójának alsó, agyarszerű nyúlványa fegyverként szolgál a vetélytársak ellen. (Fotó: Bócsó Anita)

A nagyfejű csajkó röpképtelensége miatt eléggé helyhez kötött és kiszolgáltatott helyzetben van. Állományainak fennmaradását leginkább a gyepek felhagyása következtében megjelenő cserjék térhódítása veszélyezteti. Élőhelyeit régen kaszálással és legeltetéssel hasznosították, ami a bogár számára kedvező feltételeket teremtett.