A növények és állatok vándorlása, új területekre való eljutása természetes folyamat, ami alapvetően lassan zajlik. A növények helyváltoztatását, a magok terjedését leginkább a szél és a víz segíti, és hosszú idő kell ahhoz, hogy távoli területekre is eljussanak. Az állatok már jóval mozgékonyabbak, ám köztük is találunk olyanokat, amik a maguk erejéből csak rövid távolságot tudnak megtenni. Az egyes élőlények terjedését a különböző földrajzi adottságokból eredő természetes akadályok (például hegyláncok, óceánok) is korlátozzák. Aztán jött az ember…
Minden csak nézőpont kérdése – a patakok fenéklépcsői számos vízi állat terjedését korlátozzák. Ez akár jó hír is lehetne az özönfajok elleni védekezésben, de hátrányosan érinti az őshonos élőlényeket is.
A közlekedés és a szállítás fejlődésével azonban megváltozott a helyzet. Az ókori kereskedők fűszereket és egyéb luxuscikkeket szállító karavánjai még nem gyakoroltak jelentősebb hatást az európai élővilágra, Amerika 15. század végi felfedezése viszont már gyökeres változást hozott: a távoli földrészről számos különleges, egzotikus növényt és állatot hoztak magukkal a hajósok. Némelyik a kereskedelem segítségével Európa szinte minden zugába eljutott. Így került hazánkba a ma közismert zöldségnövények jelentős része: például a paprika, a paradicsom, a burgonya vagy a bab, de szintén az újvilág felfedezőinek „köszönhetjük” a pulyka hazai meghonosodását. A hasznos vendégek mellett az évszázadok során sok más növény- és állatfaj is érkezett. Egy részük „potyautasként”, míg mások emberi szándék eredményeként kerültek új hazájukba. Ma pedig, amikor szinte egy szempillantás alatt eljuthatunk a világ egyik végéből a másikba, a nemzetközi kereskedelem különösen kedvező feltételeket nyújt az élőlények terjedéséhez. Úgy is fogalmazhatunk: mára csaknem teljesen leomlottak a határok a fajok terjedése előtt.
Idegenhonos=inváziós?
Nem minden idegen földrészről származó faj jelent veszélyt a hazai élővilágra nézve. A megfelelő feltételek hiányában többségük egyszerűen elpusztul, nem tud tartósan megtelepedni, más fajok viszont gond nélkül beilleszkednek az őshonos környezetbe. Főként azokkal az élőlényekkel van gond, melyek új hazájukban tömeges szaporodásra képesek, és nagy számuk miatt az életközösségek uralkodó tagjaivá válnak. További kockázatot jelentenek azok a fajok, melyek valamilyen betegséget terjesztenek: az őshonos, rokon fajok akár teljes kipusztulását is okozhatják.
A cifrarák megjelenése a hazai vizekben különösen aggasztó, ugyanis a rákpestis nevű betegség hordozója. Őshonos rákjaink, a folyami-, a kövi- és a kecskerák különösen érzékenyek erre a gombabetegségre, létszámuk jelentősen megfogyatkozott a cifrarák betelepítése óta.
A látvány szinte már természetes: az Észak-Amerikából származó fehér akác a 18. században érkezett Magyarországra. Eredetileg az alföldi homokvidék megkötésére telepítették, de ma már az ország egész területén megtalálható. Gyors és erőteljes növekedése miatt kiszorít minden más fafajt, ezért a védett területeken nem kívánatos a jelenléte. Más őshonos erdőkkel összehasonlítva élővilága sokkal szegényebb.
Nem minden jövevény jelent problémát: a tiszta vizű bányatavakban megtalálható édesvízi medúza jól beilleszkedett az életközösségbe. (Forrás: Wikimedia Commons, licensz: CC BY-SA 2.5)
Szomorú példák a múltból
Az özönfajok problémája nem újkeletű: egyes kutatók már több mint száz éve is felhívták a figyelmet az agresszívan terjedő jövevények veszélyére. A témában először 1768-ban jelent meg tudományos dolgozat Johan Flygare tollából – aki egyékbént a híres svéd botanikus, Carl Linné tanítványa volt. Az alábbi példák arra mutatnak rá, hogy az özönfajok problémája nem csupán európai kérdés: természetes környezetükből kikerülő fajok a világ más pontjain, távoli földrészeken akár súlyos gondokat is okozhatnak az életközösségekben.
Az üregi nyulat étkezés és vadászat céljából telepítették be Ausztráliába a 19. század folyamán. Természetes ellenség híján néhány évtized alatt az egész kontinensen elszaporodott. (Forrás: Wikimedia Commons, licensz: CC BY 3.0)
A füves területek lelegelésével nem csak a védett növényfajokat károsítja, de elősegíti a talajpusztulást is, hosszú távon pedig veszélybe sodorja a gyepekhez és cserjésekhez kötődő élővilág fennmaradását. Ausztráliában ma helyenként ilyen kerítéssel védekeznek az üregi nyulak ellen. (Forrás: Wikimedia Commons, licensz: CC BY-SA 4.0)
A Stephens-szigeti álfakusz állományát valószínűleg egyetlen házimacska pusztította ki. A fajt a felfedezést követő évben már kihaltnak nyilvánították. (Forrás: Wikimedia Commons)
A szabadon kóborló macskák valamennyi földrészen tizedelik a madarakat, azonban különösen nagy pusztítást végeznek az említett álfakuszhoz hasonló, röpképtelen madarak körében. (Forrás: themeateater.com, America’s war on feral cats)
Veszélyes jövevények a küszöbön
Számos olyan özönfajról tudunk, ami ugyan Magyarországon még nem jelent meg, ám Európa más részein már komoly gondot okoz. A hazai természetvédelem fontos feladata, hogy lehetőség szerint megakadályozza ezen élőlények megtelepedését, illetve észlelésüket követően minél hamarabb lépéseket tegyen a további terjedés megakadályozására.
Az új, veszélyes jövevények között növényeket és állatokat egyaránt találunk. Különösen szembeötlő az emberi felelősség az alábbi élőlények esetében: a sárga lápbuzogány dísznövényként került Európába, majd később a kertekből kivadulva megkezdte „hódító karrierjét” a vizes élőhelyeken. A díszállattartás számlájára írható az észak-amerikai mókusfélék (például a szürke mókus) természetben történő megtelepedése is. A probléma nagyságát jól mutatja, hogy Angliában 100 év alatt szinte teljesen eltűnt az őshonos vörös mókus állománya a betelepített szürke mókusok elszaporodása miatt.
Mit tehet a természetvédelem?
A már meghonosodott, széles körben elterjedt özönfajok kiirtása lehetetlen feladatnak tűnik. A természetvédelmi erőfeszítések az ilyen fajok esetében arra irányulnak, hogy megakadályozzák bejutásukat, további terjedésüket az értékes, védett területeken. Sokkal könnyebb fellépni az új hódítókkal szemben: a problémát időben észlelve még kordában tartható egy-egy jövevényfaj. Mivel az özönfajok problémája nem csupán a szakembereket, hanem mindannyiunkat érint, ezért fontos, hogy valamennyien tisztában legyünk ezzel a jelenséggel. A sikeres védekezés feltétele, hogy az emberek minél szélesebb körben megismerjék az inváziós fajokkal kapcsolatos veszélyeket.
Összehangolt támadás: harlekinkaticák az őshonos hétpettyes katicabogárral szemben. (A grafika forrása: termeszetvedelem.hu)
Ha szeretnéd próbára tenni tudásodat, töltsd ki a feladatlapot. További, témához kapcsolódó játékos feladatokat találsz itt:
