A tanösvény „A szalakóta védelme a Kárpát-medencében” című Európai Uniós pályázat keretén belül jöhetett létre, melynek köszönhetően a Borsodi-síkra látogatók tájékoztató táblák- és egy mobil alkalmazáshoz kötődő hangos szakvezetés segítségével ismerkedhetnek meg a szalakóta (Coracias garrulus) védelmével és a Borsodi-Mezőség Tájvédelmi Körzettel.
A túra útvonala egy legelőerdő árnyas tölgyfái között is áthalad, melynek során megismerkedhetünk a szikes tölgyesek élővilágával, a legelőerdők és élővilágának védelmével, illetve a pályázatban megvalósult fás legelő rekonstrukcióval.
A tíz információs tábla végig vezet minket a Bíbickestől a Csincsezugig és eközben a kellemes környezetben sétálva olvashatjuk vagy hallgathatjuk az információkat.A tanösvény kiinduló pontja Tiszabábolna Fő útjának folytatásával, a településről a puszta felé északra haladva érhető el, ahol egy nádtetős nyitott foglalkoztató várja a vendégeket, melynek koordinátái EOV 782408; 264408. Itt található az első információs tábla is, mely a szalakóta védelmét mutatja be.
A tíz információs tábla végigvezet a Bíbickestől a Csincsezugig és eközben a kellemes környezetben sétálva olvashatjuk vagy hallgathatjuk az információkat.A részletes információs táblák mesélnek többek közt a Natura 2000 hálózatról, ezen belül a Borsodi-sík Különleges Madárvédelmi Területről és az itt zajló madárvédelmi tevékenységekről és természetesen a Szalakóta Life pályázat során elvégzett tevékenységekről.
Minden egyes táblán található egy QR kód, melynek beolvasása átirányít minket az MTA SZTAKI honlapjára, ahol a felkínált „alkalmazás letöltés” lehetőségre kattintva hozzájutunk a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság alkalmazásához. Az alkalmazás mobilkészülékünk alkalmazásletöltő programján keresztül egyszerűbben is elérhető, és az ezen belül található QR kód olvasóval is beolvashatjuk a kódokat a megfelelő nyelv kiválasztását követően. Az alkalmazás egy felnőtteknek és egy gyerekeknek szóló bővebb információtartalmú szöveges és hangos szakvezető anyagot is tartalmaz, a gyerekek pedig az egyes tartalmakhoz kötődő feleletválasztó-, párválasztó-, memória-, sorba rendező-, képkirakó- és szókereső játékokon tesztelhetik tudásukat.
A szalakóta élete a facsoportokkal tarkított füves élőhelyekhez kötődik. Népies neve kékcsóka, amely nagyon találó név, hiszen egy csóka méretű, ragyogóan kék tollakkal rendelkező madárról van szó. Vonuló madár, április végén, május elején érkezik vissza telelőterületeiről, és foglalja el a harkályok által vájt természetes, vagy a természetvédők által kihelyezett mesterséges odúkat. Mindkét szülő kotlik a tojásokon, és mindketten etetik a fiókákat. A fiókák körülbelül egy hónapig maradnak a fészekben és július végére repülnek ki. Augusztus végén, szeptemberben vonul el, laza csapatokba verődve. Teljes elterjedési területén vonuló, a telet Afrikában tölti. De hogy pontosan hol, annak felderítése jelenleg is zajlik madárgyűrűzéssel, távcsővel is leolvasható színes gyűrűk használatával, valamint GPS jeladókkal.
A legfrissebb adatok szerint, a hazai állomány madarai Délkelet felé vonulnak, majd a táplálkozásra alkalmatlan sivatagot átszelve két hónapig, a száraz évszak beköszöntéig, a Szaharától délre fekvő fákkal tarkított füves élőhelyen vadásznak. Ezután, november elején újra folytatják a vonulást, és az Egyenlítő mentén található esőerdők felett átrepülve a déli félteke szavannáin folytatják a vonulást. Végleges telelőterületeiket december elejére érik el a Kalahári-sivatagtól északra, Namíbia és Botswana területén, ahol egészen március közepéig tartózkodnak.
