Hegyi szitakötő

Az Igazgatóságunk működési területén előforduló szitakötő fajok közül kétség kívül a hegyi szitakötő (Cordulegaster bidentata) az egyik legérdekesebb.

Hazánkban kimondottan ritka faj, speciális élőhelyi igényekkel bír, továbbá életmódja is rendkívül izgalmas. Kiemelkedő természetvédelmi jelentőséggel is ez a faj, így kutatása és védelme fontos feladatként hárul munkatársainkra. Megjelenését tekintve is látványos fajról van szó, a legnagyobb termetű szitakötők közé tartozik, fekete alapszínét élénk sárga minták díszítik.

Frissen átalakult fekete hegyiszitakötő (Urbán L.)

Magyarországi elterjedése középhegységeinkre korlátozódik. Mint neve is utal rá, domb- és hegyvidéki elterjedésű faj. A patakok felső folyásához kötődik, sokszor kimondottan azok forrástájékához. Az imágók júniusban kezdenek el repülni, és még augusztusban is láthatjuk őket. A hímek jellegzetes járőröző mozgást végeznek territóriumukban, azaz a patak mentén fel-alá repdesnek. Ha útjuk során idegen hímmel találkoznak, akkor agresszíven próbálják elűzni azt területükről. A nőstényekkel a párzás akár egy egész órán keresztül is tarthat, ekkor a szitakötőkre jellemző úgynevezett párzókereket hoznak létre (a hím és a nőstény gyűrű alakban összekapaszkodik), és általában magasan, a lombkoronában mozognak. A nőstény peterakása is igen érdekes, függőleges pózban, rendkívül finom fel-le mozgást végez a víz felett, s tojócsövét az iszapba érintve rakja le petéit.

A legtöbb szitakötőnk lárvái viszonylag nagy vízterekben (tavak, patakok, pocsolyák) fejlődnek, s a vízben úszva ragadozó életmódot folytatnak. Ezzel szemben a hegyi szitakötő lárvája a patakok felső folyásán, sokszor éppen csak csordogáló szakaszokon fejlődik, s főként az iszapba fúródva találhatjuk meg. Akár olyan vízfolyásokban is meglelhetjük, melyek időszakosan kiszáradnak, ez valószínűleg azért lehetséges, mert a lárvák képesek elhagyni a vizet, és átvándorolni egy másik, közeli vízfolyásba. Ez a képesség rendkívül egyedülálló a hazai szitakötők világában.

A fekete hegyiszitakötő lárvabőre (Magos G.)

A hegyi szitakötő felmérése több módszerrel is történhet. Az alkalmas élőhelyeken júniustól érdemes figyelni a vízfolyásokat, hiszen a járőröző hímeket, szerencsésebb esetben akár a petéző nőstényeket is megpillanthatjuk. Van azonban mód a lárvák felkutatására is, ehhez a patak lassabb folyású, kiöblösödő részeit érdemes célba venni. Itt a víz alól, az iszapot kell kiemelnünk s azt kissé szétterítve gyakran megpillanthatjuk a benne mozgolódó lárvákat. Mivel a lárvák 3-5 éven keresztül fejlődnek, így méretük rendkívül különböző lehet. Az első éves lárvák még az 1 cm-t sem érik el, míg a több éves példányok akár 3-4 cm nagyságúak is lehetnek. Még egy izgalmas módja a szitakötők szaporodóhelyének felkutatására a lárvabőrök keresése. A fejlődésük végén járó lárvák elhagyják a patakot, és kimásznak egy közeli fára, vagy faágra. Itt történik meg az átalakulásuk imágóvá, s miután a kifejlett rovar elrepül, az úgynevezett lárvabőr ott marad a fán. Szerencsés esetben a patak menti fákon megtalálhatjuk ezeket a lárvabőröket is, tudományos szóval exuviumokat.

A hegyi szitakötő kapcsán szót kell említenünk egy nagyon különleges élőhelytípusról, az úgynevezett forráslápokról. A forrás szó hallatán a legtöbb embernek a kiépített, kikövezett, kifolyócsővel ellátott mesterséges források jutnak eszébe. A természetes források azonban teljesen más képet mutatnak, s egyben sokkal gazdagabb élővilágnak adnak otthont. A víz természetes módon történő felszínre bukkanása a talajt viszonylag nagy területen vízzel telíti, és valóban láp jellegű élőhelyet hoz létre. Itt csak azok a növényfajok képesek megtelepedni, melyek alkalmazkodni képesek ehhez a víztöbblethez, például a csermelyaggófű, vagy a hegyi perje. Ezekhez a forráslápokhoz tehát speciális növény- és állatvilág társul, mely védelme ennél fogva kiemelt feladat!

Sajnos a hegyi szitakötőt több veszély is fenyegeti. Elsősorban az élőhelyeit érő negatív hatásokon keresztül sérülhetnek populációi. A hegyvidéki patakok vízhozama sajnos egyre inkább ingadozó, és a felső szakaszok egyre gyakrabban ki is száradnak. Ennek több oka is van, egyrészt a klímaváltozás okoz időszakos vízhiányt az egyre hosszabb nyári száraz periódusokkal. Másrészt az erdők gazdasági hasznosítása is kíméletlenül átalakítja az erdei mikroklímát. A folyamatos fakitermelés miatt kialakult erdőszerkezet nem képes annyi nedvességet megtartani, mint egy természetes erdő, s hosszú távon ez is szárazodáshoz vezet.

A gazdálkodókkal együttműködve igyekszünk úgy megtervezni az erdészeti beavatkozásokat, hogy a hegyi szitakötő élőhelyei ne sérülhessenek. A patakok és forráslápok környezetében hagyásfa csoportokat jelölünk ki, így ezen vizek fölött megmarad az árnyalás, kevésbé szárazodik az élőhely. A patakokon, forráslápokon keresztül a gépek közlekedését sem engedélyezzük, hiszen ez a lárvák konkrét pusztulását okozhatja. Élőhelyeinek védelme által próbáljuk tehát megóvni e nagyszerű szitakötő fajt. Ezen védelmi intézkedések sok más vízi élőlény védelméhez is hozzájárulnak, sőt a klímaváltozás negatív hatásainak mérséklését is előidézik.