Az elmúlt hetekben két olyan lakossági bejelentés is érkezett Igazgatóságunkra, amely arról szólt, hogy hiúzt pillantottak meg az út mentén az arra autózók.
Erre szokták azt mondani némi irigykedéssel természetvédő szakmai körökben, hogy „vannak még szerencsés emberek”, mert az erdők magányos hercegét szabad szemmel megpillantani több mint egyszerűen szerencse.
A hiúz úgynevezett élőhelyspecialista faj, azaz a zárt és lehetőleg bolygatatlan erdőségeket önszántából nem vagy csak nagyon ritkán hagyja el. Élőhelyén a nyugalomnak kiemelt szerepe van, az emberi zavarást nehezen tűri, bár párzási időszakban a hegylábi élőhelyek mezőgazdasági területeire is lemerészkedhet. Élete nagy részében magányosan él a maga választotta lakóterületén, a szaknyelv emiatt területtartó, azaz territoriális fajnak definiálja. Viszonylag nagy területen vadászik, mozgáskörzetének területe elérheti akár a 60 km2-t is. A szerencsés megfigyelők néha utakat keresztező példányait pillantják meg. Zsákmányolása során kisebb távolságokat tesz meg, mint a farkas, több napig az elejtett préda közelében marad.
Rómát látni és meghalni – tartotta az ókori közmondás. A hiúzokkal foglalkozó szakemberek, természetvédők is gyakran sóhajtják el magukban ezt a mondást, de az Örök várost az éles szemű nagymacskánkkal helyettesítik be. Éles szeme, kitűnő hallása biztosítja számára azt, hogy már messziről észlelje az ember közeledését és még időben, hangtalan puha lépteivel elhúzódjon onnan. Gyakorlatilag esélyünk sincs arra, hogy szabad szemmel megpillanthassuk őfenségét az erdőben. A nagyon szerencsések azonban a téli, havas erdei utakon vagy azok szegélyén megpillanthatják nyomait. Az elülső lábain ugyanis öt, míg a hátsókon csak négy ujj található és nyomképében is négy ujj lenyomata látszik. Lábnyoma a macskafélékre jellemzően kerekded, 5.5-7.5 cm széles, kétszer-háromszor nagyobb a vadmacskáénál. A nyomképén karmok lenyomatait csak nagyon ritkán láthatók, mivel azok behúzhatók, ezért nem látszanak. A karmait leginkább zsákmányoláskor használja, de kaparásai megfigyelhetők a karomélesítő fák törzsein is. Többnyire éjszaka jár zsákmánya után, táplálékának jellemző fajait a rágcsálók, a mezei nyúl, az őz, hegyvidékeinken muflon, ritka esetben szarvasborjú adja. Mivel jellemzően magányosan vadászik, ezért kifejlett, egészséges szarvasra ritkán támad. Zsákmányát általában lesből figyeli, lopva cserkészi be és rövid, de gyors vágtában ejti el.
A Kárpát-medencében az eurázsiai hiúz kárpáti alfaja él, bár nem sokan múlott, hogy ő is az európai bölény kárpáti alfajának szomorú sorsára jusson. Az 1930-1940-es években ugyanis szinte teljesen kipusztult a Kárpátokból is. Csak jóval a második világháború befejezése után, az 1980-as évektől kezdett megerősödni az állománya, nem utolsó sorban az akkortájt életbe lépő szigorúbb csehszlovákiai jogi védelemnek. Magyarországon is ekkortól jelentek meg tartósan példányai, bár szaporodásáról még sokáig nem lehetett hallani. Betudható volt ez annak is, hogy bár 1988 óta védett jogi státuszt kapott - 1993-tól pedig fokozottan védett, pénzben kifejezett értéke jelenleg 500 000 Ft – de még hosszú évekig előfordultak illegális elejtések, kilövések. A régmúlt korok elavult, jogszabályi változásokat nem követő, rögzült vadászreflexei pedig megtették hatásukat.
Csak pár szomorú példa arra, hogy a jogszabályi védelem nem minden esetben volt elég ahhoz, hogy megőrizze, a Szlovákia felöl egyre gyakrabban átránduló, itt otthont kereső hiúzokat. A korabeli hírek szerint 1980-ban a zempléni Háromhuta, 1981-ben Baskó mellett lőttek egy hiúzt. 1992-ig legalább kéttucatnyi példányt vagy annak nyomait látták Zempléni-hegység erdőségeiben azonban közülük többet is puskavégre kaptak, kutyával fogtak meg vagy eleve elpusztulva találtak. A Bükk területe sem maradt ki az illegálisan elejtett hiúzok hazai történetében. Sajnos napjainkban is kerülnek elő, frissen kikészítettnek tűnő, állítólagos régi örökségekből származó trófeák.
a visszatérünk napjainkra a magyarországi hiúz-történelemben, akkor azt mondhatjuk, hogy a szlovákiai állomány déli szegélye tartósan hazánk Északi-középhegységében is elhúzódik. Igazgatóságunk működési területén belül fellelt nyomai, életjelei, ritkán kameracsapdás felvételei azt igazolják, hogy elsősorban a Bükk, a Heves-Borsodi-dombság, és szlovák-magyar határon Nógrádban, valamint és Mátrában élnek rejtőzködő példányai. Országosan pedig a Börzsönyben, az Aggteleki-karszton és a Zemplénben is élnek magányos egyedei. Optimista szakmai vélemények szerint több szaporulat is volt az elmúlt években, ami mindenképpen a faj tartós megtelepedésének a bizonyítéka. Azonban ez még így is sovány vigasz a természetszeretőknek, hiszen hiába a nagy területi lefedettség, ez mindösszesen 15-20 hiúzt jelent országos szinten is. Összehasonlításul, Európában mintegy 3-4000 példányt valószínűsítenek és ennek mintegy harmada él a kárpáti régióban.
Ha általában a „pacsmagolás” szót halljuk, szinte biztos, hogy nem a hiúzok szerelmi élete jut eszünkbe. Pedig ez a vadászati szakkifejezés a hiúz tél végi párzási időszakára vonatkozik. Ilyenkor a hímek egy különös, kicsit hörgésszerű hangra emlékeztető nyávogással csalogatják magukhoz a nőstényeket és egy számukra oly kedves udvarlással veszik rá a párzásra. A mintegy két hónap múlva születő hiúz kölykök már nyolchetes korukban fogyasztanak húst, ugyanakkor 2-5 hónapos korukig szopnak is és a következő szaporodási időszak végéig anyjukkal maradnak. Bízzunk benne, hogy minél többen megérik közülük az ivarérett kort és hosszú évtizedekig otthonra lelnek nálunk.
A fotókért köszönet Takács András Attila fotósnak!