A hosszú távú vonuló madaraknál gyakran előfordul az úgynevezett „hurokvonulás”, ami azt jelenti, hogy nem azon az útvonalon térnek vissza a költőhelyükre, mint amelyen elvonultak, így a térképen nézve vonulási útvonaluk egy hurkot rajzol ki. A hazai vizsgálatban résztvevő szalakóták is így tettek, a tavaszi vonulásuk során az őszi vonulás útvonalától lényegesen keletre repültek vissza Európába.
Az őszi vonulás során a közel 7000 km-es távolságot a madarak 3 hónap alatt teszik meg, míg tavasszal 2 hónap alatt térnek vissza. Ennek legfőbb oka az, hogy a madarak minél hamarabb a költőterületeiken szeretnének lenni, hogy a lehető legjobb odút és az azt körülvevő táplálkozási területet foglalják el, a nagyobb szaporodási siker biztosítása érdekében, azaz hogy minél több jól táplált fiókát tudjanak felnevelni.
A fás legelők fenntartásának alapvető eleme a háziállatok tavasztól őszig tartó legeltetése. Ezt régen a pásztoroló legeltetéssel gyakorolták, külön csikósok jártak a lovakkal, csordások jártak a hazajáró fejős tehenekkel, gulyás a tavasztól őszig kint legelő, nem fejős vagy növendék marhákkal. Juhászok jártak a juhnyájakkal, illetve kondások a disznókondával, a fiatal libapásztorok pedig a libákat terelgették. Mindegyik mesterség sok munkával és felelősséggel is járt, a legelőn kellett tartani a jószágot, nem engedni, hogy belemenjen a sokszor finomabb, dúsabb vetésbe. Emellett pedig mindegyikük állatorvosa is volt a gondjaira bízott állatoknak.
Az 1900-as évek elejéig még főleg a régi magyar fajták legelték a pusztákat és a fás legelőket. A magyar szürke szarvasmarha nagy méretével, hatalmas szarvával jelképes állata volt a füves pusztáknak. Úgymond igénytelen fajta, amely jól bírja az időjárás viszontagságait, jól hasznosítja a legelőt, nem csak a szép szál füveket, hanem a sásokat, fiatal nád hajtásokat is megeszi. Könnyen hozza világra borját, és kevés betegségre érzékeny. Viszont nem jó tejelő, fejni nem nagyon lehet, és annyi hús sincs rajta, mint a mai húsmarhafajtákon. A modern állattartás fejlődésével, miután könnyebben biztosítani lehetett az olyan fajták tartását is, amelyek több gondozást igényelnek, lassan lecserélték a szürkemarhákat. Először megjelent a tejelésre hazánkban kitenyésztett, őshonossá váló magyar tarka, amely alkalmassá vált a háztáji tartásra és ellátta tejjel és tejtermékekkel a régi paraszti társadalmat. Később ezt a fajtát is lecserélték az intenzív tartást igénylő, de több tejet adó fajtákra. Hasonló folyamat játszódott le a juhfajták esetében, az igénytelen magyar rackát lecserélték elsősorban hústermelésre alkalmas birkafajtákra, de még ezek is visszaszorultak, manapság csak kevés juhnyáj legel a pusztán. A kondák, libafalkák eltűntek, ahogy a falusi tehéncsordák is, a legeltetés pedig visszaszorult. Ennek hatására a fás legelőket is benőtték a bokrok, vagy a fákat kivágták, a területet felszántották. Csak kevés helyen maradtak meg eredeti állapotukban, ahol azonban ma is legeltetéssel tartják fenn őket.
