Az ember az őskőkor óta járja a bükk-vidéki erdőket: eleinte csak gyűjtögetett és vadászott benne, a neolitikum óta viszont egy komplexebb használat révén alakította, átalakította azt. A Kárpát-medence belső területein mindenütt ún. járt erdők” voltak, amelyek az ember és a természet viszonylag harmonikus „együttélése” következtében jöttek létre – és amelyek elsődleges rendeltetése az újkorig nem a faanyag-igény (tűzifa, épületfa stb.) kielégítése volt, hanem az élelemszerzés, a különböző haszonvételek, az állattartás, a legeltetés.
A bükki erdők tulajdonlása, használata igen változatos képet mutat. Szent István király 1000 körül jelölte ki az egri egyházmegyét és biztosította az egyházi vagyon, így az erdők védelmét is. Ebből az egyházi birtokból részesedett a XIII. században alapított bélháromkúti cisztercita és a tapolcai bencés apátság. Az egri érsekség például Felsőtárkány és Felnémet határában, a XIX. századtól 13 401 hold erdővel rendelkezett, de az egri főkáptalan is további jelentős erdőbirtokon gazdálkodott.
Az 1514. évi I. törvénycikk a közel 100 000 holdas diósgyőri uradalmat a koronajavak egyikének nyilvánította, amelyet királyaink többször zálogba, bérbe adtak. Utolsó haszonélvezőjétől, az egri káptalantól a Szepesi Kamara 1755-ben végleg visszaváltotta, ezáltal közel 50 000 holdas erdőbirtok került máig tartó kincstári tulajdonba.
A szabad erdőhasználat megszűnésére először a Werbőczy-féle törvényekből következtethetünk: a jobbágyoknak tilos az erdő vágása, és csak a faizási jog alapján kaphatnak szükségleteik szerint épület- és tűzifát, amiért viszont szolgálatot kell teljesíteni. Továbbá az erdőbirtokosok tizedet szedtek a makkoltatott sertésekből, s fizetni kellett a legeltetésért, a mész- és a szénégetésért.
A faanyagtermelést szolgáló ún. rendszeres erdőgazdálkodás kezdetei a XVIII. század közepére tehetők, amikor alapvetően megváltozott a kamarai gazdálkodás szemlélete, ugyanis egyre nagyobb jelentőségű lett a fa felhasználására épülő ipar fejlesztése. A növekvő faigény miatt 1766-ban elrendelték a kamarai erdők megvizsgálását és a fakitermelés szabályozását. Az 1879. évi XXXI. tc. előírása szerint megújították a kincstári erdők üzemterveit, és elkészítették az egyházi erdők, valamint a hitbizomány első üzemtervét, amelyek rendelkeztek az erdők fenntartásáról is.
A XVIII. századig jóformán csak pásztorok, kondások, vadászok, favágók, mészégetők és az erdei termékeket gyűjtögetők járták a hegység belsejét. Az 1700-as évek elején azonban megkezdődött a vidék ásványkincseinek és erdőségeinek ipari hasznosítása. Az üveghuták (az első uradalmi üveghuta 1712–1720 között kezdte meg működését a diósgyőri koronauradalom erdőbirtokán, Répáshuta – 1766, Gyertyán-völgy – 1834), a vasolvasztók és a hámorok, a Szinva-völgyi papírmalom (1782) faigényét a hatalmas erdőrengeteg fedezte.
A vidék vasiparának reneszánsza a XVIII. század második felében kezdődött. Fazola Henrik 1768–1769 között saját költségén felkutatta a Bükk és a Mátra vidékét. 1769-ben jó minőségű vasércet talált Uppony határában, és a megnyitott Péter bányában kitermelt nyersanyagra alapozva, 1771 szeptemberétől 1772 végéig felépítette az ómassai nagyolvasztót és a hámori 1. és 2. számú hámort, ahol még ugyanabban az évben megindult a vasolvasztás.
