Tarnavidéki Tájvédelmi Körzet

1

Védetté nyilvánítás: 1993

Terület: 9570 ha


A tájvédelmi körzet alapadatai

A Tarnavidéki Tájvédelmi Körzetet 1993 áprilisában hozták létre a Borsod-Abaúj-Zemplén és Heves megye határán elhelyezkedő, közel 180 négyzetkilométeres erdőség központi tömbjének, illetve az ott élő életközösségek védelme érdekében. A 16/1993. számú KTM rendeletben a védetté nyilvánítás céljaként:

  • az egyedülálló természeti és tájképi értékeinek fenntartását és megőrzését;
  • a magashegyvidéki bükkösökre jellemző növény- és állatfajok élőhelyének megóvását;
  • a területen levő szubmediterrán növénytársulások termőhelyének védelmét
  • és a kiemelkedő madártani értéke miatt fokozottan védett császármadár egyik, még jelentős hazai populációjának biztosítását jelölték meg.

A tájvédelmi körzet négy Borsod-Abaúj-Zemplén megyei (Arló, Borsodszentgyörgy, Csernely, Domaháza) és hat hevesi település (Bükkszenterzsébet, Hevesaranyos, Istenmezeje, Szentdomonkos, Tarnalelesz, Váraszó) határára terjed ki.

A tájvédelmi körzet három területi egységből áll:

  • Vajdavár-hegység (Arló, Borsodszentgyörgy, Bükkszenterzsébet, Domaháza, Istenmezeje, Szentdomonkos, Tarnalelesz, Váraszó községek határában)
  • Hevesaranyosi-dombvidék (Hevesaranyos határában)
  • Úszó-völgy (Csernely határában)

A terület földrajza

A Tarnavidéki Tájvédelmi Körzet központi tömbje a Mátrától és a Bükktől északra elhelyezkedő, leginkább Heves–Borsodi-dombságként (vagy Óbükk-ként, Kis-Bükként) ismert, de újabban már hegyvidéki jellegét is tükröző nevén, Vajdavár-hegységként említett kistájon fekszik. Felszíne rendkívül tagolt, keskeny gerinceit, éles vízválasztóit járva, meredek oldalain kapaszkodva, igazi hegyvidéken érzi magát az ember. Legalacsonyabb pontja a Tarna völgyében 195 m-en van, míg kilenc, ötszáz métert meghaladó csúcsa közül az 541 m-es Ökör-hegy a legmagasabb. A dombvidéki részen elterülő hevesaranyosi tömb már alacsonyabb, 275-390 m közti, formái szelídebbek. A dombsági környezetben húzódó csernelyi Úszó-völgy 310 m átlagmagasságú. Ez utóbbit a földrajztudósok már az Upponyi-hegységhez sorolják.

A térség klímája szubkontinentális, mely mérsékelten hűvös és mérsékelten száraz. Az évi középhőmérséklet 1–2oC-kal hidegebb az országosnál, a sokéves átlag 8,2–8,7oC, a nyári félévé 15,5oC körüli. Április 18. és október 13. között a napi középhőmérséklet meghaladja a 10oC-ot. Területén kb. 1850 óra napsütés várható, ebből nyáron 740 óra, télen 170-180 óra a napfénytartam. A fagymentes napok száma kevesebb, mint 173, az utolsó tavaszi fagy április legvégén, az első őszi október 10. körül várható. Az évi abszolút hőmérsékleti maximumok átlaga 32,5oC, a minimumoké -18oC. Az ország hidegrekordjai közül sok a tájvédelmi körzet É-i szélén található Zabarhoz kötődik, míg a keleti oldalon fekvő Borsodnádasd a leghidegebb 300 m alatt fekvő hazai település.

A csapadék átlagos mennyiségű, de sokszor szeszélyes eloszlású. A csapadék sokévi átlaga évi 600 és 650 mm között változik, ebből a tenyészidőszakban 350-380 mm eső valószínű. A 24 órás csapadékmaximumot (113 mm) Zabaron észlelték. A borsodi oldalon az északra nyíló völgyek és a Sajó közelsége miatt gyakori a köd, ami miatt ott a mikroklíma kiegyenlítettebb, hűvösebb és nedvesebb. Összefüggő hótakaró a téli félévben 50 nap körül szokott lenni, a maximális hóvastagság átlaga 22 cm. A hó a déli oldalakból a napsugárzás hatására hamar leolvad, de a mély völgyekben sokszor árpilisig is megmarad. Az ariditási index 1,19 és 1,24 között jellemző. A leggyakoribb szélirány az ÉNy-i, az átlagos szélsebesség 2 m/s körüli. Az utóbbi évtized időjárási szélsőségeként több alkalommal figyeltek már meg tornádót, melyek közül a legnagyobb pusztítást a 2011. júliusi okozta az erdőkben.

A tájvédelmi körzet a Tiszához kapcsolódó folyók gyűjtőjén fekszik, befolyó vizei nincsenek, valamennyi patak a területen kívülre igyekszik. A hevesi oldal – mely közel 4/5-e a védett résznek – vízfolyásai közvetlenül vagy közvetve a Tarnába ömlenek, a kisebb borsodi részről pedig a Hangony-patak közvetítésével a Sajóba jutnak a felszíni vizek. A vízválasztó közelítően ÉNy-ról DK-i irányba szeli ketté a Vajdavár-hegységet, vonala gyakorlatilag megegyezik a megyék határaival. A különálló Úszó-völgyből a Csernely, majd a Bán-patak szállítja a vizet Sajóba, míg az a hevesaranyosi részről a Bocsi-patakon keresztül jut a Laskóba.

A központi tömb rendkívül tagolt, patakokkal, völgyekkel sűrűn felszabdalt vidéke kiemelkedő hidrológiai értékkel bír, az ismert források száma megközelíti a százat. Ezek egy része foglalt, a bővizűek (pl. Boczátori-kút, Kopasz-kút, Cin-forrás, Szólla-kút) vizét a környékbeli települések lakosai hordják. Legjelentősebb folyóvizei a Hódos-, Szentgyörgyi-, Gyepes-, Domonkos-, Nagy-völgyi-, Darázs-, Hosszú-völgyi- és Vermes-patak. Természetes állóvizek nincsenek, az 1900-as évek utolsó harmadában hoztak létre kisebb záportározókat, tavakat a váraszói, bükkszenterzsébeti és a tarnaleleszi völgyben.