Sokaknak ismerős kép az ősszel az elektromos vezetékeken gyülekező fecskék sora, mégis kevesen gondolnak arra, hogy mennyi veszélyt jelentenek ezek a vezetékek és az villanyoszlopok a madarak számára. Ez a veszély elsősorban nem a kis testű énekesmadarakra leselkedik, hanem azokra, akik elég nagyok ahhoz, hogy két vezetéket érintsenek egyszerre, vagy egy földelt elemet az oszlopon és egy vezetéket. Mivel ezek madárszemmel nézve magányosan álló fáknak tűnnek, ezért ezeket az oszlopokat a madarak úgy használják, mint a fákat: fészkelnek rajtuk, innen vadásznak, itt pihennek meg. Több madárfaj kifejezetten keresi is ezeket a középfeszültségű, vagy akár a magasfeszültségű oszlopokat is, hiszen amellett, hogy fém oszloptartó elemek elágazásai alkalmasnak tűnnek fészkelésre, még védelmet is jelentenek a ragadozó emlősök, vagy akár a régebben a fészkeket fosztogató ember ellen. Ezt kihasználva a természetvédők is raktak ki a fészkelést segítő ládákat a magasfeszültségű oszlopokra. Ilyen oszlopokon fészkel például a holló, de elhagyott fészkébe, vagy kihelyezett költőládába tojja tojásait a kerecsensólyom, vagy a vörösvércse. A fehér gólyák is előszeretettel választják az oszlopokat, számukra távtartó elemeket raknak ki, hogy csökkentsék az áramütés, valamit a vezetékek sérülésének a veszélyét. A gólyafészkek alsó részébe pedig házi és mezei verebek fészkelik be magukat. Balkáni gerlék is építhetik oszlopokra hányaveti fészküket. Az áramszolgáltatók szakemberei minden évben ellenőrzik és javítják a vezetékeket, és ilyenkor néhány napra áramtalanítanak szakaszokat. Ilyenkor értesítik a természetvédelmi szakembereket is, akik az adott szakaszokon található fészkelőládákat ellenőrzik és ha alkalmas az időpont meggyűrűzik a fiókákat. Hasonló módon történik a gólyafiókák gyűrűzései is, ilyenkor az elektromossági szakemberek és a természetvédők közösen közelítik meg darus emelőkocsival a gólyafészkeket és rövid idő alatt megjelölik a fiókákat.
Az Alföldön egykor elterjedt fákkal tarkított erdős puszták egyik jellegzetes társulása volt a szikes talajokon kialakuló sziki tölgyes. A szikes talajokra jellemző a vízben oldódó sók, elsősorban nátriumsók felhalmozódása, a talaj típusától függően vagy a talaj mélyebb rétegeiben vagy a felszíni rétegekben. Miközben a víz folyamatosan párolog, a sók a talajban maradnak. Előfordul, hogy a talaj felszínén kiválnak, úgynevezett vaksziket képezve. Ez az elnevezés arra utal, hogy a talaj felszínén található fehér színű sókiválásokat csak néhány növényfaj tudja tolerálni, ezért csekély rajtuk a növényborítás. A nyílt, gyepekkel, helyenként vakszikekkel mozaikos sziki tölgyesek, jellemzően az árterek és a löszös foltok találkozásán alakultak ki. Ezeket az erdőket őseink nem vágták ki teljesen, mindig maradtak magányosan álló, úgynevezett hagyásfák, amelyek között a gyepet legeltették. Így alakult ki a fás legelők egy része. Ezen kívül vannak ültetett fás legelők is, amelyek elsősorban gyümölcsfákból és kocsányos tölgyekből állnak.
A fás legelők fenntartásában elengedhetetlen az emberi beavatkozás, a háziállatokkal történő megfelelő arányú legeltetés. A fák között felnövő magasfüvű legelőn a háziállatok kényelmesen tudnak táplálkozni, de a fák védelmet biztosítanak a nagy viharokban és árnyékot nyújtanak számukra a nyári nagy melegben. A tölgyfák alatti makkon hizlalták fel a sertéskondát, sőt a megőrölt makk lisztjéből ínséges időben kenyeret is sütöttek a szegényebb vidékeken. A tölgyfák között egy-egy gyümölcsfa is megbújik. Ezeket a fákat szaporították is a nagy tudású pásztorok és parasztemberek. Először kiválasztották a legszebb vadgyümölcsfákat, majd kora tavasszal ráoltották a legjobb nemes gyümölcsöt termő fák ágait és egészen addig gondozták, óvták a kis gyümölcsfákat, amíg azok eléggé meg nem erősödtek és termővé nem váltak. A vadkörte, vagy vadalma termését is felhasználták és ecetet készítettek belőlük, vagy aszalva a téli gyümölcslevesek alapját szolgáltak.
