A Tuzson család nyilvántartásában 1870 május 10-én született Tuzson János, születésének 150. évfordulója alkalmából rá emlékezünk.
Tudós erdész, világlátott botanikus, paleobotanikus, egyetemi tanár, több mint 20 évig a Növényrendszertani és Növényföldrajzi Intézet és Növénykert igazgatója, az MTA tagja volt. A Növénytani Közlemények, a Botanikai Közlemények szerkesztője és az Index Horti Botanici Universitatis Budapestinensis alapító szerkesztője volt.
A fás növények szövettanával, mikológiával és növénypatológiával, majd növényrendszertannal, növényföldrajzzal és ősnövénytannal foglalkozó tudósként külön iskolát teremtett, sajnos tanítványainak egyike később igyekezett kicsinyíteni érdemeit, leszármazottjainak kellett megmenteniük hagyatékát.
A selmecbányai Bányászati és Erdészeti Akadémia tanáraként az 1890-es évek végétől foglalkozott az ipolytarnóci kövesedett fával. A lelőhelyet is ismertető, „A tarnóczi kövesült fa” c. dolgozatát 1901-ben mutatták be a Magyar Tudományos Akadémián.
Részletes szövettani összehasonlító vizsgálatának eredménye: a kövesült fa egy olyan fenyőfajt képvisel, amelynek sem fosszilis, sem recens képviselője nem ismert, Pinus tarnocziensis néven írta le. A tarnóci kovásodott ősfenyő anatómiai leírása világviszonylatban is kiemelkedően remek, saját kézzel rajzolt metszetekkel gazdagon illusztrált, klasszikus munkának bizonyult.
A színes fametszetekből illusztráció
1900-ban, Tuzson vezetésével érkezett Böckh Hugó és selmecbányai diákjai a területre, együtt ismerték fel az ősállati lábnyomokat, melyek megőrzésének fontosságáról Tuzson így írt: „az említett homokkő padkán a nyáron őskori emlősök lábnyomaira is akadtunk, ami még érdekesebbé teszi a területet, s még kívánatosabbá azt, hogy e helyen, s az ott levő értékes paleontológiai anyag a tudomány számára együttesen minél gondosabban megőriztessék.”
Tuzson emlékét őrizzük az Ipolytarnóci Ősmaradványoknál is, a Lombkorona Ösvény indító tornya a Tuzson-torony nevet viseli.
Az általa alapított és nevét viselő, Tar községhez tartozó fenyvespusztai Tuzson Arborétum eredeti területét 1925-ben vásárolta meg, ezen a tari Fenyvespusztán talált egy olyan otthonra, amilyenbe Erdélyben beleszületett. Az itteni juhászának a lánya írt róla egy szívből jövő visszaemlékezést, melyet most név nélkül idézünk:
Édes apukám 1932-ben szegődött el 200 db birkával feles juhásznak Tuzson Jánoshoz.
Én 6 éves kislány voltam, még nem jártam iskolába sem, mivel év vesztes voltam, szeptemberi születésű.
Én így emlékszem Tuzson Jánosra:
Hivatalos neve: Méltóságos dr. Tuzson János.
Egyetemi tanár, biológia és botanika tudós professzor.
Kb. 170 cm magas, őszes hajú, kissé szögletes arcú, magas homlok, kis rövidre nyírt haj, kis őszes bajszú ember. Nagyon intelligens magatartású, tiszteletet parancsoló és tiszteletet adó ember volt.
Hogy mikor vette meg Fenyves pusztán a tanyát, nem tudom. Gondolom nem sok évvel előbb lehetett, hogy mi oda mentünk, mert még akkor csak az erdészház volt meg, a mi házunk, meg a „Dikitalisz” ház.
Csodálatos dolgokkal kísérletezett.
Volt egy gyönyörű, nagy rózsakertje, amiben tövis nélküli, nagyon illatos, szebbnél szebb bokorrózsák voltak. Ezt korán reggel harmatosan szedette le és pálinka főzővel csepegtette le az olajat belőle, ami nagyon értékes volt, egy cseppnek sem volt szabad belőle elcseppenni. Nagyon drágán adta el, úgy tudom, Franciaországba, Svájcba, Svédországba. Ebből csinálták a drága parfümöket. A rózsakert körül méh kaptárak voltak, ebből pergették ki az értékes és sokféle mézet.
Gyönyörű csemete kertjei is voltak, amiben nevelgetett, kísérletezgetett magokból különböző fenyőket. Volt ott ezüstfenyőtől kezdve a feketéig minden fajtája a fenyőknek. Más különböző növények is voltak, de hogy mik, azt én már nem tudom. Mindenféle gyümölcsfái, különböző alma, szilva, körte ligetek. A fák alatt a mogyoró minden fajtája megtermett. Hosszúkás, gömbölyű, gyengébb, erősebb héjú.
