Kékesi tanösvény

2

A Kékes tanösvény az ország legmagasabban fekvő tanösvénye, mely elsősorban Kékestető esörnyékének földtani múltját, növény- és állatvilágát mutatja be, de tágabb környezetének, a Mátranak az élővilágába, természeti, kulturális és gazdasági értékeinek változatosságába is betekintést nyerhetnek azok, akik kedvet kapnak a tanösvény bejárására.

A tanösvény hossza 8,5 km, 410 m szintkülönbséggel, 10 állomással. Bejárása 4-4,5 órát vesz igénybe. A bejárás közben lehetőség nyílik az útvonal rövidíésére, illetve módositására is. Rövidíteni az 5. állomást követően, a piros kereszt jelzésen, a Vörösmarty-turistaház irányába lehet, ez esetben a tanösvény további állomásait kihagyva menetrend szerinti autóbusszal utazhatunk vissza kiindulópontunkra. A másik lehetőség egy kitérő Mátraháza felé, melyet a 7. állomástól a sárga sáv, majd sárga kereszt jelzéseken haladva, a 8. állomáshoz érkezve járhatunk végig.

1. ÁLLOMÁS: A KÁRPÁTOK KINCSEI

A Mátra természetes növénytakarója a lombos erdő, mely felszínének mintegy ¾ -ed részét borítja, s csak a hegylábi részeken, valamint az egykori irtásfalvak környezetében találhatunk fátlan foltokat, nagyobb kiterjedésű hegyi réteket.

A legjellemzőbb erdőtársulás a cseres-tölgyes, mely általában 500–550 méteres magasságig húzódik fel, de déli kitettségű oldalakon ennél jóval magasabbra is fölhatol. E fölött helyezkednek el a gyertyános tölgyesek állományai, majd 600-700 méteres magasságtól már a bükkös zóna következik, a szubmontán- és montán bükkösök övével. A montán vagy más néven magashegységi bükkösöket csak a 900 m feletti csúcsokon, Kékestetőn, valamint Galyatető térségében találhatjuk meg. Ezek, az országos viszonylatban is kiemelkedő értékekkel bíró területek, tulajdonképpen a közép-európai jegenye fenyveses-bükkösök hazai megfelelői, s éppen ezért hegyvidéki, kárpáti fajokban igen gazdagok. Hazánkban ez a növényközösség csak az Északi–középhegység néhány pontján – a Zempléni–hegység, Bükk, Mátra és Börzsöny – magasabb régióiban fordul elő. Kis kiterjedésük és ritka, védett fajokban való gazdagságuk miatt rendkívül érzékenyek, s éppen ezért fokozott védelmet érdemelnének.

Külső megjelenésükben alapvetően nem különböznek a szubmontán bükkösöktől, az elegyfajok közül azonban általában hiányzik a gyertyán. Helyette gyakran magas kőris, hegyi szil, valamint korai és hegyi juhar gazdagítják a faállományt.

Cserjeszintjükben emellett hegyvidéki fajok jelennek meg: farkasboroszlán, havasalji rózsa, havasi ribiszke és havasi iszalag. A legtöbb kárpáti fajt a lágyszárú szint rejti. Közéjük tartozik a pávafarkú salamonpecsét, az erdei holdviola, a hölgyestike, a farkasölő sisakvirág, valamint a krajnai farkasbogyó, melyek valamennyien hazánk védett, s sok esetben ritka fajai.

Napjainkra sajnos a Kékes környéki állományok erőteljesen megfogyatkoztak, mivel azokat a korábbi idők intenzív erdő átalakítás hullámai során, nagy területen cserélték le lucfenyvesekre. Ezeknek a térségünkben nem honos, mesterséges ültetvényeknek az aljnövényzete azonban meglehetősen szegényes, s az eredeti flórának csupán töredéke található meg bennük.

2. ÁLLOMÁS: SAS-KŐ

A Sas–kő a Keleti–Mátra egyik leglátványosabb sziklaszirtje, mely Kékestől mintegy 2 km-re, 899 m magasságban található. Neve valószínűleg arra utal, hogy a hegység egykor sasokban és sólymokban gazdag terület volt. A csúcsán levő emlékművet az I. világháború turista halottainak emlékére 1930-ban emeltette a Magyar Turista Szövetség.