A puszta növényzete nagyon mozaikos, a növényvilága nagyban függ a talajtípustól illetve a vízborítottságtól. A jellemző növényzet jól kirajzolja a szikes és a löszös talajú foltokat, a vízi növényzet az egykori folyómedreket, mocsarakat, lefűződött holtágakat. A magasabb térszínekre szárazabb, gyakran sziki növényzet jellemző, míg a mélyebb részeken nagyobb csapadékmennyiségek után megáll a víz.
A löszös foltok könnyen felismerhető az úgynevezett löszjelző növényekről. Ilyen fajok például a zsályafélék, amelyek nagyobb mennyiségben szinte csak löszpusztagyepeken élnek. Csak löszön jelenik meg védett növényünk a gumós macskahere is. Amellett, hogy egy nagy levelű, dekoratív növényről van szó, amely egy méternél magasabbra is megnő, ez a növény a tápnövénye a fokozottan védett sztyeplepkének is. Mivel a lösz szél által szállított és lerakott, nagyon apró kőzettörmelékekből épül fel, porózus, laza kőzettípus, nagyon jó minőségű talajok alakultak ki rajta. A löszös talaj gazdálkodásra kiválóan alkalmas, ezért jellemzően felszántották őket, és csak kisebb foltokban maradtak meg a löszpusztagyepek, leggyakrabban szikesek által körülölelve.
A szikes rétek, szikes pusztagyepek legjellemzőbb növényei a csenkeszek, de közülük is jellemzően csak egy-egy faj alkotja az alapnövényzetet. Mégis, ha bizonyos szakaszokban látogatjuk meg ezeket az élőhelyeket, akkor ránézésre nem a zöld fűfélék fognak eszünkbe jutni. Ha egy májusi szikes gyepet megnézünk, akkor a végtelen számú fehér virágból álló kamillamezőt látjuk. A kamillát, amely az egyik legfontosabb gyulladáscsökkentő hatású gyógynövényünk gyűjtötték is régen, és nem védett területeken ma is lehet gyűjteni. Nyár elejére a pusztai gyepeket alkotó sovány csenkesz elszárad, és a levelei vörössé válnak, érdekes zöldes-vörösessé változtatva a puszta színét. Ezért hívták régen ezt a fajt veresnadrág csenkesznek. Nyár végén virágzik jellegzetes szikes növényünk a sóvirág, amely élénk lila mezővé változtatja a pusztát. Aki ilyenkor jár az alföldi szikeseken, nem győz csodálkozni, hogy ilyen apró lila virágokból álló virágzat, hogy lehet ekkora hatással a tájképre.
A nagyon változatos domborzat, a növényvilág sokfélesége biztosítja az állatvilág sokféleségét is. Egy nyári napon a legelőn sétálva halljuk és látjuk a körülöttünk élő állatokat. Ha vízfolt, vagy akár csak egy kis pocsolya van a közelben akkor megállás nélkül szólnak kecskebékák, és hallhatjuk a vöröshasú unkák jellegzetes hangját is. Folyamatosan hallható a tücskök ciripelése is, ahogy a hímek a szárnyaikat összedörzsölik. A mezei tücsök szárnyai repülésre alkalmatlanok, a hangképzéshez módosultak, a hallószerve pedig az elülső lábszárainak tövén vannak, nem pedig a fején. A ciripelés eltér attól függően, hogy a tücsök védi a kis territóriumát és más hímeknek szól, vagy pedig a nőstényeket próbálja csalogatni. Emellett magáról a hím tücsökről is sok mindent elmond a ciripelés módja, a hangmagasságból, a hang frekvenciájáról a nőstények tájékozódni tudnak a hím nagyságáról, és kondíciójáról is. Hasonló hangot adnak ki a szöcskék és a sáskák, de más-más módon. A hím szöcskék a szárnytöveiket dörzsölik össze, míg a sáskáknál a hím és a nőstény is tud hangot képezni a lábukat a szárnyaikkal összedörzsölve.