Földtani szempontból a térség fiatalnak tekinthető, geológiai felépítése kevésbé változatos, mint a szomszédjaié. Harmadidőszaki tengerüledék, döntően homokkő, agyag és slír (finom homokos, agyagos, aleuritos összlet) alkotja. Legidősebb a felső-oligocén Szécsényi Slír, amely átlagban 400–800 méter vastag, de csak a mélyebb völgyekben és a feltárásokban bukkan felszínre. Legkiterjedtebb az alsó-miocén kori Pétervásárai Homokkő, amelynek nagyobbik, 400–650 méter vastagságú alsó része (Pétervásárai Formáció) a szürkétől a sárgásbarnáig árnyalt, glaukonitos homokkő. Az erre telepedő 50-100 méter vastag Ilonavölgyi Formáció durvakavicsos, sokszor tufabetelepülésekkel, bentonitlencsékkel tarkított, ami jól elkülöníti a rétegeket egymástól. A homokkő – helyben használatos, palóc tájszóval: apoka – felszíne gyorsan pusztul, de erős cementáltsága miatt meredek falakban is megáll. A peremrészeket középső-miocén agyagos, homokos üledékek és kőzetliszt fedi, a legalacsonyabb régióban már negyedidőszaki képződmények – például lösz – is megjelennek. Pleisztocén üledékek viszonylag nagy vastagságban a TK déli határa mentén jelentkeznek. Ezek rétegsorában folyóvízi kavics, homok, mocsári agyag, több fosszilis talajzóna és áthalmozott agyagos lösz figyelhető meg. Bükkszenterzsébeten, a főút menti negyedidőszaki feltárásban, a pleisztocén alapszelvény jelentőségét fosszilis talajrétegein túl kövületei adják. Csigafajai mellett az ott talált orrszarvú maradványok is szépen mutatják a klíma és a vegetáció változását. A holocént a folyóvizek jelenkori lerakódásai képviselik.

A területen az agyagbemosódásos barna erdőtalajok az uralkodók. Döntően harmadidőszaki kőzeteken képződtek, mechanikai összetételük homokos vályogtól agyagos vályogig terjed, de túlnyomórészt vályogok. Vízháztartásukra a közepes vagy gyenge vízvezető és nagy vízraktározó képesség jellemző. A gyengén savanyú, javarészt erdővel fedett talajok a VI., kisebb részben a VII. termékenységi kategóriába tartoznak. A meredek homokkőfelszíneken földes és köves kopárok, a kiszélesedő völgytalpakon öntéstalajok alakultak ki.

A tájvédelmi körzet döntően erdővel borított, közel 90%-a erdő, csak 9%-a gyep (rét, legelő) – sajnos ennek kiterjedése az állattartás visszaszorulásával folyamatosan csökken. A szántók és gyümölcsösök, ill. a művelésből kivont területek aránya alig több mint 1 %.

Társadalmi jellemzők

A Tarnavidéki Tájvédelmi Körzetet – hazánkban egyedülálló módon – nem szeli át közút vagy vasút, nincs lakott település, ipari létesítmény, a völgyekben álló tanyák az 1980-as évek végére felszámolódtak. Nyomvonalas létesítmény sincs a védett rész DK-i sarkát érintő, földalatti gázvezeték kivételével.

A térségre a falvas településszerkezet jellemző, a területtel határos legnépesebb település a négyezer fős Arló. A lakosság a hátrányos gazdasági helyzet miatt elvándorol, a vidék megtartó erővel alig bír, a települések az elöregedés jeleit mutatják. A munkanélküliség rendkívül magas, a szociális helyzet kedvezőtlen. A nehéz körülmények között élő lakosság így természeti környezetére szorul, arra jelentős mértékű, sokszor negatív hatást fejt ki: pl. külterületi hulladéklerakás, tüzelő, csiga és gomba illegális gyűjtése, gyepek égetése. Gondot okoz az ezzel együtt járó emberi zavarás.

Az egészséges természeti környezetben rejlő lehetőségek fenntartható módon való kiaknázhatóságát még kevesen ismerik fel, de a térség természeti kincseit már kezdik értékelni. A Natura 2000 területekkel összefüggő támogatások érdekeltté tették a gazdálkodókat abban, hogy a természeti értékek fennmaradjanak, s ennek a pozitív folyamatnak az erősödése remélhető.

Gazdálkodás

A régió hazánk gazdaságilag legelmaradottabb vidékei közé tartozik. A bányák és nehézipari üzemek 1990-es évek eleji bezárásával megszűnt a munkalehetőség, komolyabb ipari létesítmények már csak távol, a megyeközpontokban találhatók. A települések lakossága megélhetési problémákkal küzd, a helyi foglalkozatás lehetőségei szerények. A kedvezőtlen természeti adottságok – pl. rövid tenyészidőszak, élénk domborzat, alacsony termőképességű földek, túltartott nagyvadállomány – nem kedveznek a mezőgazdaságnak, a birtokok kevés embert foglalkoztatnak és az elmúlt évtizedekben koncentrálódtak. Az osztatlan közös tulajdon és az elfeledett tudás is sokszor gátja a gazdálkodásnak. Mindezeknek köszönhetően a szántóföldi művelés félintenzívnek mondható: a hagyományos, alacsony ráfordítás igényű növénykultúrák (kalászosok, kukorica magas aránya, napraforgó és lucerna) termesztése jellemző. A gyepeket pásztoroló – vagy a szakemberhiány miatt egyre gyakrabban villanypásztoros szakaszoló – legeltetéssel hasznosítják. A juhtartás visszaszorulóban van és előtérbe kerültek az intenzív hasznosítású húsmarhafajták. Sajnos a gyepterületek jelentős része a támogatások miatt csak látszatkezelésben részesül vagy kezelés nélkül maradt, azokon kedvezőtlen irányú szukcessziós folyamatok indultak el. Ezzel ellentétben vannak olyan helyek is, ahol a túlhasználat jellemző.

A nagyarányú erdősültségből adódóan az erdőgazdálkodás meghatározó, a tájvédelmi körzet erdeinek 60%-a állami és 40%-a magántulajdonban van. Két erdészet és számos erdőbirtokosság, magán erdőgazdálkodó működik a területen, melyek elsősorban alacsonyabb jövedelmezőségű tűzifát termelnek. A természetközeli, folyamatos erdőborítást biztosító gazdálkodási módszerek még nem terjedtek el és a tájidegen állományok átalakítása is nagyon lassan halad. A legtöbb konfliktusforrás az erdőgazdálkodásból és a túlszaporodott nagyvadállományból adódik.

A kedvező természeti adottságok (jó levegő, tiszta vizek, nagyfokú erdősültség, stb.) az alacsony környezeti terhelésű, ún. szelíd vagy ökoturizmus alapját képezhetnék, de az infrastruktúra elmaradottsága a fejlődést nem segíti. Egyelőre csak a vadászatból származó idegenforgalmi bevétel számottevő. A közeli Bükkszék gyógyfürdője az egészségturizmusban kiaknázható potenciált kínál.

