A Bükkalja kőzettani felépítésének köszönhetően, elsősorban az állékony, de jól faragható vulkáni kőzetekhez, a riolit- és a dácittufához (ignimbrithez) kötődően e tájegység településein jelentős hagyománya alakult ki a kő megmunkálásának, a kő népi alkalmazásának. Az építőkő fejtése és a népi építészetben történő felhasználása, a kőfaragás és a kőzetbe mélyített helyiségek készítése a Kárpát-medencében itt nyúlik vissza a legrégebbi időkig. A Bükkalja a kőépítkezés az egyházi, a nemesi építészet mellett a paraszti építőgyakorlatban több évszázad óta jelen van. A vidék népi építészetében a kő felhasználása kétféle módon jelenik meg: a fennálló falú építményekben (lakóházak, ólak, istállók) és a barlanglakásokban, pincékben, egyéb kőzetbe faragott gazdasági rendeltetésű helyiségekben. A bükkaljai kőkultúra legfőbb kultúrtörténeti emlékei, a lakás céljára szolgáló kőzetbe faragott hajlékok, a barlanglakások/pinceházak mellett a hagyományos tájművelési, gazdálkodási módokhoz, tájhasználati formákhoz kapcsolódó egyéb „kőbe vágott” sziklahelyiségek: egyrészt az extenzív állattartás, pásztorkodás emlékei, a kőistállók, kőhodályok, pásztorszállások, másrészt a szőlő- és kertművelés, pontosabban a szőlő- és bortermelés lyukpincéi, dézsmapincéi, bújói. Ezek az objektumtípusok a Bükkalja településeinek nagy részén megtalálhatók.
A kaptárkövek és a bükkaljai kőkultúra a táj és az abban élő ember sajátos kapcsolatrendszerét tükrözi. Egy jól körülhatárolható hazai tájegységre jellemző, történelmi gyökerű, élő hagyományokkal rendelkező, összetett természeti-tájgazdálkodási- kulturális rendszer, amely egyedülálló jellege miatt – a Hungarikum Bizottság 2016-os ülésén – méltán kapta meg a Hungarikum címet.