A réteken élő rovarokat a kutatók általában úgynevezett fűháló segítségével vizsgálják nap közben. Ez hasonlít egy lepkehálóhoz, óvatosan végig húzzák először jobbra, majd balra a magas fűben, majd megnézik, hogy milyen élőlények kerültek bele. Rendszerint mezei poloskákkal, kifejlett és fiatal szöcskékkel és sáskákkal van tele, amelyek a végső átalakulásuk előtt nagyon nehezen határozhatóak. De sokszor kerül bele egy-egy pihenését töltő éjszakai lepke, illetve persze egy-egy ritkább rovarfaj is. Az éjszakai lepkék vizsgálatához egy erős reflektor elé kifeszített fehér lepedőt használnak. Ezek a lepkék a sötétedés körüli órákban kezdenek el repülni, ilyenkor a legaktívabbak. Viszonylag nagyobb távolságokból is észreveszik a fényt és odagyűlnek a lepedőre, ahol a szakemberek könnyen meghatározhatják, illetve fotózhatják őket. A futóbogarakat földbe ásott poharakkal fogják meg. Ezek is általában éjjel mozognak, így reggel a pohár tartalmát megvizsgálva megtudják, hogy milyen futrinka járt arra.
Emellett a ritkább lepkéket érdemes a tápnövényeik környékén keresni. Egyértelmű rágásnyoma van például a sziki kocsordok tövén a sziki bagolylepkének, így elég néhány tövet átnézni ahhoz, hogy szinte biztosra kimutatható legyen a jelenléte, amelyet a kifejlett lepkék augusztustól októberig tartó repülése alatt, egy-két éjszaka lámpázással könnyű megerősíteni.
Míg madaraink nagy része színes, és legalább párválasztáskor feltűnő viselkedést folytat, addig az emlősök, különösképpen a kisemlősök kifejezetten rejtett életmódon élnek. Többségük éjszakai, nappal csak ritkán mozognak. Ragadozók a cickányok, akiknek szinte folyamatosan enniük kell, hogy biztosítani tudják az elegendő kalóriabevitelt, mivel naponta körülbelül testsúlyuknak megfelelő élelmet kell elfogyasztaniuk. Téli álmot sem alszanak, a hó alatti járataikban kutatnak élelem után. A pockok növényevők, az egerektől könnyű őket megkülönböztetni, mert nagyon tömzsi, zömök testük van, illetve rövid farkuk. Elsősorban a mezei pockoknál fordul elő az úgynevezett gradáció, amikor a kedvező körülmények között az állományuk jelentősen felszaporodik. Ilyenkor a vándorlási hajlamuk megnő és tömegesen útra kelhetnek. Ezekben az időszakokban a rájuk vadászó ragadozók egyedszáma is megnőhet, hiszen könnyen jutnak táplálékhoz a kölykeik számára. A megnövekedett állomány hamarosan magától összeesik és normalizálódik az egyedszám. Egyes pocokfajok téli álmot alszanak. Ahogy téli álmot alszik valamennyi pelefaj is hazánkban, de ezek az állatok olyan erdőkhöz, facsoportokhoz kötődnek, ahol vannak gyümölcstermő fák, vagy cserjék. Könnyű felismerni őket, ahogy éjszakánként a fák ágain mozognak és hosszú farkuk végig dúsan szőrözött.
A magyar szöcskeegér egy nagyon különleges faj, amelynek legközelebbi rokonai az orosz sztyeppéken élnek. Mivel hazánk egyetlen ismert állománya a Borsodi-Mezőségben található, ezért különösen nagy jelentősége van a helyi védelmi intézkedéseknek. Sajnos viszont olyannyira rejtőzködő, hogy nagyon keveset tudunk életmódjáról és ökológiai igényeiről is. Évente néhány példányt sikerül fogniuk a szakembereknek, föld alá leásott vödörszerű csapdákkal. Az eddigi fogási helyszínek alapján a magaskórós gyomnövények által uralt növényzetben érzi jól magát, vagy oda szorult vissza. Több előfordulási adattal rendelkeznek a szakemberek bagolyköpetből is. A baglyok ugyanis nem emésztik meg a levadászott kisemlősök csontjait és szőrét, és kis idővel az elfogyasztásuk után ezeket kiköpik. Ezeket összegyűjtve és a csontokat, elsősorban a koponyákat megvizsgálva be lehet azonosítani kisemlősfajokat, és a baglyok revír nagyságát figyelembe véve következtetni lehet az elterjedési területekről.
