
Mit tegyünk, ha farkassal találkozunk?
A médiában egyre többször olvasható, hogy farkasra utaló nyomokra bukkantak igazgatóságunk működésének területén.
Valamennyi özönfaj emberi közreműködéssel, szándékos tevékenység vagy véletlen behurcolás által jut be egy adott területre. Az inváziós fajok terjedésének legfőbb mozgatórugója a távoli földrészek közötti kereskedelem – szárazföldön, vízen és légi úton egyaránt érkezhetnek.
A gyalogakác – nevével ellentétben – nem gyalog jutott el Európába… Az özönfajok jellemzően emberi közvetítéssel kerülnek be új élőhelyükre. (Fotó: Krzysztof Ziarnek, Kenraiz. Forrás: Wikimedia Commons, licenc: CC BY-SA 4.0)
A fajok közel fele szándékos betelepítés révén kerül be új hazájába. Gyakori ok a gazdasági célú hasznosítás, de ugyanilyen hangsúlyos a kedvtelésből (például dísznövényként vagy díszállatként) történő behozatal. Sokkal kisebb arányban jellemző a véletlen behurcolás – tehát hogy emberi szándékosságtól mentesen, potyautasként érkezik az új jövevény. Lássunk néhány példát, hogyan jutott el hazánkba egy-egy jól ismert özönfaj!
A harlekinkaticát a levéltetvek ellen telepítették be. (Szerző: morvai sz., forrás: izeltlabuak.hu, licenc: CC BY 4.0)
A Kelet-Ázsiából származó harlekinkaticát a 20. század végén telepítették be Észak-Amerikába növényvédelmi célból. A rendkívül falánk harlekinkatica ígéretes biológiai fegyvernek tűnt a levéltetvek elleni küzdelemben, és a kezdeti amerikai sikereken felbuzdulva Nyugat-Európában is kísérlezetni kezdtek a fajjal. Sajnos a harlekinkatica egy idő után mind Amerikában, mind Európában „kiszabadult” a tenyésztői kontroll alól, megállíthatatlan terjedésbe kezdett, és mára mindkét földrészen az őshonos katicákat fenyegeti. A táplálékforrásokért és az élőhelyért folytatott versengésben sajnos rendre alulmaradnak az őshonos katicafajok, így állományaik drámaian megfogyatkoztak. Az utóbbi években azonban – talán épp a klímaváltozásnak köszönhetően – fordulni látszik a kocka: több olyan kutatási eredmény is napvilágot látott, mely a szaporodási siker jelentős csökkenését mutatta ki megemelkedett hőmérsékleti körülmények között. Egy biztos: az utóbbi néhány évben már érzékelhetően kevesebb harlekinkaticával találkozhattunk az épületeknél megfigyelhető őszi rajzás során, 2021-ben pedig szinte elmaradt a szokásos „katicaroham”.
A klímaváltozás miatt úgy tűnik, hogy a harlekinkatica hosszú távon mégsem lesz sikeres. Hazájában ugyanis nem ilyen éghajlathoz „szokott hozzá”, az átlaghőmérséklet emelkedésével a lerakott peték száma csökken, és az utódok jelentős része elpusztul, ami gátat szabhat a további hódításnak. (Szerző: Balogh Diána, forrás: izeltlabuak.hu, licenc: CC BY 4.0)
Őshonos katicáink (például a képen látható hétpettyes katica) szerencsére jobban viselik a hőmérsékletváltozást, így előnybe kerülhetnek a betolakodó harlekinkaticával szemben. (Fotó: Joó Miklós)
Az Ibériai-félszigetről származó spanyol csupaszcsigát először 1985-ben észlelték Magyaroszágon. A faj az 1950-es években kezdte meg keletre történő terjeszkedését, amit a kibontakozó növénykereskedelem nagyban segített: a peték és a fiatal csigák feltehetően a kertészetekben használt földdel jutottak el újabb és újabb területekre. A megtelepedést követően már szinte „önállóan” folytatták hódításukat, gyors szaporodásuk és alkalmazkodóképességük ugyanis bőségesen ellensúlyozta lassú mozgásukat és az ebből fakadó korlátozott terjedőképességet. A spanyol csupaszcsiga tömeges szaporodását az őshazától eltérő éghajlati jellemzők is segítik: a csapadékosabb kontinentális éghajlat kedvez a peték túlélésének, a száraz mediterrán viszonyok között viszont a peték többsége elpusztul.