A jellegzetes csúcs a hegység északi oldala felől – különösen a parádi Hurok út által közrefogott Szálláshegy tetejéről nézve nyújt igazán impozáns látványt, melyet egyszer is megpillantva mindenki meggyőződhet arról, hogy a hely méltán nyerte el a „Mátra gyöngye” elnevezést. Ám magán a Sas-kőn állva sem támadhat efelől kétség: a minden oldalról meredek sziklafalakkal

határolt szirt, valamint a tetejéről nyíló páratlan panoráma egyaránt elnyeri az idelátogatók csodálatát. Észak felé pillantva Parád, Parádóhuta,Parádfürdő és Recsk városára, valamint a távoli dombokra láthatunk rá. Kicsit lejjebb haladva, a sziklaszirt délkeleti nyúlványára lépve Mátra-alja felé tekinthetünk le, ahol a Markazi-tó fénylő kék foltja, valamint a visontai Mátrai kőerőmű képe gazdagítja a hegyekkel szabdalt tájképet.

A hely botanikai értékeit tekintve is igazi gyöngyszemnek tekinthető. A napsütötte részeken jellegzetes sziklai vegetáció, az andezit alapkőzetnek megfelelő un. száraz szilikát sziklagyep és sziklai cserjés alakult ki. A legjellemzőbb növények itt a sárga kövirózsa, a deres varjúháj, és a fürtös kőtörőfű, míg a fás szárúak közül a szirti gyöngyvessző, a dunai berkenye, a fekete madárbirs és a Zólyomi-berkenye a tipikus élőhely jelző fajok.

A 90-es évek végén meg ezek az értékes sziklai cserjések borították be a csúcs jó részét, mára azonban – köszönhetően a túlszaporodott nagyvadállománynak – szinte csak foltokban maradtak fenn.

A sziklaszirt északi, hűvös oldalában szurdokokban jellemző növényeket találhatunk. A jellegzetes fafajok itt a nagylevelű hárs, a korai- és hegyi juhar valamint a hegyi szil, a cserjeszint tipikus fajai pedig az erdei málna, a fürtös bodza és a madárberkenye. Aljnövényzetének védett ritkaságai közé tartozik a karéjos vesepáfrány, a farkasölő sisakvirág, az erdei holdviola, a havasi iszalag és a havasalji rózsa, valamint a piros mécsvirág és a jégkorszaki reliktum lila csenkesz.

3.ÁLLOMÁS:A KŐTENGEREK VILÁGA

A pleisztocén során, azaz a mintegy10 ezer evvel ezelőtti jégkorban a Mátrát a Kárpátok védelmének köszönhetően nem borította összefüggő jégtakaró, területét a hideg-meleg időszakok váltakozása, és a fokozódó emelkedés jellemezte. Felszínének formálásában így a folyóvölgyi erózió, a suvadások és csuszamlások, valamint a fagyásos aprózódás egyaránt jelentős szerepet játszottak. E folyamatok eredményeként keletkezett a tanösvény harmadik állomásának helyszíne, a Sötét-lápa nevű hely is, mely egyike a Mátra nagy kiterjedésű sziklamezőinek. A hegységben több helyen is találkozhatunk ehhez hasonló területekkel, melyek keletkezésük módja szerint lehetnek törmeléktakarók vagy kőtengerek.

A törmeléktakarók felhalmozódási folyamat eredményeként keletkeznek: egykori folyóvizek hordalékaiból (pl. Tatármező), vagy hegyomlások hatására lezúduló anyagból (pl. az északi oldal nagy sziklafalai – Ágasvár, Szamár–kő, Sor–kövek, Sas–kő – alatt húzódó kőgörgetegek).

A valódi kőtengerek ezzel szemben nem tömegmozgásos folyamatok eredményeként, felhalmozódással keletkeztek, hanem a helyben megfagyott es ottmaradt törmelékből. A Mátrában valódi kőtenger így viszonylag kevés van (Kékestető, Ágasvár környéke). A sziklával borított térszínek nagy része inkább vegyes eredetű, azaz hegyomlások omladékanyagait, valamint a helyben felfagyás nyomait is magukon viselik, ahogy a Sötétlápa nevű hely is. Bármelyik típusú sziklamezőről is van szó, hozzájuk mindig sajátos növényvilág kapcsolódik, különösen az északi oldalakon. Itt ugyanis nemcsak a termőtalaj hiánya, hanem a hűvös, párás mikroklíma is hozzájárul reliktum jellegű élőhelyek, un. görgeteg–sziklaerdők kialakulásához. Legszebb állományaik éppen itt, a Mátra északi oldalában találhatók meg. Jellemzőjük, hogy a fás szárú növényzet gyakran hiányzik, vagy csak egy–két faj képviseli, köztük a madárberkenyével és a fürtös bodzával.