A Natura 2000 hálózat egy olyan ökológiai rendszer az Európai Unió területén, amelyben a hangsúly a gazdálkodókon és a fenntartható, hagyományos gazdálkodási módokon van. Az élőhelyek, amelyeket védeni és fenntartani akarunk részben az emberi tevékenységek nyomán érték el mai formájukat. Például kaszálás és legeltetés hiányában a gyepek évtizedek alatt becserjésednének, beerdősödnének. A hagyományos gazdálkodás, amelyet évszázadokon keresztül folytattak elődeink, alkalmas volt a megfelelő természeti viszonyok fenntartására. Összhang volt a Természet és a tájban élő ember között. A modern mezőgazdaság és élelmiszeripar profitorientált, természetet és emberi jólétet figyelmen kívül hagyó hozzáállása nem csak a természeti értékeket sodorta végveszélybe, hanem magára az emberre is veszélyt jelent. A természeti erőforrásokat használjuk fel mindennapi életünk során, de ennek óriási mértéke már utódaink megélhetését veszélyezteti. A Natura 2000 hálózat ezért támogatja a hagyományos, jól bevált gazdálkodási módok újbóli elterjedését, ösztönzi a gazdálkodókat a területük élővilágának és a fenntartható gazdálkodási módok ismeretére, valamint a felelős gondolkodásra, hogy erőforrásainkat csak olyan mértékben használjuk, hogy alkalmasak legyenek unokáink megélhetésének biztosítására is. Csak akkor bízhatunk a természet szolgáltatásaitól függő társadalmunk tartós fennmaradásában, valamint jelenlegi életminőségünk fenntartásában, ha képesek vagyunk a nálunk érzékenyebb élőlények, környezeti alkotóelemek megóvására is. Hazánkban gyakorlatilag minden ötödik négyzetméter Natura 2000 terület, ahol a legfontosabb szempont a természet értékeinek megőrzése, összhangban a gazdasági termelés szempontjaival. Bár a Natura 2000 hálózat elsősorban a földtulajdonosokat és gazdálkodókat támogatja, tisztában kell lennünk, hogy Földünk jelenlegi állapotainak megőrzése mindannyiunk felelőssége.
A nyolcas számú tábla mellett egy nagyméretű, zárt madárles, kilátó is található, melynek oldalára egy szalakóta odú is ki lett helyezve. Ennek leshez csatlakozó hátsó fala reflex üveggel van lefedve, így az odúban fejlődő fiókák zavarás nélkül figyelhetőek meg.
A szikes mocsarak élővilága hosszú időn keresztül hozzájárult a környékbeli emberek megélhetéséhet. Legnagyobb mértékben talán a nádat használták fel, ez szolgált a térségben leginkább tetőfedésre. A gyékényt minden nyáron megszedték és a friss, hajlékony levelekből használati tárgyakat, tartóeszközöket készítettek. Hasonló módon használták fel a kosárfonó fűz vesszőit, ebből kosarakat, kocsioldalakat, akár székeket, bútorokat is fontak. A sást is gyűjtötték és annak a leveleit is felhasználták fonásra. A környékben Tiszavalkot hívták a gyékényes falunak, Tiszadorogmát pedig a vesszős falunak. Ezek az elnevezések utalnak a leggyakoribb szakmákra ezekben a falvakban. A gyékény egyébként ehető is, a fiatal hajtásokat, valamint ősztől tavaszig a gyöktörzsét gyűjtötték és fogyasztották. Ha nagyobb nyílt víz volt, ott megjelent a sulyom, aminek szúrós termését szintén fogyasztották. Megsütötték, és úgy ették, mint a gesztenyét, vagy pedig megszárították és lisztnek őrölték. Mégis a szikes mocsarak leginkább halbőségükkel járultak hozzá a népi táplálkozáshoz. Rengeteg halat fogtak különböző módszerekkel. Az apró réti csíkot is nagy mennyiségben halászták, és főleg böjtös napokon ették. Előszeretettel fogyasztották úgynevezett csíkos káposztaként, amikor savanyú káposztával főzték össze. A sok hal cserealapot is jelentett, ha kevés volt a búzatermés, halért cserébe szerezhettek a délebbi búzatermő tájakról.