Természeti értékek

Élettelen (geológiai) értékek

A hazánkban egyedülálló, homokkőhöz kapcsolódó felszínformák a Tarnavidéki Tájvédelmi Körzet fontos élettelen értékei közé tartoznak, a külső és a mélyből jövő erők hatására olyan sziklaképződmények jöttek létre, amelyek másutt nem találhatók. A Pétervásárai Homokkő és a fiatalabb kőzetek határán, illetve a legnagyobb völgyekben meredek lépcsők alakultak ki, amelyek vonalában impozáns sziklák sorakoznak. Közülük a 80 méteres magasságot elérő bükkszenterzsébeti Nagy-kő a legnagyobb, tetejéről a Mátra és a Bükk keretezte pompás panoráma tárul a kiránduló elé. Hasonlóan látványos a közeli Kis-kő, a Völgyi-Szarvaskő vagy a Kő-hegy sziklatömbje is. Istenmezején a mintegy 500 m hosszú, 20‒40 m magas homokkő vonulat domború felszínéről szabályos ”sorokban” kiemelkedő konkréciók a helyi lakosságot letarolt szőlősorokra emlékeztették: innen ered a „Noé szőlője” elnevezés és a hozzá kapcsolódó legenda. A felsoroltak mellett számos, kisebb-nagyobb sziklaalakzat preparálódott ki környezetéből, köztük olyan különlegesség is, mint a peskői kőbaba. Bár a geológia adottságok nem a legkedvezőbbek, mégis tizenkét barlangot ismerünk itt, közülük a Szederkényi-sziklaeresz 110 m2-es alapterületével a nemkarsztos, biztosan természetes eredetű barlangok között kiemelt helyet foglal el hazánkban. Mesterséges üregként említésre méltó a Török-bunker és kis patkósdenevérek szállásaként is szolgáló, cseppköves Keserűtanyai-táró. A tájvédelmi körzetben 5 időszakos vízesést és számtalan szakadólapos vízmosást ismerünk. Három jelentős patak ma is szabályozatlan, természetes mederben folyik és a források döntő része nincs befoglalva. Az erdőtömbben három földvár magasodik.

Élő természeti értékek

A Tarnavidéki Tájvédelmi Körzet természeti kincsei sokáig csak töredékesen voltak ismertek, háttérbe szorult a szomszédos hegységek mellett, a kutatók elkerülték a vidéket. A védettség kihirdetése után másfél évtized telt el, mire elkezdődtek a változatos élővilág alaposabb feltárását célzó kutatások. Mindezek eredményeként a Vajdavár-hegység hazánk utolsó ismeretlen tájainak egyike, számtalan megválaszolatlan kérdést feltéve még mai is kihívást jelent a szakemberek számára.

Növényvilág – botanikai értékek

A Tarnavidéki Tájvédelmi Körzet az Északi-középhegység északi előterében, a Bükk és a Mátra közé ékelődve helyezkedik el, ami mind a flórában, mind pedig a vegetációban érződik. Nem hanyagolható el a Kárpátok hatása sem, amely elsősorban egyes kárpáti fajok jelenlétében tükröződik. Növényföldrajzilag a Pannóniai flóratartomány (Pannonicum) Északi-középhegység (Matricum) flóravidékének borsodi (Borsodense) flórajárásába tartozik.

A Borsodense flórajárás növényföldrajzi meghatározásában foglaltak együttesen ugyan alkalmazhatók a tájegység növényvilágának jellemzésére, azonban a vidéket járva jelentős különbségeket is megfigyelhetünk a szakirodalomban leírtakhoz képest. A növényzeti zónák függőleges szintezettsége eltér a flóravidék más tájain megmutatkozó zonalitás-képtől: itt legmagasabban a cseres-tölgyesek, alattuk a gyertyános-tölgyesek, majd legalul – gyakran 200–300 m tengerszint feletti magasságban – a bükkösök húzódnak. Az eltérések a geológiai, felszínalaktani és éghajlati adottságokra, valamint a tájhasználatra egyaránt visszavezethetők. A tájvédelmi körzet ismert védett növényfajainak száma 65 és további 4 fokozottan védett.

A cseres-kocsánytalan tölgyesek (Quercetum petraeae-cerris) a hegyvidéki jellegnek megfelelően az északias kitettségű oldalaktól eltekintve minden tengerszint feletti magasságban előfordulnak. Ez a legnagyobb kiterjedésű zonális társulás, amely a védett terület zárt erdőtömbjének zömét alkotja. Lombkoronaszintjében a csertölgy uralkodik, természetszerűbb állományaiban megtalálható az – egyre erősebben visszaszoruló – kocsánytalan tölgy, a mezei juhar és a vadkörte. Üdébb állományai jelentősebb cserjeszinttel rendelkeznek, s a gyepszint fajkészlete is a vízellátottság függvényében változik. Ez alapján ligeti perjés, egyvirágú gyöngyperjés, és a csak kisebb foltokban előforduló, felemáslevelű csenkeszes típusait ismerjük a területről. A kísérő fajok száma igen magas, állandó elem a védett bársonyos kakukkszegfű, mely akár a tájvédelmi körzet címernövénye is lehetne. A kisvirágú pimpó hazai elterjedésének északi határát a terület déli részének csereseiben éri el. A társulás természetessége a nem megfelelő gazdálkodásból eredően, a cserjeszint, az elegyfák és a holt faanyag nagymértékű hiánya miatt legtöbbször alacsonyabb, és rá is nagy veszélyt jelent a fehér akác spontán terjedése.

A melegkedvelő tölgyeseket (Corno-Quercetum) viszonylag kis területen, a meredek, déli lejtőkön találjuk. A társulás melegigényes, közepes vízigényű, magas relatív fényigényű növényfajokból szerveződik. A dús cserje- és fejlett gyepszint kialakulását a közepes növekedésű, ritkás lombkoronaszint teszi lehetővé, melyben a kocsánytalan tölgy dominanciája mellett megtalálható a mezei juhar, molyhos tölgy, csertölgy és vadkörte is. A cserjeszint állandó faja a közönséges fagyal és a pukkanó dudafürt, míg kifejezetten ritkának számít a húsos som. A gyepszintben az ágas homokliliom, meredek lejtőszögnél a tollas szálkaperje és a tarka koronafürt ér el jelentősebb borítást. A melegkedvelő tölgyesek fajkészletét erdőssztyep-fajok is gazdagítják, s jellemző védett növény a tarka nőszirom és a fehér madársisak.

