A felsőtárkányi „háromkörös” tanösvény kő-közi körét a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság Nyugati Kapu Oktató- és Látogatóközpontja mellett alakították ki. A Szikla-forrást és a fölötte magasodó mészkősziklát, az alatta húzódó Kő-köz nevű sziklaszorost és a tavat fűzi fel egy rövid kirándulás jellegű útvonalra. A mészkőszurdok számos kisformája – oldalbarlangok, örvényüstök, cseppkőtöredékek – a barlangfelszakadásos völgyképződést bizonyítják.
Állomások:
1. Szikla-forrás
2. Felsőtárkányi-tó
3. Kőbánya-orom
4. Sáncvár
5. Kő-köz keleti vége
6. Kő-köz.
Kő-köz Nature Trail
The ‘three-routed study-trail’, starting from the village of Felsőtárkány, presents the natural and cultural historical values of the south-western Bükk.
The Kő-köz route of the ‘three-routed nature trail’ of Felsőtárkány has been established adjacent to the Nyugati kapu Educational and Visitor Centre of the Bükk National Park Directorate. This walk connects the Szikla Spring and the limestone cliff above, the gorge beneath called Kő-köz and the lake. The several micro-landforms of the limestone gorge valley (side caves, eddy mills, dropstone fragments) prove the valley formation by cave rupture
Náučný chodník Felsőtárkány – Kő-köz
Z troch náučných chodníkov pri obci Felsőtárkány predmetný (s názvom kő-közi) vybudovali pri environmentálnom stredisku Národného parku Bükk „Západná brána“. V rámci krátkeho výletu môžeme navštíviť prameň Szikla-forrás s vápencovým bralom, tiesňavu Kő-köz a jazierko. Vo vápencovej tiesňave sa vyskytujú bočné jaskynné dutiny, krútňavové hrnce a kvapľové úlomky, ktoré svedčia o jaskynnom pôvode doliny.
Vezetőfüzet:
felstarkanyi_tanosvenyek.6.pdf
I. állomás:
Szikla-forrás
A Szikla-forrás Felsőtárkány északi végénél, a kő-közi szurdok bejáratát keretező mészkősziklafal (triász Bervai Mészkő Formáció) tövében bukkan a felszínre, a Szikla fogadóval szemben, a műút keleti oldalán. A karsztforrásban tulajdonképpen a Délnyugati-Bükkben futó Lök-völgy búvópatakja jut ismét felszínre. Ez azzal magyarázható, hogy a Délnyugati-Bükk jura sötétszürke agyagpalával (Lökvölgyi Formáció) fedett karsztterület. Az elvégzett hidrogeológiai vizsgálatok azt bizonyítják, hogy a 161–155 millió éves palaösszletben látszólag szigetszerűen megjelenő mészkőtömegek (223–209 millió év) összefüggő rendszert alkotnak. A Délnyugati-Bükk karsztjának egésze tehát valószínűleg egy kiterjedt, rejtett, nem önálló karsztterület. A magasabb térszíneken lehullott csapadék a talajon keresztül átszivárog, majd a mészkő repedésein át jut a mélybe. A mészkő belsejében összegyűlt víz a kőzet litoklázis- rendszerében, néhol barlangi patakként halad tova, s a kőzethatárok mentén, vagy a mészkő völgyi feltárásaiban karsztforrásként lép újra a felszínre.
A forrás, mint azt 1968-ban kimutatták, csak részben kapja vizét a Bükk-fennsík irányából. A Lök-völgy patakjának és a felsőtárkányi Szikla-forrásnak a kapcsolatát 1974- ben Aujeszky G., Karácsony S. és Scheuer Gy. bizonyította sózási kísérletekkel. A felszínre jutó karsztvíz hőmérséklete 8,4 °C és 10,2 °C között ingadozik, a forrás vízhozama eléggé kiegyenlített, de időnként teljes inaktív állapot is előfordul.
A forrás állandóan friss vizében egy Magyarországon ritka vörösmoszat a Batrachospermum moniliforme talál- ható. Körülötte a sziklaerdő humid körülményei között gyapjas boglárka (Ranunculus lanuginosus), podagrafű (Aegopodium podagraria), fodros gólyaorr (Geranium phaeum) és sárga árvacsalán (Galeobdolon luteum) él.
A Szikla-forrásban egykor tömegesen élt a forráscsiga (Bythinella austriaca). Az apró, fekete színű, kisméretű csigák százszámra tapadtak a forrás kifolyójának köveire, a forrás melletti fák vízbe lógó gyökereire, a lehullott és alámerült ágakra. A forrás szaporodóhelyet jelent a fekete alap- színű, a sárga különböző árnyalataival tarkított foltos sza- lamandrának (Salamandra salamandra). Tavasszal itt szüli meg a lárvákat a szalamandra nőstény. Azok nyár végéig a vízben a fejlődnek, majd kimásznak a partra és a nedves avarban, korhadó ágak között keresik rovar- és csigafajokból álló zsákmányukat.
