Védetté nyilvánítás: 1959 Terület: 106,9 ha
A Bükkalja délnyugati peremén, a Laskó patak Alföldbe simuló teraszán található Kerecseni-erdő (Berek-erdő) az egyik utolsó hírmondója azon erdőssztyepp-zónára jellemző, egykor kiterjedt erdőséget alkotó lösztölgyeseknek (Aceri tatarico-Quercetum pubescentis-roboris Zólyomi 1957), amelyek mára szinte teljesen eltűntek az ország területéről. A tatárjuharos lösztölgyes elszórt mozaikjai, degradált töredékei már csak az Alföld északi peremvidékén és a Mezőföldön lelhetők fel. A lösztölgyes természeti értékeit egy 3,5 km hosszú tanösvény mutatja be.
Az őskortól a középkorig az ártereket elválasztó folyóhátakon és a síkság peremterületein tenyésző tatárjuharos lösztölgyes kínálta az Alföldön élő ember számára a legideálisabb életfeltételeket. A helyenként ligetes erdőkben egyaránt lehetett vadászni, fát kitermelni, a gyepfoltokban legeltetni, kaszálni, a csernozjomos talajt feltörve szántóföldeket kialakítani. Ezért az őskortól kezdve a lösztölgyesek területén alakult ki a szálláshelyek (később a falvak) legsűrűbb hálózata: a történelem során ezek a területek voltak leginkább kitéve az ember természetátalakító tevékenységének.
Az utolsó tízezer év antropogén hatásait (az őskori és középkori erdőirtásokat, a török hódoltság, valamint a 18-19. századi népességnövekedés által kiváltott szántóföldhiány következményeit) csupán a peremhelyzetű kerecsendi erdő élte túl. Fennmaradása annak köszönhető, hogy ez az erdőterület a 18. század elejétől a második világháborúig az egri érsekség fácánoskertje lett, s a földesúri birtokon fontos volt a fácánok ideális élőhelyének biztosítása, ezáltal a lösztölgyesekre jellemző elegyes, több lombkoronaszintű erdőkép megőrzése.
Az 1724-ben, Erdődy Gábor püspök által kialakított fácános és a hozzá kapcsolódó vadászház megépítésével hosszú időre biztosították az erdő fennmaradását és hasznosságát. A fácánkert az uradalom részéről szigorú gazdálkodási fegyelmet követelt meg, a helyi lakosság részére pedig kötelmeket jelentett. 1874-ben Samassa József egri érsek a jobbágyok föld és legelőigényének engedve nagyobb arányú erdőkivágásokhoz kérte a megyei bizottmány engedélyét. A meghagyott 217,35 hektáros erdőterület az elkövetkező egy évszázad során a felére apadt, s a maradék erdő képezi a mai természetvédelmi területet. A politikai változások következtében 1946-ban az érsekséget megfosztották tulajdonától, így a Kerecsendi-erdő is állami tulajdonba került. Ettől kezdődött az állami erdőgazdaság erdőgazdálkodói tevékenysége, ami jelentős hatást gyakorolt az erdő képére és fajösszetételére.
Zólyomi Bálint akadémikus munkája eredményeként 1959-ben az Országos Természetvédelmi Tanács természetvédelmi területté nyilvánította az erdőt. Az ökológiai jellegű kutatások azonban csak a 80’-as 90’-es években kezdődtek meg. Ekkor több kutató zoológiai, florisztikai, erdőtársulástani felméréseket végzett és a felvett fajok alapján a flóra és fauna kiértékelése is megtörtént. Kritikai elemzések is megfogalmazódtak az erdővel kapcsolatban, megindítva a vitát a terület „reliktum-jellegéről”, illetve az ültetett származék-erdő eredetéről. A kutatások eredményei és az európai uniós jogszabályok alapján, a biodiverzitás védelmének érdekében, 2004-ben a területet a Natura 2000 hálózat részeként, különleges természetmegőrzési területek közé sorolták. Miután a vagyonkezelői jogosítvány a Bükki Nemzeti Park Igazgatósághoz került (2010), elkezdődött az erdő természetvédelmi szemléletű erdőkezelése, az őshonos eredetű fafajok megvédése és az itt előforduló védett és fokozottan védett növény- és állatvilág megőrzése és bemutatása.
