A különleges ipolytarnóci ősmaradványok egymás utáni előbukkanása megragadta a környékbeliek figyelmét, jó palóc módra magyarázatot kerestek mibenlétükre. A népi fantázia termékeny, mesés történetek csíráztak ki a 20 millió éves megkövült világ repedéseiből.
Íme némi ízelítő, közreadva az Ásatag gyűjtéséből:
A tarnóci nagy kövesedett fát az 1700-as évek vége felé kezdte kibontani a vulkáni törmelékes kőzetből az erózió. A Borókás-patak kimosta alóla a jóval puhább vulkáni port, egy 42 m-es darabja szép lassan, mint egy kőhíd kezdte átívelni az alatta kialakuló árkot, majd vízmosást.
Az arra járó helybéliek előszeretettel üldögéltek rajta, felismervén fa eredetét “Gyurtyánkő Lócza” névre keresztelték el. Egy kegyetlen mágus által elvarázsolt fának (gyertyánnak) gondolták, melyben a mágia most is, igaz megdermedve, de ott dereng.
Ezért ha valaki, tiszta szívvel megérinti, ráteszi tenyerét, és lenyugodott elmével kitárja vágyát a kőfának, a mágia hatalma átszivároghat és teljesítheti a kívánságot. De jaj annak, akit másnak ártó szándék vezérel az óhajtásban, a varázslat ellene fordul és úgy megdermeszti szívét, hogy szeretetet az már többet nem adhat, de be sem fogadhat.
Az alsó-miocén sekélytenger homokos partszegélyi üledékeiből előkerült cápafogak is megragadták a helybéliek fantáziáját. Alakjuk miatt megkövült madárnyelveknek nevezték el őket. Miért is? Íme egy lehetséges magyarázat.
Amikor a nagy varázsló kővé dermesztette a hatalmas fát az énekes madarak ijedten felrebbentek róla, szerte repültek, riadtan adva a világ tudtára a szörnyű eseményt. A varázsló, hogy elhallgattassa őket, kővé változtatta nyelvüket, mely csőrükből kiesve szertehintette a környéket. A tájon sokáig csend honolt, halotti csend.
Lám, ha a varázsló a vulkánt személyesíti meg, akkor megtaláljuk a kőfa konzerválóját, a vulkánkitörés elpusztította az ősélőhelyet, száműzve az élet dallamát a katasztrófa utáni holdbéli tájról.
A nagy kövesedett fa melletti erózió lassan lehordta a finom vulkáni portufát az ősi váztalaj lábnyomos homokkövéről, fokozatosan kibontakoztak az ősi lények lábnyomai a múlt homályából. A helybéliek ” Kőmedencze” néven emlegették a lecsupaszított, viszonylag lapos felszínt, melyen az alkonyi, súroló napfény adta ki igazán a kővé dermedt lábnyomok plaszticitását.
Sokszor a babona erősítheti a közösséget. A helybéliek azt hitték, ha ebben a napszakban a jegyes párok táncot ropnak a lábnyomos homokkövön, akkor egybekelésük utáni, közös házastársi lépteik is olyan időtállók lesznek, mint a kővé dermedt lábnyomok. A hálás utódok pedig időtlen időkig emlékezni fognak a lábnyomos homokkövön fogadalmi táncot lejtő őseikre. Lám a múlt így is összetart.
