Ne zavarjuk az éjszakázó darvakat! 2022.10.17. 17:11

Közismert, hogy az őszi természeti csodák egyik leglátványosabb fejezete a hortobágyi daruvonulás. Ám az már kevésbé tudott tény, hogy nemcsak a Hortobágyon pihennek meg a hazánkon átvonuló darvak, hanem más tájainkon, így az egykor Kis-Hortobágynak nevezett Borsodi-Mezőségen is.

Felnőtt daru (Fotó: Seres Mihály Nándor)

A daru (Grus grus), ez az akár 20 évet is megélő, impozáns madár egykor a Kárpát-medence mocsárvidékének egyik jellegzetes költőfaja volt, mely az 1910-es évek után majd 100 évig nem költött Magyarországon. Ezt követően először 2015-ben Veszprém megyében, majd 2021-ben Vas megyében is megtelepedett egy-egy pár. Érdekes, hogy – az európai állomány növekedése, terjeszkedése miatt – a szakemberek már jó ideje várták ennek a fajnak az újbóli hazai fészkelését, ám nem a Dunántúlon, hanem inkább a hortobágyi, mezőségi, dél-alföldi részeken, ahol évente több százas nagyságrendben nyaralnak át.

Finnországban jelölt és a Borsodi-Mezőségen leolvasott színesgyűrűs daru (Fotó: Balázsi Péter)

Ám, ha a darvakról hallunk, akkor először nem az elterjedésükre, költési vagy épp táplálkozási szokásaikra gondolunk, hanem a már bevezetőben is említett vonulásukra. A darvak tavasszal és ősszel is nagyszámban pihennek meg hazánk pusztáin, szántóföldjein, ám míg tavasszal viszonylag rövid ideig tartózkodnak nálunk, addig ősszel már augusztus második felében megérkezhetnek az első csapataik és egészen a keményebb fagyokig kitarthatnak nálunk. Ekkor ráadásul nem „csak” a vonulást, telelést túlélő példányok vannak jelen, hanem a nyár folyamán kikelt és felcseperedett fiatal madarakkal duzzad fel az egyedszámuk. Októberben az európai állomány jelentős része, akár 150 ezer madár is tartózkodhat egyszerre Magyarországon.

Gyepen szedegető darvak (Fotó: Papp Ferenc)

A darvak ősszel elsősorban a gyepeken, szántókon keresgélnek magvakból, gumókból, egyéb növényi részekből, rovarokból, sőt akár kisebb gerincesekből álló táplálékuk után. Kedvelik a kukoricatarlókon kiszóródott szemeket is, így ha ezeket nem szántják be azonnal, akkor azzal a madaraknak ideális táplálkozó területet biztosíthatnak. Míg napközben a szárazföldön keresik táplálékukat, addig éjszakára nedves gyepekre, mocsarakba, lecsapolt halastavakra szállnak le. Ilyenkor nagy tömegben gyűlnek össze, akár több ezer, sőt bizonyos körülmények összejátszása esetén akár több tízezer madár is éjszakázhat egy-egy arra alkalmas helyen. Általában az ezekre a helyekre való behúzást szokták a népszerű daruvonulással azonosítani. Ilyenkor fülsiketítően hangosak is lehetnek, ahogy a repülő, leszálló, táncoló darvak egymással kommunikálnak. Ekkor az öreg madarak krúgató hangja mellett jól kivehető a fiatalok csipogása is.

Darucsalád, balra az idén kelt fiatallal (Fotó: Seres Mihály Nándor)

A Borsodi-Mezőségen ugyan 100 ezer daru nem szokott összegyűlni, de azért a „csúcsidőszakban” a Magyarországon jelenlévők számának 5-10%-a, akár 12-13 ezer madár is megpihen egy időben a mocsarainkon, vizes gyepeinken, illetve az egyik vizes élőhely-rekonstrukciós területünkön.