Olyanokat csinált, hogy abban az időben minden almára meg körtére napszámosokkal nejlon zacskókat kötöztetett, hogy a legyek meg a bogarak ne szurkálják meg. Termesztette a „Digitalisz” virágot, de nem a virágjáért. A levelét szedette le, azt megszárította és úgy adta el a gyógyszer gyáraknak, amiből a szívgyógyszert csinálták (úgy tudom, ezt ő találta fel). A „Digitalisz” házban voltak rácsok, azokon hosszú hálók felszögezve, ezeken szárította a leveleket. Csövek voltak alattuk. Volt egy ember, aki állandóan rakta a tüzet a kályhában éjjel nappal és volt egy lány, aki többször megforgatta a leveleket, hogy egyenletesen száradjanak.
Szerette az állatokat. Volt három pár lova és disznói, juhai. Órákat el tudott ülni a juhakolban, és nézni amikor ellettek, hogy apukám hogyan tevékenykedik. Csodálta, hogy apukám minden juhot külön ismert és ha nevén szólította a juhokat, odamentek hozzá.
Minden héten kijött a kedves tanyájára. Volt úgy, hogy már pénteken jött és hétfőn ment haza. Mindig gyalog járt. Megtehette volna, hogy hintóval jár, de nem. Egyszerű öltözékben járt. Egy bricsesz nadrág, térdharisnya, túrabakancs, kopott hátizsák, egy szarvasagancsos bot és egy nagyon kopott szarvasbőr kabát.
Csodálatos ember volt. Öt gyermeke volt, három fiú és két lány. Több unokája. Jobban négyet ismertünk belőlük, négy fiút, mivel ezek olyasmi idősek voltak, mint mi és nagyon szerettek hozzánk járni, barátkozni a bátyámmal és az öcsémmel. Együtt lovagoltak, lövöldöztek célba. Családjában voltak tragikus esetek. Egy szépszál fia (mikor én találkoztam vele) lehetett úgy 30 éves. Állandó kezelés alatt állt, csak hétvégeken vitték haza valamelyik idegosztályról. Aztán kb. negyvenegyben meghalt egy negyven év körüli fiuk hirtelen. Ez nagyon nagy csapás volt nekik, azt hiszem össze is roppantak. Majd 1943-ban (ha jól emlékszem) a méltóságos úr elesett, talán a konyhába és combnyaktörést szenvedett. Még úgy betegen is kihozatta magát a tanyára. Kocsiba volt neki beágyazva. Megállította a házunk előtt a kocsit, kihívatta Apukámat, sokat beszélgettek, majd kihívott minket is mind a hármunkat. Nekem megsimogatta az arcomat, Apukámnak, Anyukámnak és a fiúknak kezet nyújtott. Akkor láttuk utoljára.
Már csak a halálhíre jött. Apukám elment a temetésére. Nem tudom már, hogy a Farkasréti temetőbe, vagy a Kerepesi temetőbe temették-e el. (Régen volt.)
Még utána a felesége kijött a tanyára. Még a rózsaolajat lepároltatta. Mentette volna még ami menthető, de már ő is csak reszketett. Össze roppant a nagy csapások alatt. Többet őt sem láttuk. Bejött a front. A tanyát szét hurcolták. Mi lejöttünk a Sűrűpusztára lakni. Apukámé volt a tanya három hold földdel, azon kezdtünk új életet. Egyszer jött hozzánk két fiatal ember, kb. 1945-ben. Apukám mindjárt megismerte, az egyik a méltóságos úr unokája volt. A másik Simándi József operaénekes. Meghívtuk őket ebédre. Pontosan akkor lett kész a fehérkolbászos bableves, meg krumplilángos. Az a két fiatal azt sem tudták, hogy egyenek, ki voltak éhezve. Na, ők mesélték, hogy a Méltóságos Asszony a kisebbik lányával és családjával Svájcba menekültek. Több, mint valószínű, ott is haltak meg. Nem tudom, él-e még valaki a Tuzson családból. Már a legfiatalabb mind 80 év felett van. Ennyit tudok nagyjából visszaemlékezni.
Szeretettel és megbecsüléssel gondolok rájuk.
Ki volt Tuzson János?
Kenyéradó gazdája Tar község lakosainak.
Köszönetünk és tiszteletünk ezért is jár ki neki mindörökre.
Index kép forrása: Wikipédia
