Valamennyi özönfaj emberi közreműködéssel, szándékos tevékenység vagy véletlen behurcolás által jut be egy adott területre. Az inváziós fajok terjedésének legfőbb mozgatórugója a távoli földrészek közötti kereskedelem – szárazföldön, vízen és légi úton egyaránt érkezhetnek.

A gyalogakác – nevével ellentétben – nem gyalog jutott el Európába… Az özönfajok jellemzően emberi közvetítéssel kerülnek be új élőhelyükre. (Fotó: Krzysztof Ziarnek, Kenraiz. Forrás: Wikimedia Commons, licenc: CC BY-SA 4.0)

A fajok közel fele szándékos betelepítés révén kerül be új hazájába. Gyakori ok a gazdasági célú hasznosítás, de ugyanilyen hangsúlyos a kedvtelésből (például dísznövényként vagy díszállatként) történő behozatal. Sokkal kisebb arányban jellemző a véletlen behurcolás – tehát hogy emberi szándékosságtól mentesen, potyautasként érkezik az új jövevény. Lássunk néhány példát, hogyan jutott el hazánkba egy-egy jól ismert özönfaj!

Az elhibázott biológiai védekezés iskolapéldája: a harlekinkatica

A harlekinkaticát a levéltetvek ellen telepítették be. (Szerző: morvai sz., forrás: izeltlabuak.hu, licenc: CC BY 4.0)

A Kelet-Ázsiából származó harlekinkaticát a 20. század végén telepítették be Észak-Amerikába növényvédelmi célból. A rendkívül falánk harlekinkatica ígéretes biológiai fegyvernek tűnt a levéltetvek elleni küzdelemben, és a kezdeti amerikai sikereken felbuzdulva Nyugat-Európában is kísérlezetni kezdtek a fajjal. Sajnos a harlekinkatica egy idő után mind Amerikában, mind Európában „kiszabadult” a tenyésztői kontroll alól, megállíthatatlan terjedésbe kezdett, és mára mindkét földrészen az őshonos katicákat fenyegeti. A táplálékforrásokért és az élőhelyért folytatott versengésben sajnos rendre alulmaradnak az őshonos katicafajok, így állományaik drámaian megfogyatkoztak. Az utóbbi években azonban – talán épp a klímaváltozásnak köszönhetően – fordulni látszik a kocka: több olyan kutatási eredmény is napvilágot látott, mely a szaporodási siker jelentős csökkenését mutatta ki megemelkedett hőmérsékleti körülmények között. Egy biztos: az utóbbi néhány évben már érzékelhetően kevesebb harlekinkaticával találkozhattunk az épületeknél megfigyelhető őszi rajzás során, 2021-ben pedig szinte elmaradt a szokásos „katicaroham”.

A klímaváltozás miatt úgy tűnik, hogy a harlekinkatica hosszú távon mégsem lesz sikeres. Hazájában ugyanis nem ilyen éghajlathoz „szokott hozzá”, az átlaghőmérséklet emelkedésével a lerakott peték száma csökken, és az utódok jelentős része elpusztul, ami gátat szabhat a további hódításnak. (Szerző: Balogh Diána, forrás: izeltlabuak.hu, licenc: CC BY 4.0)

Őshonos katicáink (például a képen látható hétpettyes katica) szerencsére jobban viselik a hőmérsékletváltozást, így előnybe kerülhetnek a betolakodó harlekinkaticával szemben. (Fotó: Joó Miklós)

Aki majdnem a saját „lábán” érkezett: a spanyol csupaszcsiga

Az Ibériai-félszigetről származó spanyol csupaszcsigát először 1985-ben észlelték Magyaroszágon. A faj az 1950-es években kezdte meg keletre történő terjeszkedését, amit a kibontakozó növénykereskedelem nagyban segített: a peték és a fiatal csigák feltehetően a kertészetekben használt földdel jutottak el újabb és újabb területekre. A megtelepedést követően már szinte „önállóan” folytatták hódításukat, gyors szaporodásuk és alkalmazkodóképességük ugyanis bőségesen ellensúlyozta lassú mozgásukat és az ebből fakadó korlátozott terjedőképességet. A spanyol csupaszcsiga tömeges szaporodását az őshazától eltérő éghajlati jellemzők is segítik: a csapadékosabb kontinentális éghajlat kedvez a peték túlélésének, a száraz mediterrán viszonyok között viszont a peték többsége elpusztul.