A meredek lejtőszögű, sekély, homokos talajú D–DNy-i oldalakon, leginkább meszes homokkövön kialakuló lappangósásos tölgyesek (Seslerio-Quercetum) 5–9 méter magas, 20–65%-os borítású állományokat alkotnak. Ez a társulás igen gazdag növényzettel rendelkezik. A molyhos tölgy mellett a csertölgy az állományalkotó fafaj, de egy-egy különös formájú, göcsörtös, letörpült bükk is színesítheti a lombkoronaszintet. A gyér vagy közepesen fejlett cserjeszint szinte állandó tagja a pukkanó dudafürt, gyakori eleme a rozsdás rózsa. Az aljnövényzetben valamint a sziklakibúvások környékén található zárt gyepekben a lappangó sás uralkodik. A társulásban nagy számban találunk orchideákat: a kislevelű-, széleslevelű- és Müller nőszőfű mellett a fehér és piros madársisak, valamint a bíboros kosbor is gazdagítja a lágyszárú szintet. További védett növényfajai: fekete kökörcsin, pillás törpezanót, árlevelű len, bunkós hagyma, csinos árvalányhaj. A lappangósásos tölgyesek és a velük mozaikoló sziklagyepek, sztyeprétek a tájvédelmi körzet legértékesebb élőhelyeinek tekinthetők, valamennyi állományuk fokozott védettséget érdemelne. Az erdészeti tevékenységgel együtt járó talajdegradáció, az akácosodás, a túltartott nagyvadállomány veszélyt jelent fennmaradásukra nézve.

Térszintben vagy a növényföldrajzi zonációban lefelé haladva, a tölgyesek és bükkösök közötti keskeny sávban ujjszerűen benyúló gyertyános-tölgyeseket (Querco petraeae-Carpinetum) találunk. Kis állományaik szinte minden társulással érintkeznek, ezért számtalan átmeneti változatuk van. Főként két fafaj, a gyertyán és a kocsánytalan tölgy alkotja lombkoronaszintjüket, természetesebb állományaikba madárcseresznye és mezei juhar is vegyül. Szagos mügés és egyvirágú gyöngyperjés típusai mellett igen kis kiterjedésben megtaláljuk fehér perjeszittyós mészkerülő típusát, amely másodlagosan jött létre gerincek, feltáróutak mentén. Tavaszi aspektusukat a geofitonok határozzák meg, lombfakadást követő fajaik mezofil erdei növényekből kerülnek ki. A hegyvidéki gyertyános-tölgyesekre jellemző védett növények: fehér és kardos madársisak, madárfészek, széleslevelű nőszőfű. A különálló hevesaranyosi részen a dekoratív megjelenésű, fokozottan védett Boldogasszony papucsa is ilyen társulásban nyílik. A gyertyános-tölgyesek kis kiterjedése és degradáltsága összefüggésben állhat az erdészeti tevékenységgel.

A Vajdavár-hegység alacsony tengerszint feletti magassága miatt a középhegységi vagy szubmontán bükkös (Melittio-Fagetum) esetében nem beszélhetünk zonális előfordulásról. Nagy állományai jellemzően az északi expozíciójú lejtőkön és a mélyebb völgyekben fordulnak elő, kiterjedésüket és fennmaradásukat a homokkő kedvező vízháztartásának és a kitettség adta termőhelyi-klimatikus viszonyoknak köszönhetik. Lombkoronaszintjükben a domináns bükk mellett előfordulhat a kocsánytalan tölgy, a gyertyán, a korai és hegyi juhar is. A záródott lombozat alatt a cserjeszint borítása elenyésző, a gyepszint fajkészlete alapján több változata különül el: semleges vagy enyhén savanyú talajon szagos mügés, savanyodó talajokon bükksásos, perjeszittyós vagy piros nyúlsalátás típusa alakult ki. Az üdébb termőhelyeket a páfrányok túlsúlya jellemzi. A középhegységi bükkösök természetvédelmi oltalomban részesülő növénye a szálkás pajzsika, tavaszi görvélyfű, madárfészek és a hazánkban elsőként itt megtalált pontuszi nőszőfű. Patakot kísérő gyertyános-bükkösben a rendkívül ritka, fokozattan védett bajuszvirág is megtalálja életfeltételeit. A tájvédelmi körzetben négy helyen sikerült megtalálni, a növény teljes magyarországi állománya néhány tíz egyedre tehető. Speciális igényei miatt a kipusztulás fenyegeti.

A Kárpátok közelsége a hidegcsapdaként működő északi völgyek talpán extrazonálisan fennmaradt, montán jellegű bükkösökben (Aconito-Fagetum) érződik a legerősebben. Ezek fajkészletében olyan hegyvidéki növények is megtalálhatók, mint a védett karéjos vesepáfrány, hegyi pajzsika, sugárkankalin, ikrás fogasír, fehér acsalapu valamint a farkasboroszlán. A leggyakrabban 250–300 m-es magasságban előforduló, kis kiterjedésű montán jellegű állományok a térség egyik legjelentősebb természeti értékét jelentik, így teljes kíméletet érdemelnének.

A meredek, kisavanyodó, nyugati-északnyugati lejtőkön foltokban mészkerülő bükkösök (Deschampsio-Fagetum) és mészkerülő tölgyesek (Genisto tinctoriae-Quercetum petraeae) telepedtek meg, amelyeket a bükk és a kocsánytalan tölgy domináns jelenléte, valamint a cserjeszint hiánya jellemez. Lágyszárú szintjük fajszegény, elsősorban savanyúságkedvelő fajokból szerveződik, ez és gazdag mohaszintjük messziről felismerhetővé teszi őket. Állományaikat előszeretettel keresik a gombázók, akik leggyakrabban rókagombát és vargányákat gyűjtenek. Jellemző növényeik az enyves szurokszegfű, közönséges és erdei hölgymál, fehér perjeszittyó, védett fajként pedig a kapcsos korpafű és kis körtike.

A szűk, meredek falú völgyekben, vízmosásokban szurdokerdőket találunk. Talajuk vékony, fejletlen, mészben szegény, növényzetük kissé más jellegű, mint a Bükk vagy a Mátra szurdokvölgyeinek vegetációja. A térség homokkőbe vágódó völgyeinek szurdokerdei egy, hazánkban csak innen leírt tárulást (Polysticho aculeati-Tilietum cordatae) alkotnak. Az uralkodó bükk mellett a lombkoronába korai és hegyi juhar, kis- és nagylevelű hárs, valamint hegy szil elegyedik. Cserjeszintjében a talaj magas nitrogéntartalma miatt elsősorban fekete bodza, helyenként mogyorós hólyagfa jelentkezik. A magas légnedvesség kedvez a mohák és páfrányok megjelenésének. A szurdokerdőkre jellemző növényfajok közt védetteket is találunk, pl. gímpáfrány, karéjos vesepáfrány, fehér acsalapu, farkasölő sisakvirág.