A sziklákon ellenben gazdag moha– és páfrány vegetáció tenyészik. Itt fordul elő a Natura 2000 jelölő fajként számon tartott zöld koboldmoha. Az általánosan elterjedt erdei pajzsika és közönséges édesgyökerű páfrány mellett, a védett közönséges tölgyespáfrány, szőrös vesepáfrány és szálkás pajzsika már jóval ritkábban fordulnak elő, a sziklak közt megbúvó szurdokerdei jellegű piros mécsvirág és havasi ribiszke pedig igazi különlegességnek számítanak. A kőtengerek emellett számos kétéltű faj (pl. foltos szalamandra) számára nyújtanak telelőhelyet.

4.ÁLLOMÁS:PISZTRÁNGOS-TÓ

A Mátrában kevés természetes állóvíz található, ezek többsége is kis kiterjedésű, s főként csak a Mátra északi részén találkozhatunk velük. Keletkezésüket tekintve csaknem mindegyikük a jégkori csuszamlásos folyamatokhoz kötődik. A csuszamlások a lejtők anyagának csúszópálya mentén történő gyors elmozdulását jelentik, melyek csak bizonyos domborzati, kőzettani es éghajlati viszonyok között következhetnek be. Ezek a lehetőségek a Mátrában, elsősorban a meredek északi oldalakon, a jégkorszak felmelegedési szakaszaiban voltak adottak, mikor a vulkáni kőzetek alatt elhelyezkedő agyagos-homokos üledékek puhább anyaga könnyen megcsúszhatott a felette elhelyezkedő nagy tömegű rétegek alatt.

A csuszamlás során a lejtők anyaga általában egy karéj formájú fal mentén indul meg. A fal előtt ilyenkor egy mélyedés keletkezik, a leszakadó anyag pedig a lejtő alacsonyabb részein kisebb halmok formájában terül szét. A szakadásfal előtti mélyedések általában lefolyástalanok, bennük alakulhattak ki az ún. „hepe-tavak”. Ezen tavak közé tartozik a Pisztrángos-tó is, bár itt csak a tónak otthont adó lapos térszín köthető a csuszamlásos folyamatokhoz, magát a tómedencét már mesterségesen mélyítették ki.

A napjainkban egyre inkább elmocsarasodó tó már csak nevében emlékeztet egykori tisztaságára, vizében halak évek óta nincsenek. Élővilága azonban így is kiemelkedően gazdag: az alpesi gőte, a gyepi béka, a foltos szalamandra is előfordul itt. A tó körüli patakokban pedig a fokozottan védett hegyi szitakötő is megtalálható. A tó melletti égerláp különösen nagy értéket képvisel, az egész évben vízben álló égerek, nyírfák és bükkök közt gazdag lágyszárú növényközösség rejlik.

A viszonylag gyakori szálkás pajzsika, közönséges tölgyes páfrány mellett a téli zsurló, a berki harmatkása, a kis körtike, valamint a hazánkban sokáig csak a Mátrában ismert hegyi perje kisebb állománya is megtalálható itt.

5.ÁLLOMÁS:KŐRIS MOCSÁR

A Kőris mocsár – a Pisztrángos-tóhoz hasonlóan – egyike a Mátra északi oldalán húzódó csuszamlásos képződményeknek. Összefüggő víztükör helyett itt azonban csupán egy növényektől burjánzó forráslápot találhatunk, ahol csak a helyenként megcsillanó vizes foltok emlékeztetnek arra, hogy egykor ez a terület is egy valódi jégkori eredetű, felszínmozgással kialakult „hepe-tó” volt. Maga a mélyedés valószínűleg egy nagyméretű hegycsuszamlás következtében, mintegy 10 ezer évvel ezelőtt alakulhatott ki, melyre a lápfejlődés alapján lehet következtetni.