A spanyol csupaszcsiga főként települések környezetében fordul elő, hazánkban igen elterjedt mezőgazdasági kártevő. (Fotó: Håkan Svensson, forrás: Wikimedia Commons, licenc: CC BY-SA 3.0)

Potyautasok a fenékdeszkán

A két említett kagylófaj a Fekete-tenger vidékéről származik, ahol édesvízi környezetben, folyótorkolatokban él. Az Európát behálózó vízi útvonalak és a megelénkült hajózás segítségével mára a földrész minden zugába eljutottak. A vándorkagyló már a 20. század első harmadában megjelent Magyarországon, s azóta szinte egyeduralkodóvá vált a Balatonban. A sors iróniája, hogy a balatoni vándorkagyló-állomány visszaszorulását a faj közeli rokona, a 2008-ban a tóba került kvagga kagyló okozta. Sajnos a természetvédelem ekkor sem lélegezhetett fel: az új jövevény ugyanis még agresszívebben terjed. A kvagga kagyló hasonló problémákat okoz Észak-Amerikában is: nem csupán az őshonos kagylóállományokat veszélyezteti, de igen komoly, pénzben kifejezhető gazdasági károkat is eredményez terjedése. Tömegesen telepedik meg például hajók és csónakok felületén, a hajócsavarokon, tönkretéve azokat, eldugítja a vízvezetékeket, veszélyezteti a vízierőművek működését, a vízi műtárgyakon való megtelepedésük pedig az árvíz elleni védekezésben is problémát okoz.

Inváziós fajok egymás ellen: a vándorkagylót alig egy évtized alatt egy még agresszívabb jövevényfaj, a kvagga kagyló váltotta fel a Balatonban. (Fotó: Vörös Lajos, forrás: likebalaton.hu)

Az amuri kagyló valószínűleg a Távol-Keletről importált halak (pl. busa, amur) potyautasaként érkezett Magyarországra. Az apró, karmos kagylólárvák gyakran kapaszkodnak halak kopoltyújába, majd a megfelelő környezetbe jutva az aljzatba fúródnak és folytatják fejlődésüket. Az amuri kagyló hazai rokonainál sokkal igénytelenebb, így előnybe kerül az őshonos tavi- és folyamkagylókkal szemben. (Fotó: Joseph Hlasek, forrás: www.hlasek.com)

Föld alatt és föld felett: tarackoló özönnövények

Ha nyár derekán körülnézünk egy vizes élőhelyen (például egy patak partján), nagy valószínűséggel megpillanthatjuk a vadcsicsóka magas termetű hajtásait. Ez az Észak-Amerikából származó növény a napraforgók nemzetségébe tartozik. A 17. században került Európába, élelmezési céllal – gumója ugyanis az ember számára is fogyasztható. Számos helyen ültették és termesztették, ahonnan kivadulva főként a vízparti magaskórósokban és ártereken telepedett meg. Igen későn, szeptember-október folyamán virágzik, gyakran az első fagyokig, így termése többnyire nem érik be. Sajnos enélkül is példátlanul gyors terjedésre képes: hosszú, föld alatti szárrészei (a tarackok) oldalirányban folyamatosan növekednek. A tarackok végén létrejövő gumókból aztán újabb növények hajtanak ki, így már a föld felett is láthatóvá válik a térhódítás.