A völgyaljakban, a patakok gyorsabb folyású szakaszait szép gyertyános-égeresek (Aegopodio-Alnetum) kísérik. Ahol a felszíni viszonyoknak köszönhetően a patakok lelassulnak és vizük szétterül, esetleg lefolyástalan mélyedések is létrejöttek, ott pangóvizes láperdő (Carici acutiformis-Alnetum) fragmentumok alakulhattak ki. Lombkoronaszintjüket enyves éger és fehér fűz alkotja, benne gyertyán és szilek elvétve előfordulnak. A cserjék borítása változó, helyenként eléri a 70-80 %-ot. A lágyszárú szintben ligeterdei, üde erdei, gyertyános-tölgyes és mocsári fajok is előfordulnak, védett növényként a szálkás pajzsika és a keserű kakukktorma említhető. Utóbbi helyi, tömeges előfordulása az Északi-középhegységben egyedi.

Az erdei élőhelyek reprezentáltságát Tarnalelesz határában a 257 hektáros Pataj erdőrezervátum 2000-ben történt kijelölésével igyekeztek elérni.

A fátlan társulások aránya a Tarnavidéki Tájvédelmi Körzet nagyfokú erdősültsége miatt alacsony. Az égereseket gyakran kísérik patakmenti magaskórósok (Angelico-Cirsietum oleracei), míg a láperdők szegélyében előfordul a lápi magaskórós (Filipendulo-Geranietum palustris) is halovány aszattal, mocsári gólyaorral. A ligeterdők irtása helyén mezofil franciaperjés kaszálórétek (Pastinaco-Arrhenatheretum elatioris), a sásos égerligetek helyén magassásrétek (Caricetum acutiformis), míg a láperdők helyén zsombéksásosok (Caricetum paniculatae) alakultak ki. A forrásoknál, szivárgó vizes helyeken lokális kiterjedésű és igen sérülékeny mészkerülő forráslápok (Cardaminetum amarae) és gyapjúsásos forráslápok (Carici flavae-Eriophoretum latifolii) maradtak fenn, védett fajaik: mocsári csorbóka, hússzínű ujjaskosbor, bánsági sás, széleslevelű gyapjúsás. Élőhelyeiket sokszor a nád terjedése veszélyezteti.

A védett terület déli peremén és tágabb térségében nagy kiterjedésű félszáraz pacsirtafüves szálkaperjerétek (Polygalo majori-Brachypodietum pinnati) helyezkednek el. Előfordulásuk meszes alapkőzeten, elsősorban déli-, délnyugati kitettségben jellemző. Középmagas füvű gyepjükbe a névadó és domináns tollas szálkaperje mellé igen sok bokorerdei, valamint erdőssztyep elem keveredik. Sekélyebb talajrétegen barázdált csenkeszes és kunkorgó árvalányhajas típusa is megfigyelhető, az exponáltabb helyeken, gerinceken, vagy sziklás oldalakon az élesmosófű valamint a lappangó sás uralkodik bennük. A gyep leromlásával a társulásalkotó fűfajt a fenyérfű helyettesíti, aránya akár a 70%-ot is elérheti. A szálkaperjés rétek természetesebb állományai kétszikűekben gazdagok, sok magas termetű, kórós megjelenésű és sarjtelepeket alkotó növény található bennük. A területen ezt az értékes gyeptípust jelzi a védett fehér törpezanót, nagy pacsirtafű, árlevelű- és borzas len, tarka, vitéz és a bíboros kosbor előfordulása is.

Az északias lejtőkön többnyire törmeléken kialakult, enyhén mészkerülő hegyi szárazrétek (Cynosuro-Festucetum rubrae) többségét legelőként hasznosítják vagy a felhagyás miatt spontán cserjésednek, főleg kökénnyel. Általában közepesen zavartak, az alacsony hegyvidéki jelleg és a tartós használat következtében fajkészletük elszegényedett és egyhangúvá vált. Jellemző fűfajaik: ebtippan, illatos borjúpázsit, mezei perjeszittyó, barázdált és veres csenkesz, mezei komócsin. Kétszikű fajaik közt a védett réti szegfűt, agárkosbort is megtaláljuk.

A málló homokkősziklák homokkő sziklagyepjei a mészkősziklagyepek és a homokpusztagyepek között helyezkednek el, bennük meghatározó a deres csenkesz, kunkorgó árvalányhaj, erdélyi gyöngyperje. A többnyire pados megjelenésű homokkő lapos felületén, a homokkő málladékán lappangó sásos zárt gyepek alakultak ki, amelyek jellemző faja a homoki pimpó és hegyi gamandor, a védett homoki vértő és árlevelű len.

Az emberi tevékenység hatása mély nyomot hagyott és hagy a tájvédelmi körzetben, a leromlott növényzettel jellemezhető területek kiterjedése már ma is jelentős. A települések közelében, vagy azoktól távol, a természetes erdők helyén, sokszor talajvédelmi célból létesített idegenhonos akácosok, erdei és feketefenyvesek, lucosok állnak és kisebb vörös tölgyeseket is ültettek. Ezek aljnövényzete átalakul, degradálódik, legtöbbször nagyon nehezen visszafordítható folyamatokat keletkeztetve. A tájhasználat változása az egykori erdők helyén, legeltetéssel vagy kaszálással évszázadokig fenntartott természetközeli, gyakran fajgazdag másodlagos gyepek állapotát negatívan befolyásolja. A megfelelő használat, „kezelés” hiányában leromlanak vagy kökénnyel, vadrózsával cserjésednek, erdősülnek. Fajkészletük, struktúrájuk megváltozik, elvesztik korábbi jellegzetességeiket. A siskanád, a közönséges tarackbúza, a csomós ebír, a mezei aszat válik uralkodóvá, az idegenhonos egynyári seprence, kanadai aranyvessző és közönséges selyemkóró akár összefüggő állományokat is alkothat, különösen a bolygatott talajú részeken. A területet behálózó útrendszerek a tájvédelmi körzetbe közvetlenül ”vezetik be” az idegenhonos és/vagy inváziós tulajdonságú növényfajokat, melyek a fakitermelések után maradó vágásterületeken is előszeretettel telepednek meg. Jelenlétük aztán állandósul, és védekezés hiányában a meglévő természetszerű társulások leromlását okozzák.

Állatvilág – zoológia értékek

A Tarnavidéki Tájvédelmi Körzet állatvilága az élőhelyek sokszínűségének megfelelően diverz. A változatos mikroklíma miatt – a növényvilághoz hasonlóan – a fauna nagyon gazdag, számos magashegyi elemet hordoz, és földrajzi helyzetétől eltérően kárpáti és mediterrán fajok lelőhelye. A népszerűbb, látványosabb állatcsoportok (pl. nappali lepkék, madarak) alapkutatása mára megtörtént, de még ezek esetében is további fajok felbukkanására lehet számítani.

