Csontos-árok (SK)

2
Csontos-árok (SK)
Csontos-árok (SK)

Korlátozásokkal látogatható!

A terület európai jelentőségű ősmaradvány lelőhely a 19. század második feléből. Tapír, orrszarvú, masztodon csontjait és hiéna, őz, vaddisznó, hód, rágcsálók valamint majom csontmaradványokat találtak itt. A területet 4,92 ha-on nemzeti természeti emlékké nyilvánították.

Története, értéke

Ajnácskő egy másik vulkános vonatkozású érdekessége a Csontos-árok. A 380 m hosszú vízmosásos árok a Békás-tó nevű, egykor mocsaras térség nyugati oldalában jött létre, Ajnácskőtől délre.
Már a 19. század második felében észrevették a mezőn dolgozó helybéliek, hogy az árokban hatalmas állatok csontjai fehérlenek, főleg eső után. El is vitték ezeket megmutatni földesuruknak, az egyházasbásti Ebeczky Emilnek. Ebeczky felismerte, hogy állati ősmaradványokról van szó, ezért néhányat belőlük elküldött a Magyar Nemzeti Múzeumnak és a bécsi udvari múzeumnak, ahova egy gyönyörű állatkoponya is eljutott. Erről aztán kiderült, hogy "szépség és teljesség tekintetében az Európában talált fosszilis tapírmaradványok között ma is első helyen áll." Báston Ebeczky helyi múzeumot is berendezett a leletekből.
Az akkori szakmai elit reakciója nem váratott sokáig magára. Elsőnek Szabó József, a kor egyik legnevesebb magyar geológusa jelentkezett. 1860 szeptemberében a videfalvai Kubínyi Ferenc társaságában látogatta meg a lelőhelyet, aki nem kevésbé híres személyiség volt, mint a Magyarhoni Földtani Társulat egyik megalapítója. Báston szállottak meg. Ajnácskő környékén báró Kemény Gejza, ajnácskői birtokos kalauzolta őket. Szabó elvégezte a Csontos-árok első geológiai felvételét, megállapítva, hogy a csontok rétegtanilag meglehetősen kevert pozícióban találhatók. Kubínyi ide invitálta Markó Károly művészt is, aki élethűen örökítette meg a Csontos-árkot. A képről szembetűnő, hogy a mai viszonyokkal ellentétben egyetlen fa sem található az árok környékén, jól láthatók viszont az eróziós bevágódások, suvadások. A Csontos-árok eróziós kialakulását tehát nagyban segítették a középkori erdőirtások. Szabó 1861-ben publikálta ismereteit, de a témához visszatért 1885-ben megjelent munkájában is, sőt az 1883-ban kiadott geológiakönyvében szintén szól a leletekről. 1863-ban Kubínyi is írt az ősmaradványokról, megemlítve, hogy a masztodon-agyarak annyira ép állapotban maradtak fenn, hogy csiszolva még gombokat is készítettek belőlük. Kubínyi főleg Nyári Albert és Vécsey József bárók ösztönzésére tért vissza a Csontos-árokhoz, akik szintén buzgón gyűjtötték a csontokat nemzeti múzeumunk részére.
Paul, a bécsi birodalmi földtani térképész 1866-ban megrajzolta az árok geológiai szelvényét, az ősmaradványokról azonban csak futó említést tett. Krenner József Sándor, pesti paleontológus azonban megbízást kapott a királyi tanácsostól, hogy "az ajnácskői ősemlősöket szoros vizsgálat alá vonja." 1867-ben tudományosan leírta többek közt a Tapirus priscus tapírcsontjait és a Castor ebeczkyi új hódfaj fogait. Még ebben az évben publikálta Meyer az Ebeczky által megküldött tapírkoponyát Tapirus hungaricus néven. Ekkor a leletek már annyira közismertté váltak, hogy azokat részletesen ismertette Hunfalvy János 1867-ben kiadott vármegyei monográfiájában is.
A bécsi udvari múzeumnak küldött csontok 1879-ben Theodor Fuchs osztrák paleontológusnak is felkeltették a figyelmét. Az eddig észlelt leleteket pontosította Mastodon arvernensis és Mastodon borsoni fajokra majd további csontokat határozott meg (Cervus sp., - szarvas, Rhinoceros sp. - orrszarvú), de halcsontokat is észlelt a megküldött anyag közt. A talált ősmaradványokat a középső pliocéni montpellieri és bribiri lelőhelyekkel hasonlította össze.
1899. május 26-28-án Schafarzik Ferenc és Pethő Gyula, a Magyar Királyi Földtani Intézet főgeológusai vizsgálták a Csontos-árkot Komjáthy Miklós ajnácskői földbirtokos kíséretében. Állításuk, hogy az ősmaradványok egy pliocéni tó üledékeiben maradtak fenn és a vulkáni kitörések a tó megléte után is folytatódtak, mára már bebizonyosodott. A Csontos-árok még a mineralógusokat is megmozgatta. Egy bazalttörmelékben Pávai által megtalált 7 x 2 mm nagyságú korundot Szádeczky Gyula tett közzé 1899-ben.
1915. júniusában a kor egyik leghíresebb paleontológusa, Kormos Tivadar végzett ásatásokat a Csontos-árokban. Kutatószondáit az ekkor már részben akácfákkal benőtt árok középső részén mélyítette. Felismerte, hogy a 2. agyagos réteg csontjai áthalmozódással kerültek jelenlegi helyükre, a 6. homokos rétegben azonban in situ (helyben) találhatók a következő, általa meghatározott ősmaradványok: Mastodon arvernense, Rhinoceros cf. leptorhinus, Tapirus priscus, Cervus (Axis) cf. pardinensis, Capreolus sp., Castor ebeczkyi. Innen származik a Csontos-árok egyik legjelentősebb lelete, a Kormos által 1934-ben leírt panda medve, a Parailurus hungaricus.