A spanyol csupaszcsiga főként települések környezetében fordul elő, hazánkban igen elterjedt mezőgazdasági kártevő. (Fotó: Håkan Svensson, forrás: Wikimedia Commons, licenc: CC BY-SA 3.0)
A két említett kagylófaj a Fekete-tenger vidékéről származik, ahol édesvízi környezetben, folyótorkolatokban él. Az Európát behálózó vízi útvonalak és a megelénkült hajózás segítségével mára a földrész minden zugába eljutottak. A vándorkagyló már a 20. század első harmadában megjelent Magyarországon, s azóta szinte egyeduralkodóvá vált a Balatonban. A sors iróniája, hogy a balatoni vándorkagyló-állomány visszaszorulását a faj közeli rokona, a 2008-ban a tóba került kvagga kagyló okozta. Sajnos a természetvédelem ekkor sem lélegezhetett fel: az új jövevény ugyanis még agresszívebben terjed. A kvagga kagyló hasonló problémákat okoz Észak-Amerikában is: nem csupán az őshonos kagylóállományokat veszélyezteti, de igen komoly, pénzben kifejezhető gazdasági károkat is eredményez terjedése. Tömegesen telepedik meg például hajók és csónakok felületén, a hajócsavarokon, tönkretéve azokat, eldugítja a vízvezetékeket, veszélyezteti a vízierőművek működését, a vízi műtárgyakon való megtelepedésük pedig az árvíz elleni védekezésben is problémát okoz.
Inváziós fajok egymás ellen: a vándorkagylót alig egy évtized alatt egy még agresszívabb jövevényfaj, a kvagga kagyló váltotta fel a Balatonban. (Fotó: Vörös Lajos, forrás: likebalaton.hu)
Az amuri kagyló valószínűleg a Távol-Keletről importált halak (pl. busa, amur) potyautasaként érkezett Magyarországra. Az apró, karmos kagylólárvák gyakran kapaszkodnak halak kopoltyújába, majd a megfelelő környezetbe jutva az aljzatba fúródnak és folytatják fejlődésüket. Az amuri kagyló hazai rokonainál sokkal igénytelenebb, így előnybe kerül az őshonos tavi- és folyamkagylókkal szemben. (Fotó: Joseph Hlasek, forrás: www.hlasek.com)
Ha nyár derekán körülnézünk egy vizes élőhelyen (például egy patak partján), nagy valószínűséggel megpillanthatjuk a vadcsicsóka magas termetű hajtásait. Ez az Észak-Amerikából származó növény a napraforgók nemzetségébe tartozik. A 17. században került Európába, élelmezési céllal – gumója ugyanis az ember számára is fogyasztható. Számos helyen ültették és termesztették, ahonnan kivadulva főként a vízparti magaskórósokban és ártereken telepedett meg. Igen későn, szeptember-október folyamán virágzik, gyakran az első fagyokig, így termése többnyire nem érik be. Sajnos enélkül is példátlanul gyors terjedésre képes: hosszú, föld alatti szárrészei (a tarackok) oldalirányban folyamatosan növekednek. A tarackok végén létrejövő gumókból aztán újabb növények hajtanak ki, így már a föld felett is láthatóvá válik a térhódítás.
A vadcsicsóka a vizes talajokat kedveli. Tarackoló szárával szó szerint behálózza a talajt, így lépésről lépésre elfoglalja az élőhelyet, közben pedig kiszorítja a növényvilág többi tagját. (Fotó: Harmos Krisztián)
A szintén észak-amerikai eredetű vadszőlő fajokat dísznövényként hozták be Európába. Őszi, égő piros lombszínük miatt igen kedveltek, sokfelé ültetik őket. Sajnos könnyen kivadulnak, főként folyók árterein és ligeterdőkben okoznak problémát. A vadszőlő hajtásai könnyen legyökereznek, egyetlen levágott darabból is képes megtelepedni! Termését a madarak is terjesztik: a bogyók szinte sértetlenül haladnak át a madarak emésztőrendszerén, ami megkönnyíti későbbi csírázásukat. (A kép forrása: Wikimedia Commons)
A burgonyabogár őshazája Közép-Amerikában, Mexikóban található. A kolorádóbogárnak is nevezett mezőgazdasági kártevőt először az USA Colorado államában csípték „nyakon”. A bogár eredeti élőhelyén nem tudott jelentős mezőgazdasági kártevővé válni, mert a gyakori hőségek kordában tartották állományait. Új hazájában azonban már kedvezőbb körülményeket talált, ami nem jelentett akadályt robbanásszerű terjedésének. Európába viszonylag későn jutott el: egy burgonyabehozatalt tiltó nemzetközi egyezmény sokáig távol tartotta a kontinenstől, azonban a 2. világháború idején érkezett fertőzött szállítmányoknak köszönhetően rövidesen egész Európában elterjedt. Magyarországot nyugati irányból hódította meg, 1947-ben találták meg első példányát Héderváron.
A burgonyabogár nem válogatós: burgonya híján megeszi a paradicsomot és paprikát is… Sőt: a burgonyafélék családjába tartozó vadon élő növényeken (pl. csucsor, nadragulya) is képes kifejlődni. Gazdasági kártétele a haszonnövények körében igen jelentős. (Szerző: Kárpáti Marcell, forrás: izeltlabuak.hu, licenc: CC BY 4.0)
Az Ázsiából származó balkáni gerle a 20. század elején robbanásszerű terjeszkedésbe kezdett, és néhány évtized alatt Európa nagy részét meghódította. A településeken, az ember közelében gyorsan megtalálta a számára kedvező feltételeket, és közönséges falusi/városi madár vált belőle. A folyamat legnagyobb vesztese a vadgerle, amely az agresszívabb rokon miatt rövidesen kiszorult korábbi élőhelyéről. A vadgerle egykor szintén településeken fészkelő madár volt, de ma már csak erdőszéleken, fasorokban, bokrosokban, ligetes területeken találkozhatunk vele – vagyis ott, ahol nincsen jelen vetélytársa.
Olyan, mintha mindig is itt lett volna – pedig nem. A balkáni gerle az 1920-as években tűnt fel Magyarországon. Jól érzi magát az ember közelében és tökéletesen kihasználja a „városi lét” előnyeit. (Fotó: Erdődi Erzsébet, forrás:mme.hu)
A hazánkban őshonos vadgerlét ma már alig-alig ismerik. Ez a félénk galambféle ritkán pillantható meg. Állománya egész Európában csökkenést mutat, részben a balkáni gerle terjeszkedése, részben a táplálkozóhelyet biztosító mezőgazdasági területek átalakulása miatt. Jellegzetes gurgulázó turbékolására még ma is felfigyelhetünk szántóföldek környezetében, erdőszéleken és ligetes területeken. (Fotó: Füredi Bernát, forrás: birding.hu)
Ha szeretnéd próbára tenni tudásodat, töltsd ki a feladatlapot. További, témához kapcsolódó játékos feladatokat találsz itt:
A feladat elérhető itt is: https://learningapps.org/watch?v=ppb3du4za21
A feladat elérhető itt is: https://learningapps.org/watch?v=pmde7zq1k21