A terület korábban a Zöld-tó nevet viselte, ma pedig mocsár megnevezéssel illetik, annak ellenére, hogy a feltöltődés hatására tulajdonképpen már egy vizenyős forrásláppá vált. Ez a tófeltöltődés természetes folyamata, mely általában több lépcsőben zajlik. Ahogy egyre jobban elszaporodnak, majd elpusztulnak a vízi élőlények, a tiszta vizű tóból előbb algákban gazdag és oxigénben szegény, ún. eutróf tó, majd a vízfelület visszaszorulásával és a növényzet előretörésével fertő, mocsár, láp, végül láprét alakul ki az egykori tó helyén. A Kőris-mocsár jelenleg ennek a folyamatnak a végén jár: a nedves lápréten már a fás szárú fajok is megjelentek, s talán csak idő kérdése, és az erdő teret hódítva végleg megszünteti a tómaradványt.

Ugyanakkor a terület rendkívül értékes vizes élőhelynek számít, állattani és növénytani értékeit tekintve is. A környék jellegzetes elegyfajai – a nyír, a rezgőnyár és a kecskefűz – számos védett rovarfajnak adnak otthont. Ide tartozik például a pézsmacincér, amely kizárólag fűzfaféléken fordul elő, valamint a skarlát–bogár és a díszes nyárfacincér is.

Hazánkban a lápok és lápretek –köszönhetően a jelentős emberi beavatkozásoknak (folyószabályozás, mezőgazdálkodás) – erősen megfogyatkoztak, de sokszor éppen ezért igen nagy természetvédelmi jelentőséggel bírnak a bennük megmaradó ritka növényfajoknak köszönhetően.

A Kőris–mocsár is egy ilyen kis „szigetnek“ tekinthető számos védett, lápjelző fajával. A közönséges palástfű, a gyepes nefelejcs, a keserű kakukktorma, valamint a berki harmatkása is előfordul e kicsiny területen, sőt sokáig ez volt az egyetlen ismert élőhelye a Pisztrángos-tónál már említett hegyi perjének.

6.ÁLLOMÁS:

A természetjárók kedvencei a bükkerdők: a kellemes hűvösség, a félhomály, valamint a hatalmas, elágazás nélküli szürke törzsek, a magasban záródó lombkoronával együtt – akar egy gótikus templom belseje – egyaránt áhítatot váltanak ki az oda látogatókból. Mindez azonban az emberi beavatkozás eredménye, egy természetes erdő egészen más képet mutat.

A hazai erdőgazdálkodás kezdetben csak az emberek saját szükségleteinek kielégítését jelentette (épületfa, tűzifa). Később azonban, a gazdaság fejlődésével (üveghuták, faszénégetés, hamuzsírfőzés) egyre nagyobb mennyiségű faanyag került kitermelésre, ami hamarosan erdőterületeink rohamos csökkenéséhez vezetett. Az erdők védelmet szolgáló első jelentősebb korlátozást az 1879. évi erdőtörvény jelentette, melyet utána számos egyéb intézkedés követett. A meginduló fejlődésnek a trianoni békeszerződés vetett véget. Ekkor az ország elveszítette erdőterületeinek 87%-át, erdősültsége 27,7%-ról 12,6%-ra csökkent. A válasz a nagyarányú erdőtelepítések, fenyvesítések megkezdése volt..

A II. világháború után az erdők jó részét államosították, illetve a szocialista tervgazdálkodás részeként lezajlott a második erdőtelepítési programunk, melynek eredményeként az ország erdősültsége ma már meghaladja a 20%–ot. Az erdősítés azonban jórészt vég– és tarvágással, nagyüzemi gazdálkodás kereteiben folyt, ami a szinte egyszerre felnövekvő újulat révén hamar egységes arculatot adott az erdőknek. Ennek eredményei a bükkös szálerdők, illetve az összes hozzájuk hasonló, egykorú, egy–két fafajból álló állomány, melyekkel országszerte találkozhatunk, akar a középhegységi cseres-tölgyesekben, akár az alföldi nemesnyarasokban járva.

Napjaink erdőgazdálkodása sajnos meg mindig elsősorban a gazdasági érdekeket tartja szem előtt, ami erős ellentétben áll a természetvédelmi törekvésekkel. Kisebb-nagyobb kísérleti területeken azonban mar több helyen – a Mátrában például a parádi erdőtömbben – folytatnak természetközeli gazdálkodási módokat. A cél ezeken a területeken a folyamatos erdőborítás biztosítása, melynek lényege, hogy a természetes újulat megjelenését és növekedését felhasználva, fokozatos megbontásokkal kezelik az erdőket, teret hagyva a természetes folyamatoknak, a helyenként összeroskadó, majd megújuló erdőfoltok dinamikus működésének, valamint a holt faanyagot, változatos élőhelyet kedvelő élőlényeknek. A végső cél pedig az, hogy ez a szemlélet egyre nagyobb teret nyerjen a hazai erdőgazdálkodók, s így erdőterületeink jelentős részén.

7.ÁLLOMÁS: FÉLOLDALAS ANDEZITRÖG

A Mátra a Kárpátok vulkanikus eredetű, belső övezetének a tagja, mely a mintegy 900 km2-es területével az ország legnagyobb andezitvulkáni hegysége. Jellegzetes aszimmetrikus szerkezete már távolról – különösen nyugat-keleti irányból – szemlélve feltűnik, de közelebb érve, különösen ha az északi oldalról próbálunk meg felkapaszkodni rá, magunk is megtapasztalhatjuk, hogy egy féloldalasan megdőlt vulkáni roncs lepusztult maradványain, annak meredek északi peremén lépkedünk felfelé. Míg ha a dőlés irányából, dél felől közelítünk, akkor egy hosszú, de jóval lankásabb emelkedőn vezet utunk. Ez a sajátos szerkezet hosszú évmilliók során alakult ki.

A hegység földtani felépítésében nagyrészt harmadidőszaki kőzetek vesznek reszt. A legidősebb felszíni kőzetek a felső eocénban, mintegy 50 millió évvel ezelőtt keletkeztek. Ekkor jött létre a Mátra őse, a Lahóca-hegy, ami a Mátra legidősebb vulkánja. Ezt követően, kb. 30 millió éven keresztül üledék felhalmozódás volt jellemző: a hegység északi részén agyag, agyagmárga és homokkő rakodott le nagy vastagságban.

A hegység nagy része a 21 millió évvel ezelőtt kezdődő es a mintegy 8 millió éven át zajló miocén kori vulkanizmus eredményeként keletkezett. A feltörő piroxénandezit láva, a törmelékszórások anyagával váltakozva, tipikus rétegvulkáni szerkezetet épített föl, melyet aztán a szerkezeti mozgások jelentősen átszabtak. Az egész vulkáni tömb már működésének korai szakaszában dél felé megbillent, es féloldalasan emelkedni kezdett. Végül a felszínformáló erők pusztító hatására alakult ki mai jellegzetes szerkezete.

A miocénben jöttek létre meg a mátraaljai lignittelepek, valamint a hegység legfiatalabb vulkáni hegyei is: a riolitból és tufájából felépülő gyöngyössolymosi Kis–hegy, és a lőrinci Mulató–hegy. Az utóvulkáni működés eredményei a gejzírkúpok kovasavas képződményei (Asztagkő, Babakő), az érctelepek (Recsk, Gyöngyössolymos), valamint a csevicék.

A felszín formálásában a legjelentősebb változások a 2 millió évvel ezelőtt kezdődő es kb. 10 ezer évvel ezelőttig tartó jégkorban következtek be. Ekkor volt a legerőteljesebb a hegység kiemelkedése, illetve ekkor zajlottak a korábbiakban már említett jégkori folyamatok is (kőtengerek, törmelék mezők, csuszamlások keletkezese).

Mindezek jelentős szerepet játszottak abban, hogy a meredek északi oldalakon hűvös klímájú sziklaerdők, a déli lankákon pedig a napsütötte, száraz részek alakultak ki, melyek egyaránt értékes növényes állatfajoknak biztosítanak teret.

8: ÁLLOMÁS: ERDŐREZERVÁTUM

Középhegységi erdeinkre általában jellemző, hogy a középkorig csak kismértékű emberi behatás érte őket. A későbbiekben azonban egyre erőteljesebb hasznosítás vette kezdetet, mely a Mátra erdeit sem kímélte. Az üveghuták működése, a faszénégetés, a tüzifa gyűjtés, az erdei legeltetés és makkoltatás egyaránt jelentős károsodásokat okoztak.