A csigafauna összetételének feltárása a közelmúltban zajlott, az a mészben szegény alapkőzetnek megfelelően közepesen gazdag. A tájvédelmi körzetben a vízmosásoknak mikroklímájuk és holt faanyagban való bőségük miatt malakológiai szempontból meghatározó szerepük van. Kiemelendő a védett erdélyi pikkelyescsiga, a csak az Északi-középhegység magasabb vidékein élő sima hegyescsiga és ritkabordájú orsócsiga. A nedves völgyaljak égerligeteiben előforduló védett nagyfogú csiga és harántfogú törpecsiga (mely Natura 2000 jelölőfaj is) egyaránt a korhadó anyagban gazdag, folyamatosan nedves avarréteget igényli. A szintén Natura 2000 jelölő hasas törpecsiga élőhelyei azok a nedves, vizes biotópok, amelyekben jelentős mennyiségű sás van. Ennek a pár milliméteres csigának egész élete a sásokhoz kötődik.

Jelenlegi ismereteink szerint a talajszinten gyorsan mozgó sárgafoltos gyászfarkaspók, a növényzeten élők közül a csodáspók a terület leggyakoribb nyolclábúja, míg az egyetlen védett fajt, a tölgyestorzpókot melegkedvelő tölgyesben sikerült megtalálni.

A gyorsfolyású, tiszta patakoknak köszönhetően viszonylag gyakori a kisasszony szitakötő, míg a vízinövényzettel sűrűn benőtt, lassan áramló vagy állóvizeknél a lápi acsa, díszes légivadász, pataki szitakötő és a feketelábú szitakötő vadászik. E védett fajok többsége atlantikus vagy ponto-mediterrán elterjedésű, de a réti rabló szibériai faunaelem.

A gyepekben a védett imádkozó sáska gyakori, ám az ott élő egyenesszárnyúak között természetvédelmi oltalomban részesülő fajt nem ismerünk. A középhegységben tipikus Orthoptera faunát a gyeplakó chorthobiont fajok uralják, a magaskórósokat, cserjéseket lakó thamnobiontok aránya is számottevő, míg talajlakók alig-alig fordulnak elő. A szibériai faunakör részesedése magas (63%), de jelentős (36%) a déli fajok aránya. A Kis-kőn megtalált rövidszárnyú hegyisáska, mint hazánkban nagyon ritka állat, mindenképpen kiemelendő. A recésszárnyúak rendjéből a fogólábú fátyolka és a fokozottan védett, különleges testfelépítésű és életmódú keleti rablópille említhető meg.

A bogárfauna több csoportja esetében az alapkutatás már megtörtént, a futóbogarak talajcsapdás mintavételezésével számos védett faj előkerült. Hernyóinváziók idején a tölgyesekben tömeges jelenik meg a kis és az aranypettyes bábrabló. A holtfában gazdag lomberdőkben egyebek mellett gyakori a selymes, aranypettyes, balkáni és változó futrinka, és sokfelé megfigyelhető a kék laposfutrinka. A szintén védett fekete cirpelőfutó már ritkább, de az is a nedvesebb és hűvösebb erdőkben – így pl. bükkösökben, gyertyános-tölgyesekben, szurdokerdőkben – fordul elő. A természetvédelmi oltalomban nem részesülő fajok közt megtalálni az Északi-középhegység területén igen szórványos előfordulású vastagszegélyű közfutót és vörösszegélyű szívnyakúfutót. Míg a védett szőrös szarvasbogár, tülkös szarvasbogár viszonylag, a szarvas álganéjtúró országosan is ritka, addig a kocsánytalan tölgyet is tartalmazó, melegebb lomberdőkben a nagy szarvasbogár és a nagy hőscincér gyakorinak mondható. Kuriózumnak számít a Dunától keletre csak itt megtalált, taplókon élő érdes taplóbogár, a különleges testfelépítésű fogasvállú állasbogár és a kecskefűzön meglelt Guérin-karcsúdíszbogár. Az idős fákban gazdag, naposabb erdőkben sokfelé előfordul a szintén védett nyolcpettyes és pompás virágbogár, az orrszarvúbogár, míg a jobb természetességű bükkösök többségében havasi cincérrel is találkozhatunk. A talajszinten kialakult faodvakban szaporodó, fokozottan védett kék pattanó és a magasabban levő odúkban élő aranyszőrű fürkészcincér már ritka a tájvédelmi körzetben.

A lepkefauna alapvetése az elmúlt évtized kutatásai alapján elkészült. Az éjszakai fajok közül ismert a cserjésekhez kötődő, védett sárga és tavaszi gyapjasszövő, a fokozottan védett magyar tavaszi-fésűsbagoly, mely a kökény virágzásával egyidőben tölgyesekben rajzik. A területen élő nappali lepkék sokaságából még az 50 védett faj felsorolása is hosszú lenne, ezért csak a legjellegzetesebbeket említjük meg. A meleg, párás és cserjés erdőszegélyekhez ragaszkodó díszes tarkalepke és a mocsárréteken élő nagy tűzlepke Natura 2000 jelölőfaj, a nagy rókalepke, a gyászlepke, a kis- és nagy színjátszólepke az üde patakvölgyek ízeltlábúja. Faunisztikai érdekesség a keleti gyöngyházlepke – mely itt éri el elterjedésének nyugati határát – és a rendkívül ritka, emiatt fokozottan védett nagy nyárfalepke előfordulása. A mocsári gólyaorrhoz, mint tápnövényéhez kötődő gólyaorrboglárka legjelentősebb hazai állományai a térség patakvölgyeiben élnek. A nyíltabb élőhelyeken egyebek mellett a farkasalmalepke, kardoslepke, fecskefarkú lepke, nagyfoltú hangyaboglárka stabil állományai repkednek. A Tarnavidéki Tájvédelmi Körzet gerinctelen faunájának ismeretét a korábbi évek mintavételei jól megalapozták, de teljes feltárása csak további és rendszeres mintavételekkel végezhető el. A későbbi vizsgálatok még számos, eddig nem jelzett faj előfordulását bizonyíthatják be.

A terület kis részét érintik halak számára megfelelő élőhelyet nyújtó vízfolyások, melyek faunája a középhegységi és dombvidéki patakokéhoz hasonló. Ezzel egybecsengően a Hosszúvölgyi- és a Nagyvölgyi-patak alsó szakaszán sikerült kimutatni a domolykó, a védett fenékjáró küllő, vágó- és kövicsík jelenlétét. A tavakba behurcolt fajok közt sajnos az idegenhonos razbórát és naphalat is megtalálhatjuk.