A vadcsicsóka a vizes talajokat kedveli. Tarackoló szárával szó szerint behálózza a talajt, így lépésről lépésre elfoglalja az élőhelyet, közben pedig kiszorítja a növényvilág többi tagját. (Fotó: Harmos Krisztián)

A szintén észak-amerikai eredetű vadszőlő fajokat dísznövényként hozták be Európába. Őszi, égő piros lombszínük miatt igen kedveltek, sokfelé ültetik őket. Sajnos könnyen kivadulnak, főként folyók árterein és ligeterdőkben okoznak problémát. A vadszőlő hajtásai könnyen legyökereznek, egyetlen levágott darabból is képes megtelepedni! Termését a madarak is terjesztik: a bogyók szinte sértetlenül haladnak át a madarak emésztőrendszerén, ami megkönnyíti későbbi csírázásukat. (A kép forrása: Wikimedia Commons)

Colorádótól Európáig – a burgonyabogár útja

A burgonyabogár őshazája Közép-Amerikában, Mexikóban található. A kolorádóbogárnak is nevezett mezőgazdasági kártevőt először az USA Colorado államában csípték „nyakon”. A bogár eredeti élőhelyén nem tudott jelentős mezőgazdasági kártevővé válni, mert a gyakori hőségek kordában tartották állományait. Új hazájában azonban már kedvezőbb körülményeket talált, ami nem jelentett akadályt robbanásszerű terjedésének. Európába viszonylag későn jutott el: egy burgonyabehozatalt tiltó nemzetközi egyezmény sokáig távol tartotta a kontinenstől, azonban a 2. világháború idején érkezett fertőzött szállítmányoknak köszönhetően rövidesen egész Európában elterjedt. Magyarországot nyugati irányból hódította meg, 1947-ben találták meg első példányát Héderváron.

A burgonyabogár nem válogatós: burgonya híján megeszi a paradicsomot és paprikát is… Sőt: a burgonyafélék családjába tartozó vadon élő növényeken (pl. csucsor, nadragulya) is képes kifejlődni. Gazdasági kártétele a haszonnövények körében igen jelentős. (Szerző: Kárpáti Marcell, forrás: izeltlabuak.hu, licenc: CC BY 4.0)

Honfoglalás a levegőben – a balkáni gerle hódításának története

Az Ázsiából származó balkáni gerle a 20. század elején robbanásszerű terjeszkedésbe kezdett, és néhány évtized alatt Európa nagy részét meghódította. A településeken, az ember közelében gyorsan megtalálta a számára kedvező feltételeket, és közönséges falusi/városi madár vált belőle. A folyamat legnagyobb vesztese a vadgerle, amely az agresszívabb rokon miatt rövidesen kiszorult korábbi élőhelyéről. A vadgerle egykor szintén településeken fészkelő madár volt, de ma már csak erdőszéleken, fasorokban, bokrosokban, ligetes területeken találkozhatunk vele – vagyis ott, ahol nincsen jelen vetélytársa.

Olyan, mintha mindig is itt lett volna – pedig nem. A balkáni gerle az 1920-as években tűnt fel Magyarországon. Jól érzi magát az ember közelében és tökéletesen kihasználja a „városi lét” előnyeit. (Fotó: Erdődi Erzsébet, forrás:mme.hu)

A hazánkban őshonos vadgerlét ma már alig-alig ismerik. Ez a félénk galambféle ritkán pillantható meg. Állománya egész Európában csökkenést mutat, részben a balkáni gerle terjeszkedése, részben a táplálkozóhelyet biztosító mezőgazdasági területek átalakulása miatt. Jellegzetes gurgulázó turbékolására még ma is felfigyelhetünk szántóföldek környezetében, erdőszéleken és ligetes területeken. (Fotó: Füredi Bernát, forrás: birding.hu)

Játékos tudáspróba

Ha szeretnéd próbára tenni tudásodat, töltsd ki a feladatlapot. További, témához kapcsolódó játékos feladatokat találsz itt:

Egy hódító története – a kései meggy Európában

A feladat elérhető itt is: https://learningapps.org/watch?v=ppb3du4za21

Tízlábú idegenek – inváziós rákfajok

A feladat elérhető itt is: https://learningapps.org/watch?v=pmde7zq1k21