Manapság, amikor már sokkal kevesebb hal él a vizekben, már kutatási céllal sem könnyű halat fogni. Erre egy enyhe áramot kibocsájtó speciális eszközt használnak a szakemberek, aminek a közelében rövid időre elbódulnak a halak. Gyorsan meghatározzák a fajokat, majd hamar tovább is engedik őket. A szikes mocsárban élő madarak állományának becslése több módszerrel történhet. A legegyszerűbb a távcsöves, valamint a hang alapján történő megfigyelés, amikor a szakemberek megpróbálják megbecsülni a revírt tartó párok számát. Az utóbbi módon történik például az éjszaka aktív haris állományának felmérése. A hímek ugyanis nagyon jellegzetes reszelő hangjukat hallatják éjszaka a revírjeiken belül. Az éneklő hímeket megszámolva meg lehet becsülni a költő madarak számát. A nádasban vagy a fák tetején fészkelő gémek állományának megbecsüléshez repülőgépről vagy drón segítségével készítenek felvételeket, így minimális zavarással megtudható az aktív fészkelések száma.
A Borsodi-Mezőség domborzata, vízrajza hosszú évezredek óta alkalmas az emberek megtelepedésére. Kevesen gondolnák, de régen sokkal sűrűbben volt lakva a puszta, mint napjainkban, igaz, hogy elszórtan kis létszámban éltek az emberek, nem falvakba, városokba tömörülve. A bronzkorban már lakott volt a puszta. Jellemzően a vízjárta területek melletti magasabb hátakon telepedtek meg az emberek, kisebb, néhány házból álló közösségek. Mivel olyan eszközöket is használtak, amelyek lassan bomlanak el a földben, ezért ilyen helyeken rengeteg bronz- és rézkori leletet találtak a szakemberek. Ilyenek az égetett agyagedények, amelyek bár az évezredek alatt összetörtek a földben, de darabjaik egy-egy szántás után ma is felszínre kerülnek. A sztyeppei lovas nomád népek megjelenése a rézkor végére tehető. Ők kezdtek el kunhalmokat, kurgánokat építeni először a Kárpát-medencében, amelyek dombszerű formája jellegzetes része lett a dél-borsodi tájnak is. Ezek használatuk szerint lakódombok, vagy temetkezési, esetleg szakrális és katonai helyszínek voltak, különböző korokban más-más funkciót kaptak. Több bronzkori földvár is található a térségben, mint például a közelben lévő fehérlói erődített földvár, amelyet teljesen körbevesz az Ős-Csincse folyó egy kanyarulata. Néhány házas kistelepülés volt, a víz ölelésében, amely táplálékot és védelmet biztosított a lakók számára. Nem csak a bronzkorból találhatóak meg települések maradványai, hanem később a tatárjárás és a törökdúlások idején több olyan település is eltűnt a pusztából, amelyek a honfoglalás idején még jelentősek voltak. Ilyen például Pusztafejéregyháza, amely a mai Mezőnagymihály külterületén volt valamikor, vagy itt a közelben az egykori Montaj falu. Ez egy Szent István korában alapított falu, amely kőtemplommal rendelkezett, ami abban a korban csak a jelentősebb falvaknak volt. A török dúlás idején hagyták el és a lakosság a jelenlegi Tiszabábolna falu helyén alapított új települést.
Maradt meg régészeti emlék a római korból is. A Csörsz ároknak nevezett sánc-árok rendszer a szarmaták által épített kelet-nyugati tájolású, több ágból álló védelmi rendszer volt, amelynek mára csak néhány helyen maradtak meg a nyomai, például Ároktőnél, amely a nevét is erről kapta.