Bizonyos helyeken azonban, ahol a nehéz terepviszonyok, illetve az utak hiánya nem tették lehetővé a fakitermelést, őserdő maradványok is fennmaradhattak. Ilyen a Kékes gerincétől északra elhelyezkedő erdőterület is, mely elsősorban a Károlyi családnak köszönheti, hogy megmenekült a pusztítástól. Károlyi Gyula az 1870-es években parádi birtokától egészen a kékesi főgerincig húzódó, hatalmas, mintegy 2300 hektáros vadaskertet létesített, melynek köszönhetően ezek a területek egészen a II. világháború végéig védve voltak az intenzívebb használattól. Később azonban a kert nagy részén jelentősebb beavatkozásokra is sor került, s bár a Kékes környéki részeket véderdővé nyilvánították, s 1985-ben a tájvédelmi körzet is megalakult, a terület nagy része letermelésre került, így csak a legmeredekebb északi lejtők maradtak meg érintetlen állapotukban. Ezek védelmét a 3/2000. KöM rendelet értelmében sikerült megerősíteni, mikor a terület Kékes–Észak–erdőrezervátum néven a hazai erdőrezervátum-hálózat részévé vált.

Az erdőrezervátumok olyan védelem alatt álló területek, melyek célja az erdők természetes életének, változatos szerkezetének, hosszú távú folyamatainak és élővilágának a megfigyelése és kutatása, valamint ezek rendszerben történő megőrzése az ország jellemző erdőtársulásait képviselő hálózat kialakítása révén. A kijelölt rezervátumok minden esetben egy fokozottan védett magterületből és az azt körülvevő védőzónából állnak. A magterületen minden emberi beavatkozás tiltott, míg a védőzónában a természetvédelmi céloknak megfelelő gazdálkodás folytatható.

A rezervátum elsősorban abban különbözik a gazdasági erdőktől, hogy az akar 250 évnél is idősebb, hatalmas fák mellett szinte minden kor- és átmérőosztály képviselteti magát, s köszönhetően a viharkárok és széldöntések által okozott természetes bolygatásoknak, a területén különböző fejlődési szakaszok és vegetációs típusok jellemzőek. Mindezek olyan változatosságot biztosítanak az erdőnek, melyben sokkal több élőlény megtalálja életlehetőséget, s bonyolult kapcsolatrendszer révén egy dinamikusan működő, folyton megújuló természetes rendszert alakítanak ki.

9. ÁLLOMÁS: BÜKKERDŐ FAUNA AZ ORSZÁG TETEJÉN

A bükkösök állatvilága elsőre talán szegényesnek tűnhet, jobban megvizsgálva azonban ezekben is sok állatfaj megtalálja élőhelyet. Az egyik legváltozatosabb csoportot az elhalt faanyaghoz kötődő (szaproxilofág) bogárfauna képviseli. Ide tartozik a fokozottan védett remetebogár, mely eddig csupán a Mátra északi letörésének néhány pontjáról került elő, valamint a havasi cincér és skarlátbogár. A lepkefauna ennél valamivel szegényesebb, mivel a bükk leveleit kevés faj fogyasztja. Lombfakadáskor azonban gyakran látható a t-betűs pávaszem, míg nyáron a keleti gyöngyházlepke és a hegyi fehér lepke kerülhet szem elé. A csigafauna szamara a bükkösök hűvös és nedves klímája igen kedvező feltételeket teremt, a hideg, mikroklimatikus zugokban jégkorszaki reliktum fajok is fennmaradhattak. Ide tartozik a barna korongcsiga, melynek hazánkban csak néhány előfordulása ismert, s ezek többsége a Mátrában található.

Ezen felül a mátrai bükkösök egy kárpáti bennszülött fajjal, a kárpáti sziklacsigával is büszkélkedhetnek. A kétéltű fajok közül leggyakoribb az erdei, a gyepi béka, és a sárgahasú unka, de eső után, völgyek, patakok mentén haladva foltos szalamandrákat is láthatunk. Ezzel szemben a fokozottan védett alpesi gőte mar jóval ritkábban fordul elő, inkább a magasabb területek, tiszta vizű patakjaiban és kisebb vízállásaiban találkozhatunk velük.

A madárfajok közül az egyik leggyakoribb a fekete harkály, mely a legnagyobb termetű európai harkályunk.A fehérhátú fakopáncs mátrai állományát mar csupán 30-40 párra becsulik, míg az uráli bagoly egyedszáma ennél is kisebb lehet. Említésre méltó a zavartalan erdőrészekben fészkelő fekete gólya, valamint a szórványosan előforduló császármadár, mely hazánk egyetlen őshonos fajdféléje, ami csak a Mátrabérc legeldugottabb kőgörgeteges sziklaerdőiben, bükköseiben található meg.