Jellegzetes „V” alakban repülő darvak (Fotó: Papp Viktor Gábor)

Az idei évben viszont a csapadékmentes időjárás nemcsak a táplálékot nyújtó pusztákat, szántókat sújtotta, hanem az éjszakázóhelyként szolgáló mocsarak mindegyike is kiszáradt a Borsodi-Mezőség Tájvédelmi Körzetben. Ezért félő volt, hogy a darvak idén ősszel teljesen elkerülik a területet. Ezen némileg segítettetek a nyár végi, őszi esők, de egy korábban kialakított vizes élőhely-rekonstrukciónk kivételével a mezőségi mocsarakon még most is száraz lábbal tudunk átkelni, és nem is nagyon használják azokat a darvak éjszakázásra. Ezt a területet viszont nemcsak a darvak, hanem más madarak, így récék, ludak, sirályok, partimadarak is használják, de az elmúlt években már ritkább vendégek is előfordultak itt.

A kiszáradt Gyékényes-mocsár medre még október elején is száraz (Fotó: Balázsi Péter)

Csakúgy, mint általában, a darvak az alkonyati behúzáskor és az azt követő órákban is nagyon óvatos, már-már ijedős madarak. Az éjszakázóhelyük felett áthúzó vadászrepülők, ott megjelenő sakálok (Canis aureus) vagy vaddisznók (Sus scrofa), annak közelében hangoskodó emberek vagy éppen amellett világítva elhaladó gépjárművek nagy riadalmat tudnak okozni közöttük. Ilyenkor felrebbennek és még sokáig nyugtalanok maradnak, akár a területet is elhagyhatják emiatt. Szerencsére a mezőségi kis- és középfeszültségű légvezetékek földkábelbe kerültek, így maximum a nagyfeszültségű vezetékeknél fordulhat elő ütközés éjszaka, de tudomásunk szerint ez nem jellemző a területen.

Kerítésnek ütközött daru – nem borsodi-mezőségi fénykép (Fotó: Molnár Márton)

Ezért az alábbi dolgokat kell betartani, ha darvakat megyünk nézni:

  • a hangoskodás, zajongás (kiabálás, hangos telefoncsörgés stb.), akárcsak általában a védett természeti területeken, kerülendő;
  • a vakuval való fényképezést is hanyagolni kell;
  • a mederbe, a darvak éjszakázóhelyére történő besétálás is kerülendő;
  • a les és az azon található, az emberek eltakarását biztosító háló rongálása, tépkedése tilos;
  • a drónozás, akárcsak a Borsodi-Mezőség Tájvédelmi Körzet többi részén is, hatósági engedélyköteles;
  • a gépjárművel (quaddal is) az éjszakázóhelyekhez behajtás, akárcsak a többi védett terület esetében, hatósági engedélyköteles!

Figyelemfelkeltő tábla az éjszakázóhely mellett (Fotó: Balázsi Péter)

Jelenleg több, mint 6 ezer daru tölti a Borsodi-Mezőségen az éjszakáját, vigyázzunk rájuk!

A darut számos nemzetközi egyezmény is oltalom alá helyezi (Berni, Bonni, Washingtoni stb.), Natura 2000 jelölőfaj, Magyarországon védett, pénzben kifejezett természetvédelmi értéke 50 ezer Ft.

Darvak alkonyati behúzása/Darvak éjszakázóhelyen (videó: Balázsi Péter)

Felhasznált irodalom:

https://www.mme.hu/magyarorszagmadarai/madaradatbazis-grugru

http://kaufmang.blogspot.com/2015/07/mintegy-szaz-ev-utan-ujra-kolt-daru.html

https://www.orseginemzetipark.hu/hu/hirek/a-daru-koltese-vas-megyeben.html

Kapcsolódó

Cserépfalu - Mész-tető földvár tanösvény

Cserépfalu - Mész-tető földvár tanösvény

2022.09.01. 09:59
A Bükk történelmi múltjának fontos emlékei a várak, vármaradványok. Nemcsak a jelentős falmaradványokkal rendelkező vagy majdnem ép kővárak, hanem a sáncokkal, árkokkal határolt "földvárak" is. Korábban kevesen tulajdonítottak védelmi jelleget a sáncoknak, töltésgyűrűkkel övezett építményeknek, azokat sok esetben "pogány" áldozóhelyeknek vélték és a hunoknak, avaroknak tulajdonították létrehozásukat. A közelmúltban lezajlott kutatások azonban tisztázták a "földvárak" korát, rendeltetését - ma már az őskori és középkori sáncvárak nagy részét is el tudjuk különíteni egymástól. A Bükk-vidéken, a Kárpát-medence más tájaihoz hasonlóan, az őskorban több népcsoport épített erődített telepeket, várakat. Az őskori erődítések első klasszikus korszaka a korai és középső bronzkor volt. A kora bronzkori hatvani kultúra (Kr. e. 2000 - 1750) és a középső bronzkori füzesabonyi kultúra (ie. 1750 - 1350) lakossága leginkább a hegység peremén, a dombvidéken telepedett le. A rájuk jellemző típus a nagyobb kiterjedésű "nyílt telep" melletti kis vár (0,02-0,08 ha). A többnyire csak árokkal körülvett védett terület a vezető rétegé lehetett: valószínűen egyaránt szolgálta a saját népüktől való elkülönülést, illetve a szomszédos népek, távolabbi kultúrák ellenséges népei elleni védelmet. A bronzkor első feléből származó földvárak a Bükk déli peremén a maklári Baglyas, a novaji Földvár, a tardi Tatár-domb. Az őskori erődített telepek második nagy korszaka a késő bronzkorban kezdődött. A Kyjatice-kultúra (Kr.e. 12. századtól 8-7. századig, a "preszkíták" betöréséig) sánccal, árokkal, meredek hegyoldalakkal határolt telepei nagy kiterjedésűek és igazán impozáns megjelenésűek és főleg a hegység belsejében, nagy relatív magasságú hegytetőkön lelhetők fel. A Bükk kyjatice-i típusú földvárcsoportjának minden egyes tagját érdemes felkeresni, a háromezer éves erődített települések bejárása önmagában is különleges élményt nyújt, sáncaikról pedig szép kilátás tárul szemünk elé. A hegység késő bronzkori erődített telepei a következők: Szilvásvárad és Bélapátfalva határán a Kelemen széke (Töröksánc), Dédestapolcsány határában a Verepce-tető, a Miskolctapolca mellett a Vár-hegy, Bükkszentlászló felett a Nagysánc, Sálytól északra a Latorvár-tető, Cserépfalu határában a Mész-tető, Felsőtárkány fölött a Vár-hegy. Mivel a bükki sáncok építését a Kr. e. 8. század idejére (a Hallstatt B2 periódus végére, a Hallstatt B3periódusra) datálják a régészek, ezért legújabban a preszkíta (mezőcsáti csoport) bevándorlási hullámokhoz kötik az erődítések elkészítését. Csakhogy ennek a vélekedésnek is ellentmond, hogy földvárainkban a keleti eredetű tárgyak is nagy számban jelen vannak, ami itt is a békés kereskedelmet valószínűsíti. Sőt a kiétei lakosság hegyekben történő továbbélése még akkor is jól dokumentálható, amikor a síkvidéket a mezőcsáti kultúra népe birtokolta. A kiéteiek és a preszkíták békés viszonyát mutatják a Szabó János Győző által a Tarna völgyében (Sirok - Akasztómály: nem messze a szajlai kiétei temetőtől) feltárt mezőcsáti típusú sírok, valamint a szilvásváradi Töröksánctól északnyugatra (az Eger felől