A tájvédelmi körzet kétéltű- és hüllőfaunája az általános elterjedt fajok mellett – pl. erdei béka, barna varangy, vöröshasú unka, fali és zöld gyík, kékpettyes lábatlangyík, rézsikló, erdei sikló – érdekességeket foglal magában. A bükkös zóna völgyeiben gyakori a hegyvidéki gyepi béka és egy-két helyen, kis számban a ritka sárgahasú unka is előkerült. A mocsári teknős valószínűleg horgászok általi behurcolás útján, az Alföldről került a hevesi oldal tavaiba. A 2008 után meginduló intenzív feltárómunka eredményeként sikerült megtalálni a fokozottan védett pannon gyíkot, mely ma már több pontról ismert, és a védett rész különös herpetológiai értékét jelenti.

A gerincesek között a madarak a legjobban feltárt, legintenzívebben kutatott csoport. A Magyarországon előfordult több mint négyszáz madárfaj felét sikerült a térségben észlelni. A Tarnavidéki Tájvédelmi Körzet – erdősültségével összhangban – főleg az erdei madarak számára jelent élőhelyet, de kisebb-nagyobb gyepjeihez, vizeihez is számos faj kötődik. A zárt erdőtömb háborítatlan részén a rendkívül óvatos fekete gólya költ, sajnos mára eltűnt a békászó sas, megfogyatkozott a héja, de az egerészölyv, holló fészkére még gyakran bukkanhatunk. A legnagyobb sziklákra a kétezres évek elején visszatért a vándorsólyom, és a tölgyesekben legalább 10 pár darázsölyv, valamint kígyászölyv fészkel. Az uhu pár évtizeddel ezelőtt eltűnt a vidékről, maradt a mindenfelé elterjedt macskabagoly, és a bükkösökben megjelent, s rendszeres költ az uráli bagoly. A peremrészek melegebb tölgyeseiben, felhagyott gyümölcsöseiben kis számban hallani füleskuvikot. Néhány éve szenzáció volt a gatyáskuvik felbukkanása, de azóta nem sikerült újra találkozni vele. A tájvédelmi körzet alapításakor a császármadár még élt a területen, mára azonban a vaddisznóállomány ugrásszerű növekedésének és az erdők csökkenő természetességének köszönhetően eltűnt. Szerencsére a legtöbb madárfajnál ez a tendencia nem figyelhető meg. Tavasszal a bükkösök a kék galamb búgásától, a léprigó énekétől és a harkályok kiáltozásától, dobolásától hangosak. A területen valamennyi harkályunk előfordul, népes hamvas küllő, fekete harkály és közép fakopáncs állomány lakik. A nagy kiterjedésű bükkösökben közel 40 pár fehérhátú fakopáncs fészkel, melyek életében az elhalt fáknak kiemelkedő szerepe van: táplálékállataik (xilofág rovarok) döntően ilyen fákban fordulnak elő, másrészt a madarak kizárólag korhadó vagy elhaló törzsbe, ágrészbe vésik odúikat. A másodlagos odúlakók közt megtalálható a fenyvescinege, kormosfejű cinege, örvös légykapó, ill. a leváló kérgű fákon hegyi fakusz is költ. A patakvölgyek szurdokszerű szakaszain eltűnőben van a kis légykapó, a hegyi billegető állomány viszont stabil. A klímaváltozást megsínylő fenyvesekben a kabasólyom, sárgafejű királyka rendszeres, a keresztcsőrű csak alkalmi fészkelő. A felnyíló erdőkben lappantyú, búbosbanka és erdei pityer, a déli rész gyümölcsösében még kerti rozsdafarkú is költ. A nyíltabb, bokros lejtők felett tavasszal erdei pacsirtát hallani, nyáron pedig fürj, mezei pacsirta és sordély szól a nagyobb táblákból. A virággazdag rétek felett gyurgyalagok vadásznak, nagy telepeik ritkák, jobbára szoliter módon költenek. Bár kis kiterjedésűek, de a sziklagyepek több pár fokozottan védett bajszos sármány számára jelentenek élőhelyet. A növényzettel sűrűn benőtt tavakon kis vöcsök, a nádasban egy-egy törpegém, barna rétihéja is fészkel. A tájvédelmi körzet csak alkalmi megállóhelyet kínál számos madárnak, köztük a sarki búvárnak, nagy kócsagnak, rétisasnak, erdei cankónak. Téli madárvendégei közül a kékes rétihéját, csonttollút, nagy őrgébicset és süvöltőt mindenképpen érdemes kiemelni.

A védett terület emlősei közül viszonylag jól ismert a denevérfauna. 12 fajából kiemelkedő jelentőségű a Hosszú-völgy tavainál megfigyelt tavi denevér és gyakori az idős erdőhöz kötődő nyugati piszedenevér. A rágcsálók közt a védett mókus általánosan elterjedt, az ürge viszont teljesen eltűnt a térségből. A Tarnavidéki Tájvédelmi Körzetben mindhárom pelénk előfordul, de a fokozottan védett erdei pele jelenléte ezidáig csak egy fészekodútelepen bizonyosodott be. Szórványosan jelen van rejtett életmódú ragadozónk a nyuszt, valamint a fokozott védettségű vadmacska. Az összefüggő erdőség az államhatáron átnyúlva kapcsolatban van a Kárpátokkal, nem csoda, hogy hiúzt, farkaskölyköket is meg tudtak már örökíteni, és mind gyakrabban bukkan fel a barna medve. A térség vadászati szempontból értékes, nagyvadas terület, különösen a muflon és vaddisznóállománya híres. Sajnos a túlszaporodott vadállomány kártétele komoly természetvédelmi problémát jelent.

Gyakorlati természetvédelem

Élőhelykezelések

A Tarnavidéki Tájvédelmi Körzetben közel 290 hektár van nemzeti parki vagyonkezelésben. Ennek nagyobb része erdő, ahol a gazdálkodás a tulajdonviszonyok miatt jellemzően erdőbirtokossági keretekben zajlik. Önálló erdőgazdálkodóként átalakító és szálaló üzemmódba került erdőrészeinkben mindenhol a folyamatos erdőborítást, a szerkezetátalakítást lehetővé tevő fahasználatokat tervezünk.

Gyepterületeink hosszú ideig gazdátlanul vártak sorsuk jobbrafordulására, vagyonkezelésünkbe kerülve mára aztán sort került az akác és a cserjék alóli felszabadításukra. Ezzel egyidőben a „Dombvidéki és hegyi rétek kezelése a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság területein” elnevezésű KEOP pályázat történt meg a Borsodszentgyörgy határában fekvő Palinai gyümölcsös rekonstrukciója. Itt a jonathán alma ősi fajtájának megmentése mellett hagyományos fajtákból álló kert fenntartása és népszerűsítése a cél.

