Hódító hódok 2020.01.10. 08:20

Igazgatóságunkra számos bejelentés érkezett az elmúlt években arról, hogy hódok megtelepedését észlelték a különböző vízfolyások, patakok vagy épp a Lázbérci-víztározó kifolyó csatornájában.

Pedig a hódok európai és magyarországi története nem alakult ilyen kedvezően az elmúlt évszázadokban. Régen Európa és Ázsia mérsékeltövi erdeiben, minden folyó- és állóvíz mellett előfordultak, de a XIX. század végére egyedszámuk becslések szerint mindössze 1200 példányra csökkent. Élőhelyeik átalakítása, megszűnése mellet a szinte teljes kontinensnyi kipusztulását az is okozta, hogy böjti időszakban intenzíven vadászták a húsa miatt, mert vízben élő állatként halnak tekintették, így akkor is fogyaszthatták. De irtották a pézsmája és a bundája miatt is. Magyarországon az utolsó példányt 1854-ben, Ács község közelében, a Concó-patak partján ejtették el. A Nagyalföld területéről azonban valószínűleg már az 1600-as évekre kipusztult.

Hazánkban az időközben megerősödött nyugat-európai állományból hód-visszatelepítések 1991-ben kezdődtek a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság szervezésében, majd 1996-tól a WWF Magyarország vette át a program irányítását. Ezzel egyidőben azonban nyugatról megindult ennek a rágcsálófajnak a természetes visszatelepülése, egyre több helyen észlelték nyomait, vagy látták az állatokat a Duna, Mura, illetve a Rába mentén.

Napjainkra gyakorlatilag hazánk minden jelentősebb vízfolyására eljutottak a hódok. A Bükki Nemzeti Park Igazgatóság működési területén először 2013-ban figyeltek meg először olyan hódokat, amelyek a Tiszáról úsztak fel a zagyva-folyón, meglepve többek között az adácsi, hatvani, vagy épp a Bene-patak menti lakosokat. A következő évben egyre északabbra is megjelentek, elérték a Markazi-víztároló környékét. A terjedés nem állt meg azóta sem, előbb a Borsodi-mezőség patakjaiban, majd a Tarnavidéki Tájvédelmi Körzet vízfolyásaiban bukkantak fel, 2017-től pedig már Sajót és mellékét illetve a Takta-folyót is meghódították. Jelenleg már nem számít szenzációnak, ha az Igazgatóság valamelyik vízteréről érkezik a hódok megjelenésével kapcsolatos bejelentés.

Az köztudott, hogy a hódok vízben, vízközelben élik életüket, az talán kevésbé, hogy kedvelik a gazdag aljnövényzetű, erdős-bokros, meredek falú kötött agyagos, löszös talajú partszakaszok. Szeretik, ha a víz lassú folyású és nyugodt felszínű, és a növényzetet főként puhafák és cserjék alkotják. Az egy családra jutó ideális parthossz átlagosan 1000 m, de ez élőhelytípusonként változhat. A túl nagy vízszintingadozás nem kedvez a hódoknak, ugyanis a tartósan alacsony vízállás megakadályozza őket abban, hogy a kotorékaik gyakran vízalatti bejáratait úszva közelíthessék meg, míg a tartósan magas vízállás pedig a járatok elöntése miatt kedvezőtlen.

A hódok elsősorban éjjel aktívak, nappal ritkán lehet őket látni. Az eurázsiai hódok nagy része partfalba vájt üregekben lakik, ritkán épít várat, mint a kanadai hódok Az akár 10 méter hosszú kotorékot főként nyáron, alacsonyabb vízállás idején ássák, ebben az egész család részt vesz. A végén lévő lakóüreg átmérője 50-80 cm. A kotorék bejárata biztonsági okokból a víz alatt van. Gátat csak akkor építenek, ha nem elég magas a vízszint, vagy túl gyors a patak sodrása. Várépítésre általában akkor kerül sor, amikor a partoldal lejtése túl kicsi, vagy a vízszint megemelkedik. A hódvárak faágakból és gallyakból állnak, 1-2 méter magasak lehetnek, búbos kemence alakúak. Ősszel a réseket sárral tapasztják be a jobb szigetelés és védelem érdekében. A hódok nem alszanak valódi téli álmot, hanem élelemraktárt készítenek, így a fagyos időszakban sem marad táplálék nélkül. Késő ősszel a víztől 10-15 méternél nem távolabb található fákat dönthetik ki, de csak abban az esetben, ha nem találnak a közelben fűz- vagy somcserjéket, amelyek hajtásait, ágait vagy kérgét sokkal kisebb erőfeszítéssel elérik.

Amíg a jég nem válik teljesen áttörhetetlenné, a hódok mindig megújítanak rajta egy-egy léket, amelyen át ki tudnak járni táplálékot szerezni. Amelyik hód veszélyt észlel, farkát vízbe csapja, ezáltal hangot keltve figyelmezteti társait. Mivel a víz jól vezeti a hangot, messzebb levő társaik is értesülhetnek az ellenség közeledtéről.

A hód nem csupán védett állat (pénzben kifejezett természetvédelmi értéke 50 000 Ft), de az Élőhelyvédelmi Irányelv több mellékletén szerepel. Ezek közül a II. mellékleten való feltüntetés azt jelenti, hogy biztosítani kell számára a területi szintű védelmet, és ez az Unió minden tagországában érvényes. A IV. melléklet pedig a szigorú egyedi védelem szabályozását írja elő.

Bakó Botond
gerinces-zoológiai szakreferens