Szilvásváradra bevezető műút és vasút kereszteződése mellett) Párducz Mihály által szkíta korinak meghatározott (Ha C periódusra datált), de inkább preszkíta temetőrészlet is. A késő bronzkori erődített telepek, várak jellegzetességeinek legjobb összefoglalását Nováki Gyula adta: "Valamennyi nagy relatív magasságú és nagy kiterjedésű hegy tetején fekszik. A sánccal, árokkal vagy hegyperemmel körülhatárolt telepek mérete az előzőkének a sokszorosa. Hosszuk 400 és 2000 méter, területük pedig a "kisebbeknél" 1,33 - 16,9 ha között változik, Szilvásvárad - Töröksánc azonban már 71,6 ha, Dédestapolcsány Verepce-tető pedig 123 ha területet foglal magába. A korai és középső bronzkorral szemben a késő bronzkorban igen nagy kiterjedésű telepeket találunk, mégis mindig osztatlanok. Nem találunk azokon belül elkülönülő részt, amit esetleg a vezetőréteg lakóhelyének tekinthetnénk. A telepek belsejében eddig végzett ásatások az óriási területekhez képest elenyészőek, ezért kellően alátámasztott következtetésekre nincs lehetőség. A többi kutatóval összhangban, mindössze annyit tételezhetünk fel, hogy a magas fekvésű, erődített telepek lakói között lehetett a vezetőréteg is, amely a környék kisebb települései felett is uralkodott. E nagy várak azonban nemcsak az ott élők, hanem az egész környék lakóinak a védelmét is szolgálták szükség esetén, igazi nagy népvárak voltak. Földváraink egymástól alig pár kilométerre, a Bükk hegység peremét szinte körülveszik. Az eddigi megállapítások szerint egy kultúrán belül, azonos időben lakták valamennyit. Ilyen közelségben nyilván szövetségesei voltak egymásnak. Úgy tűnik tehát, hogy a szomszédaikkal békés viszonyt ápoló, egymással szövetségben lévő kiétei csoportok nagy relatív magasságban és nehezen megközelíthető helyeken fekvő sáncvárainak rendeltetésével kapcsolatban nemcsak a hadászati védekezést, de az egyéb stratégiai szempontokat (kereskedelmi utak ellenőrzése, birtokközpont) is kizárhatjuk! Cserépfalutól észak-északkeletre kb. 2 km-re emelkedő Mész-tető a Bükkaljához tartozik, de közel van a Déli-Bükkhöz, a Hór-patak völgymedencéjéhez. Az itt található földvárat a késő bronzkorban (ie. 1100-800) építettek, ahogy már írtuk, a hegyvidék peremén épült várláncolat (bükkaranyosi földvár, kisgyőri Hársas és Majorvár, sályi Latorvár stb.) tagjának tekinthető. A földvár a dombtető északnyugat felé kinyúló platóját foglalja el. Északkeleti, legmagasabban lévő szélét keskeny, meredek oldalú, sziklás gerinc határolja. A délnyugat felé lejtő szélén az erődítés vonala bizonytalan. A délkelet felé folytatódó lankás hegyoldal felől jól kivehető egyenes sánc védte a telepet. A sáncon és körülötte Korek József 1960-ban végzett rövid ásatást, amely során a sánc külső (keleti) aljában keskeny V alakú árok bontakozott ki. Az előkerült kerámia leletek alapján a késő bronzkorba és a kora vaskorba datálták a telep korát. A sánccal védett terület háromszög alakú, nyugati és keleti oldala természetes meredély, déli oldalát markáns sánc határolja. A délkelet felé folytatódó lankás hegyoldal felől mára már erősen lepusztult egyenes sánc védte a telepet. A 230 m hosszú, 10-15 m széles, jelenleg 1-1,5 m magas sánc által lezárt tér közepe erősen bemélyed, amfiteátrumszerű. Az erődítést a régészeti kutatás a Kyjatice kultúrába sorolja az előkerült cseréptöredékek alapján. A késő bronzkori – kora vaskori megtelepedés nyomai a sáncon kívül, a lankás hegyoldalban is megtalálhatók.
Tovább olvasom