Saját gépparkunkkal igyekszünk a kezeléseket a területeken előforduló védett fajok életciklusához és a megoldani kívánt probléma felszámolásának optimális időpontjához igazítani. Nagyon fontos az inváziós növények elleni védekezés, mely vegyszeres (injektálás, pontpermetezés) és mechanikus (kaszálás, szárzúzás) beavatkozások ötvözetéből áll össze.

Fajvédelem

A középhegységi veszélyeztetett fajoknak csak egy részére találunk országos fajvédelmi terveket, ezeket a helyi viszonyokhoz igazítva saját erőből valósítjuk meg. Sajnos ezekhez a tevékenységekhez a tájvédelmi körzetben a Natura 2000 területek alacsony részesedése és a kis saját tulajdonrész miatt európai uniós források nem állnak rendelkezésre. Fajspecifikus aktív védelmi beavatkozások (műfészek, fészekodú kihelyezés, szelektív cserjeirtás), valamint adott fajra és élőhelyére vonatkozó kutatások valósulnak meg elsősorban. Érintett fajok: Boldogasszony papucsa, inváziós növények, vándorsólyom, fehérhátú fakopáncs, odúlakó énekesek, emlős nagyragadozók.

Természetvédelmi problémák

A Tarnavidéki Tájvédelmi Körzet természetvédelmi problémái elsősorban élőhelyszintűek. Az ember évszázadok óta formálja a vidéket, munkájával másodlagos, értékes élőhelyeket is létrehozott. Az utóbbi évtizedek tájhasználati változásainak eredményeként azonban felerősödtek a megelőzőekkel ellentétes irányú, kedvezőtlen szukcessziós folyamatok, korábban nem látott növényfajok jelentek meg, alakítják át a társulásokat, váltak uralkodóvá. Az éghajlatváltozással járó szélsőségek gyakran csak tovább erősítik ezt. A vizes élőhelyek, a nedves-hűvös, kiegyenlített klímához alkalmazkodott fajok visszaszorulását több esetben egy emberöltőn belül megfigyelhetjük. Láprétjeink, forráslápjaink fogyatkoznak, mocsárrétjeinket aranyvessző özönli el, cseres-tölgyeseink helyét az akác veszi át.

Az aggasztó mértékben megnövekedett nagyvadállomány gyepjeink, erdeink legfőbb átalakítójává vált. Legelése, túrása, taposása sziklagyepjeink, cserjéseink, üde erdeink elszegényesedését, gyomosodását, leromlását eredményezi. Rágásával, makkfelszedésével nagyban hozzájárul a kocsánytalan tölgy – aminek szerepe társulásalkotó fafajként és tápnövényként egyaránt kiemelkedő – visszaszorulásához.

Az erdőgazdálkodás a jelenleg alkalmazott fahasználati módokkal üzemi mértékben vesz részt a biodiverzitás csökkenésében. A kedvezőtlen időjárási körülmények mellett is folyó fahasználatok, közelítések károsítják a termőtalajt, fokozzák az egyébként is jelentős erózióveszélyt. A márciusban még javában zajló fakitermelések, az erdőállományok alatt szaporodási időszakban végzett cserjeirtások sok madár számára végzetesek. A nem kellő szakszerűséggel végrehajtott erdőnevelés eltünteti az elegyfafajokat, rontja a szintezettséget. A már túlhaladott szemlélettel történő jelölések és favágások az erdők szerkezetében nehezen és csak nagyon hosszú idő múlva gyógyuló sebeket ejtenek. A mennyiségi szemlélet erőltetése sokszor nem maximalizálja a faállományokból kinyerhető értéket, ami a biológiai életkor előtti vágáskor alkalmazásával szintén a biológiai sokféleség csökkenéséhez vezet.

A mezőgazdasági támogatások és a nem kellően átgondolt munkaszervezés miatt sok esetben vegetációs/szaporodási időszakban kerül sor cserjeirtásra, legelőtisztításra, ami óhatatlanul a természeti értékek veszélyeztetésével vagy károsításával jár együtt. A talajflórát és faunát, a növényzetet, valamint az ahhoz kötődő fajokat (pl. csigák futóbogarak, lepkék, pannon gyík) veszélyeztetik a rendszeres tavaszi gyújtogatások is. A természetvédelmi problémák mindegyikének megoldásához felvilágosítás, oktatás és szemléletformálás szükséges, az ebben partner, széles társadalmi bázis kialakítása azonban még hosszú időbe fog telni.

Kutatás, oktatás

A Tarnavidéki Tájvédelmi Körzet élővilágának valódi megismerése az 1993-as védetté nyilvánítással vált lehetővé, a terület alapállapot-felmérése napjainkban is tart. A térség ma még hazánk egyik méltatlanul mellőzött, legkevésbé ismert vidéke, így rengeteg a teendő, számos vizsgálatra méltó taxon van. Az adatgyűjtésnek, az alapkutatásnak nagy lendületet adott a 2013-ban lezajlott „Határmenti dombvidéki tájak természetvédelmi kezelését megalapozó biotikai kutatatások” elnevezésű szlovák-magyar program.

A térségben önálló természetismereti-oktatási program nem folyik, de kapcsolatot tartunk a régió egyes óvodáival, általános iskoláival, amelyekkel közösen különböző eseményeket szervezünk a gyermekek számára. A Nagy-kői tanösvény fontos kiinduló állomása a védett terület megismeréséhez vezető útnak, de a mélyebb tudás megszerzése iránt fogékony embereket segítve, szakmai gyakorlatosokat, szakdolgozókat is fogadunk.

Látogathatóság

A védett természeti terület a jelzett turistautakon gyalogosan szabadon látogatható. A Tarnavidéki Tájvédelmi Körzet egyes részei – beleértve a fokozottan védett területeket és a Pataj erdőrezervátumot is – az ott előforduló, zavarásra érzékeny társulások, élőlények miatt csak külön engedéllyel látogathatók, bizonyos fajok élőhelyeinek megközelítését a természetvédelmi kezelő időszakosan korlátozhatja. Kerékpárral csak a külön jelzéssel ellátott turistaösvényeken, gépjárművel csak behajtásra jogosító engedély birtokában és csak az utakon szabad közlekedni. A természetvédelmi jogszabályok betartását a Természetvédelmi Őrszolgálat tagjai ellenőrzik, akik szükség esetén intézkedésre is jogosultak. A látogatást megelőzően kérjük, egyeztessen a terület természetvédelmi kezelőjével, a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság illetékes munkatársaival.

Elérhetőség

Bükki Nemzeti Park Igazgatóság: 3304 Eger, Sánc u. 6. tel: 36/411-581; e-mail: titkarsag@bnpi.hu

Tarna-Lázbérc természetvédelmi tájegység: tlte@bnpi.hu

Bartha Csaba

természetvédelmi tájegységvezető