Van, aki szerint a kabarok, mások szerint a kunok, megint más néprajzkutatók szerint az avarok, székelyek és /vagy az ősmagyarok leszármazottai a Mátrától és a Bükk-vidék központi részétől északra fekvő medencékben, a Nógrádi-medencében és az Ipoly völgyében élő palóc népcsoport, amelynek máig élő hagyományai jellemzően meghatározzák a Bükk-vidék szellemi örökségét. Az összetéveszthetetlen palóc nyelvjáráson túl jellemző rájuk a palóc népviselet, illetve a népi vallásosság. A palócok római katolikus vallásúak, a barokk kortól kiemelt búcsújáró hely a geopark területén Eger, illetve Egerszalók. Talán sehol nincs olyan buzgó búcsújáró hagyomány még manapság is, mint a palócoknál. A templomra nem csupán építészeti alkotásként tekintenek, nem kizárólag a liturgia helyszínéül szolgát, de a templom magának az istenségnek, védőszenteknek a lakhelye volt. A templomi eszközöknek gyógyító hatást tulajdonítottak. A népi vallásosság a település lakó és gazdasági épületeire is kiterjedt, elkészülésük alkalmával a pap, a gazda vagy a gazdasszony megszentelte. A palócok családi élete sok helyen ma is a régi patriarchális renden alapul. A család élén a gazda és a gazdasszony áll. Mindkét tisztet a család (vagy had) legöregebb férfi illetve női tagja tölti be. A palóc legény, ha megnősül, haza viszi az új menyecskét a szülei házába. E szokásból kifolyólag nem egy palóc apa három-négy feleséges fiával és azok gyermekeivel lakott egy fedél alatt. Viseletük, szokásaik és táncaik alapján a palócok között egy nyugati és egy keleti csoportot különböztethetünk meg (több néprajzkutató szerint külön kell vennünk egy közép-palóc csoportot is). E különbözőség oka, hogy a közép és a keleti csoportot nem érte számottevő idegen hatás, mint a nyugatit. A Bükk-vidék Geopark területén a keleti és közép csoport él. Mindezek mellett Ózd környékén laknak a barkók, akik egyesek szerint önálló magyar népcsoportnak tekinthetők, de szokásaik, táncaik alapján valószínűbb, hogy a palócok mellékágát képezik. A palócok egyik csoportja a matyók, akik ma Mezőkövesden, Szentistvánban és Tardon élnek. Elterjedésük régen nagyobb volt a mainál. Ezek a népes községek egy tájszólás, viselet, szokás és jellemvonás tekintetében közös csoportba sorolhatók. Nevüket Mátyás királytól vették, aki őket több szabadsággal megajándékozott, sőt egy okmányt részükre Mezőkövesden adott ki és írt alá, ahonnan „Mátyás fiainak és végre Matyóknak” nevezték el őket. A tardiak ugyan a tatárjárásból itt maradt néhány tatár leszármazottainak tartják magukat, amit a falu felett lévő tatárhalom is hihetővé tesz, mégis egy csoportba sorolhatók a mezőkövesdiekkel és a szentistvániakkal. A matyó népművészet – egy hagyományos közösség hímzéskultúrája felkerült az emberiség szellemi kulturális örökségének reprezentatív listájára az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség Kormányközi Bizottságának 7. ülésén, 2012. decemberében. A matyó népművészet jellemzője a 19. század végén kialakult virágos, térkitöltő hímzés, melyet használati és díszítő funkciójú textileken alkalmaznak. A virágminták, főleg a „matyórózsának” nevezett motívum más kézműves tevékenységekben, főként az önálló népművészeti ággá váló bútorfestészetben is főszerepet kap. A jellegzetes matyó stílusú hímzés a polgári hatást tükröző viselet egyik fő alkotóeleme, melyet manapság a hagyományőrzés alkalmain és a matyó közösség reprezentálása céljából hordanak. Ilyen esemény például a húsvéti locsolás, a matyó lakodalmas és a helyi templom búcsúja, melyek egyben az identitás megerősítésének, az örökség láthatóvá tételének és jelentősége tudatosításának kiemelkedő alkalmai. A matyó néprajzi csoport népművészete és viselete karakterisztikus, az idők során országosan is ismertté, sőt világhírűvé vált.