A második világháború előtt még a hegység bazaltkibúvásait vizsgáló Jugovics Lajos is foglalkozott a Csontos-árok ősmaradványos rétegeivel. Megállapítása, hogy a tufarétegek az ajnácskői vulkánból származtak és az egész ajnácskői-medence kitöltését képezték volna, később nem bizonyult helyesnek.
A második világháború után cseh szakemberek érdeklődtek az elhíresült lelőhely iránt. Eltekintve néhány ismeretterjesztő írástól Oldřich Fejfar prágai paleontológus kezdett itt kiterjedt ásatásokba 1955-1957-ben. A hét kutatószondából több mint 200 kg ősmaradványt gyűjtött össze. Ismereteit több szakdolgozatban és egy 1964-ben kiadott monográfiában foglalta össze. A tudomány számára elsőként írta le néhány apró rágcsáló maradványait (Mimomys hajnackensis, Mimomys hintoni), más leletek csehszlovákiai viszonylatban bizonyultak újnak (Trogonthe-rium minus, Prospalax priscus és a Crocuta perrieri nevű hiénafaj). Fejfar jelentős leletei közé tartozik a Cercopitheci-dae családjába tartozó majom foga. Előkerültek innen továbbá halak, hüllők, kétéltűek, kagylók és növények maradványai is, amelyek egyértelműen meleg, szubtrópusi éghajlatra utalnak. Kutatásait Fejfar kiterjesztette Ajnácskőtől északkeletre is. A leletek korát az alsó pleisztocéni villafranchienbe helyezte, ami azonban jelenleg a pliocénkor felső részébe tartozik. A befogadó kőzeteket Fejfar is tavi üledékként értelmezte, a tó keletkezését azonban helytelenül lávafolyammal hozta összefüggésbe, amely elgátolta volna a víz útját. Arra a kérdésre, hogy miért került ide ennyi állat, ő sem adott kielégítő választ.
A tó létrejöttének és egyben az állatcsontok tömeges előfordulásának rejtélyét végül a pozsonyi Dionýz túr Földtani Intézet szakemberei oldották meg. A HJ-1 jelzésű fúrással már 1980-ban bizonyították, hogy a tavi üledékek egy maar jellegű kráter tölcsérét töltik ki. A kitöltés részletes elemzését a Dionýz Vass által vezetett munkaközösség 2000-ben tette közzé. Az ajnácskői Várhegy és a Ragács tűzhányói közt eszerint tehát még egy további vulkán működött. Ennek első heves kitörései felszaggatták az aljzat homokkövét, majd száz métert is meghaladó mélységű tölcsérszerű krátert hoztak létre. Az ebbe beszivárgott talajvíz, valamint a felgyülemlett esővíz hatására a kráter fenekén később tó keletkezett. A hegység részleges kiemelkedése folytán és a további kitörések nyomán a kráter alakja ezután némileg megváltozott. Tufagyűrűjének egy része lepusztult vagy belecsúszott a tóba, a tó pedig átfolyóvá vált. A mélyben csillogó krátertó vize pedig odacsalogatta a mit sem sejtő pliocénkori állatokat, amelyek aztán a kigőzölgő mérges gázoktól, vagy pedig a meredek lejtő laza talaján elcsúszva, a tóban lelték halálukat. A tetemeket a következő kitörés hamuréteggel takarta be, ami aztán jól konzerválta a csontokat. Néhány csontot lapilli tufa között is találtak, ami arról tanúskodik, hogy a tűzhányó heves kitörése is elpusztíthatta az állatok egy részét. A csontok, valamint az itt található vulkános kőzetek mágneses polaritása által a tűzhányó korát is meghatározták 2,8-3,3 millió évben.
Érdekes, hogy az egykori krátertó területe sokáig megmaradt mocsarasnak, vizenyősnek. Erről tanúskodik neve is: Békás-tó. A kis fennsík erdő alatti végében még ma is található egy apró mocsaras tavacska. Ha felmegyünk a Ragács gerincére, jól látható az egész miniatűr kráter. Helyesebben csak maradványa, hiszen az eredeti tűzhányó jóval magasabban helyezkedett el, mivel a pliocéni felszín is magasabb volt. A hegység negyedidőszaki kiemelkedése folytán az erózió eltávolította a tufagyűrű legnagyobb részét, az eredeti magasságban azonban meghagyott belőle egy darabot mutatóba, amely a ragácsi kőbánya felső udvarában található. Ez a kicsinyke tufahalmaz teljesen eltér a Ragács csúcsán található salakkúp tufájától, amely jóval fiatalabb a békás-tóinál. Az erózió aztán a tavi üledékek egy részét is áthalmozta, később pedig vízmosásos árok formájában beleharapott a krátermaradvány nyugati oldalába. Ez tárta fel tulajdonképpen a csontokat tartalmazó tavi üledékeket és ezt nevezzük Csontos-ároknak.
1996-2000-ben a rimaszombati Gömör-Kishonti Múzeum is kezdeményezett itt ásatást, de lényeges új ismereteket már nem tudott felmutatni.
A Csontos-árok jelenleg nemzetközi rétegtani típuslelőhely, a harmadidőszak neogénkorának emlősök általi felosztásában a 16a zónát képviseli, amelynek nevét a Fejfar által itt talált Mimomys hajnackensis nevű rágcsáló után kapta. Ezért több bel- és külföldi szakmai tanulmányút célpontja. Ezt figyelembe véve az árok területét 1994-ben védetté nyilvánították 4,92 hektáron.

Kapcsolódó