A terület erdőállományainak nagy részét a tatárjuharos lösztölgyes (Aceri tatarico-Ouercetum) alkotja, melyben mind a négy honos tölgyfajunk (a kocsányos-, a kocsánytalan-, a cser- és a molyhos tölgy) megtalálható. Az erdőt zárt cserjeszint jellemzi, melyből kimagaslik, mintegy a második lombkoronaszintbe „nyújtózkodik" a fényigényes tatárjuhar és a mezei juhar. A dús cserjeszint kialakításában több faj vesz részt: pl. a pusztai szegélycserjést alkotó kökény, az egybibés galagonya, a csepleszmeggy és parlagi rózsa. Az erdő igazi értékét a beszivárgó sztyeppelemek jelentik: mint például a barázdált csenkesz, a tavaszi hérics, a koloncos legyezőfű, a pannon bennszülött Janka-tarsóka és a pusztai meténg. A hegylábak erdőssztyepp tölgyeseivel (bokorerdők, melegkedvelő tölgyesek) való rokonságot az erdőssztyepp fajok tömeges jelenléte mutatja, amelyek leginkább a félárnyékos erdőszegélyeket, laza záródású tölgyeseket kedvelik: mint például a nagyezerjófű, a gumós macskahere, az epergyöngyike, a magyar zergevirág és a sarjtelepképző pázsitos és tarka nőszirom. A lösztölgyesre jellemző, gazdag kora tavaszi hagymás-gumós (geofita) aszpektus „vezérnövénye” az odvas keltike, de előfordul benne az epergyöngyike, a bogláros szellőrózsa és a salátaboglárka is.
A főleg fagyalban és felverődő juharsarjakban gazdag, de erdőssztyepp fajokban szegényebb lágyszárúszinttel rendelkező erdőállományok már átmenetet képeznek a dombvidéki cseres-tölgyesekkel (Quercetum petraeae-cerris). A völgytalpakon hegylábperemi gyertyános-tölgyes (Corydalo cavae-Carpinetum) foltok is fennmaradtak.
A természetvédelmi terület gazdag bogár- és lepkefaunája több fokozottan védett fajt rejteget, mint például a magyar tavaszi-fésűsbagoly és a ráncos gyászbogár.
Az erdőben nagyon fontos szerepe van az idős, odvasodó faegyedeknek, és a lábon álló vagy fekvő holt fáknak. Ezek az elpusztult fatörzsek olyan védett bogárfajok számára jelentenek élőhelyet, melyek lárvái száraz vagy korhadó fában fejlődnek (pl. a szarvasbogár, az orrszarvú bogár, a pompás virágbogár).
Számos védett és fokozottan védett madárfaj színesíti az erdő élővilágát: a különböző harkályfélék (pl. a közép fakopáncs és a fekete harkály) és az énekesmadarak mellett a fekete gólya is fészkel itt. Újabban állandó téli vendég lett az uráli bagoly. Nappali ragadozók közül az egerészölyv és a karvaly vadászik a kisebb emlősökre és énekesmadarakra. Emlősök közül a mogyorós és erdei pele, valamint a nyuszt emelhető ki.
Az erdő lombkorona szintjében a korábbi sarjerdő-gazdálkodásnak köszönhetően felszaporodott csertölgy vált uralkodóvá, de állománybeli elegyedésében a molyhos- kocsányos- és kocsánytalan tölgy, valamint ezek hibridjei is megtalálhatók.A lösztölgyesek a felszakadozó jellegüket elvesztették, a záródó állományok lombkorona- és cserjeszintje feleltethető meg az eredeti társulás-leírással. Szükséges volt, ezért egy szemléletbeli változásnak bekövetkeznie. A természetvédelmi erdőkezelések alapvető célja az erdők biológiai sokféleségének megőrzése és gyarapítása. Ennek elérése érdekében szükséges a folyamtatos erdőborítású erdőkép biztosítása, a természetes erdődinamikai folyamatok érvényesítése, természetközeli módszerek alkalmazásával. Kis területigényű (1-2 famagasságnyi átmérő) szálalófoltok segítségével kerülnek felújításra az erdőrészletek, ahová a honos tölgyfajok és természetes elegyfajaik– molyhos, kocsányos és kocsánytalan tölgy, vadgyümölcsök – kerülnek telepítésre. A tájidegen fafajok, úgy, mint akác és bálványfa egyedi törzsfúrásos módszerrel kerülnek eltávolításra a megmaradt erdőrészletekből. A területen korábban jellemző nagymértékű fahasználatok leállításra kerültek. Nagy hangsúlyt fektetünk az erdősítések befejezésére is. Pótlásokkal, ápolásokkal javítjuk az erdősítések fafajösszetételét, megmaradási esélyét. A természetvédelmi kezelés során a termőhelynek és klímának megfelelő faj- és korösszetételű, sarjaztatott és mageredetű erdőállomány megfelelő összhangját kívánjuk elérni. A hatékony természetvédelmi kezelések érdekében a vadállományt az erdő vadeltartó képességének szintjére szükséges csökkenteni.