A 28 hazai denevérfajból 16 fordul itt elő, mellyel a Mátra hazánk egyik legjelentősebb denevér élőhelyét jelenti. Az egyik legértékesebb faj a nimfadenevér, melynek egyedeit Görögországon kívül először csak a Mátrában és a Bükkben lelték fel. A másik az óriás korai denevér, melynek mátrai állománya Európában – a spanyolországin kívül – az egyetlen rendszeresen szaporodó állománya a fajnak.

Az emlősök közül a középhegységeinkre általánosan jellemző fajok mellett a ritkának számító vadmacska és a hiúz fordul elő, de szórványosan a farkas és a medve is megjelenik.

10. ÁLLOMÁS:VÉDELMI SZIGETEK A TURIZMUS TENGERÉBEN

A Mátrában a szervezett turizmus indulása a 19. sz. végére tehető, mikor Hanák Kolos kezdeményezésére 1887-ben megalakult a Magyarországi Kárpát Egyesület Mátra Osztálya. Ezt követően indult el a hegység turisztikai feltárása, melynek az lett az eredménye, hogy a megnövekedett turistaforgalom – a honvédségi terhelés és az egyre intenzívebbé váló erdőgazdálkodás mellett – jelentős mértékben rontották a táj természetes állapotát, ami hamarosan védelmi intézkedések meghozatalát tette szükségessé.

Az első védetté nyilvánításra 1960-ban került sor, mikor Kékestető és környéke, mintegy 438 hektár került védelem alá. A terület ekkor elsősorban meg csak a gyógyítás és üdülés érdekeit szolgálta.

Az előírásokat azonban nem sikerült betartatni, így a védettséget hamarosan megszüntették. Közben 1961-ben létrejött a tájegység első természetvédelmi területe, a siroki Nyírjes-tó, amit 1975-ben a Sár-hegyi Természetvédelmi Terület követett. Ez utóbbi terület a 2016-os év folyamán jelentősen bővült. A legnagyobb előrelépést ezután az jelentette, amikor a 70-es években Rakonczay Zoltán került a természetvédelmi igazgatás élére. 1977-ben ugyanis megalakult a Bükki Nemzeti Park, majd 1985-ben, hosszas egyeztetések után a Mátrai Tájvédelmi Körzet is létrejött. S bár jócskán maradtak meg védelemre érdemes területek, csak két terület került oltalom alá: a Mátrabérc Ágasvár környéki része, valamint a Keleti-Mátra egy része, a kékesi-tömbbel együtt. Ezt követően sor került a természetvédelmi kezelés személyi és tárgyi feltételeinek kialakítására, melynek nyomán ma a hatalmas terület kezelését mátrafüredi központtal a Természetvédelmi Őrszolgálat tagjai végzik.

Jelenleg az egyik legnagyobb problémát az erdőgazdálkodás mellett a túltartott vadállomány jelenti, mely az érzékeny élőhelyekre és növényekre gyakorolt káros hatása (túrás, taposás, lerágás) mellett akadályozza a természetes erdőfelújítási módszereket, illetve nagyban hozzájárul egy szintén káros folyamathoz, az inváziós növények (pl. kisvirágú nebáncsvirág) terjedéséhez is. Emellett a fokozott turisztikai beruházások (siközpont fejlesztések, libegő stb.) es az egyéb beépítések növekvő terület foglalásai es a túlzott mértékű, koncentrált turizmus is egyre nagyobb veszélyt jelentenek a még megmaradt természet közeli élőhelyekre.

Kedves Latogatónk!

A védett természeti területeken való tartózkodás, munkavégzés, közlekedés és viselkedés szabályairól honlapunk (www.bnpi.hu), kiadványaink, munkatársaink es a természet védelméről szóló 1996. évi LIII. törvény nyújtanak tájékoztatást.


Hossz: 7,98 km
Nehézség:  7
Burkolat minősége: Más: 50% (3,99 km); Föld: 25% (1,99 km); Murva: 10% (797,84 m); Köves: 13% (1,04 km); Aszfalt: 3% (239,35 m)
Összes emelkedő: 646 m
Összes lejtő: 646 m

Kapcsolódó