2. állomás: Felsõtárkányi-tó
A Felsőtárkányi-tavat mintegy kétszáz évvel ezelőtt, mesterségesen hozták létre a Tárkányi-patak árterén. A Felső-tavat később az Alsó-tóval bővítették ki, s a tó- rendszer egy részét pisztrángtelepként hasznosították. A tóból kifolyó víz valaha malmot hajtott. A tavakat a ma is működő Szikla- és Út-alatti források táplálták. Sajnos e források vízhozama a csapadék függvényében jelentősen ingadozott, száraz időszakban a tavak vízszintje erősen lecsökkent, a tavak időszakosan kiszáradtak. Ezt az állapotot a későbbi antropogén beavatkozások tovább rontották. 1983-ban Felsőtárkány és Eger vízellátási gondjainak megoldására a Barát-réten karsztvízművet építettek, s a források vízhozamát jelentősen megcsapolták. Mind az emberi beavatkozások, mind a csapadékszegény időszak elhúzódása következtében a Felső-tó kevesebb vízutánpótlást kapott, területe (8400 m2) és átlagos vízszintje (1,1 m) jelentősen csökkent. Az Alsó-tó területe teljesen kiszáradt. A Felső-tó medencéje az utóbbi években fokozatosan eliszaposodott, az iszap vastagsága 2001-re a központi részeken már az 1 m-t is elérte.
2002-ben, a tórendszer területét, mint értékes tájképi értéket kívánták megmenteni a Bányászati Tájrendezési Program keretében. Mivel a tóba vezetendő víz mennyiségének növelésére nem volt lehetőség, a felhalmozódott iszap eltávolítása után a Felső-tó medrét természetbarát fóliával szigetelték le, majd erre vékony iszap és murva réteget hordtak. 2002 tavaszán indult meg a tó medrének feltöltése, s a tó ökológiai potenciáljának helyreállítása.
A tó körül sok vízinövény és a fehér fűz (Salix alba) talált magának kedvező feltételt. A vadgesztenye (Aesculus hippocastanum) és más nagytermetű idős faegyedek, mint a magas kőris (Fraxinus excelsior), a korai juhar (Acer platanoides) és a gyertyán (Carpinus betulus) telepített növé- nyek. Körbesétálva a tavat, a kis völgyalji gyertyános tölgyes- ben (Carici pilosae-Carpinetum) tavasszal az odvas- és ujjas keltikét (Corydalis cava és C. solida), a bogláros szellőrózsát (Anemone ranunculoides) és a kapotnyak leveleit (Asarum europaeum) találjuk meg.
A Szikla-forrás, a Felsőtárkányi-tó és az erdős, fás környezet együttesen számos értékes állatfajnak, jellegzetes állat közösségnek adnak otthont.
Tavaszonként nagy forgalom indul meg a tó környezetében. Békák százai keresik fel a tavat, amelynek sekély partja, lassan mélyülő medre kiváló szaporodóhelyet jelent számukra. A legelső tavaszi vendég a gyepi béka (Rana temporaria), őt követik a varangyok: a nagy termetű barna varangy (Bufo bufo) és kisebb zöldvarangy (Bufo viridis). A gyepi béka csomókban helyezi el petéit, míg a varangyok hosszú zsinórban ragasztják a növények száraira. A kikelő ebihalak a tóban élő apró vízi gerinctelenekkel, szerves törmelékből kiszűrt anyagokkal táplálkoznak. Persze ők maguk is zsákmánnyá válhatnak egy-egy nagyobb vízirovar számára: nagy termetű szitakötőlárvák, csíkbogarak, csiborok vadásznak a kis ebihalakra.
A tó környezetében lévő idős fák odvaiban denevérek tanyáznak. Alkonyattól már megjelennek a tó fölött és az itt röpködő rovarokra vadásznak. A legkorábban megjelenő denevér, ahogy a neve is utal rá, a korai denevér (Nyctalus noctula). Gyakran már késő délután is megfigyelhető, ahogy rovarokra vadászva csapongva repül a tó fölött. Ha csendben álldogálunk egy-egy öreg tóparti tölgyfa alatt, napközben is hallhatjuk a fa odvaiban tanyázó denevérek „csicsergő”, „cincogó” hangját.
3.állomás: Kőbánya-orom
A turistaút a bemutatóközponttól északkeleti irányban hagyja el a tavat, s egy meredek kaptató után jutunk fel a szikla tetejére. Sétánk közben, az út bevágásaiban és a völgyek oldalában apró sötétszürke agyagpala (Lökvölgyi Formáció) törmelék látható, majd a szikla felé közelítve ezt fehér-szürkésfehér színű mészkő (Bervai Mészkő Formáció) váltja fel. A kőzethatár elhagyása után léphetünk ki a szikla tetejére.
A szikla felszínét helyenként nagyon apró, 0,5 mm-es átmérőjű, kevésbé lekerekített, murva nagyságrendű hor- dalék fedi. E hordalékban sötétszürke agyagpala, fehér kalcit és vörös radiolarit darabokat is találhatunk. Mivel e kőzetek a Délnyugati-Bükk fő alkotói, mindezek annak bizonyítékai, hogy a Tárkányi-patak a mögöttes területek fedőtakaróit pusztította, és azok anyagát déli irányban áttelepítette. A patak valaha ebben a szintben járt, s folyó vízi teraszszintet vésett a mészkőbe. Kerekes J. 1938-ban ezt a későpliocéni teraszszintet nevezte levantei sziklaterasznak.
A szikláról déli irányban kitekintve közvetlenül előttünk a Tárkányi-patak árterén a Felső-tó, mögötte pedig Felsőtárkány települése látható. Délnyugati irányban a Berva-bérc gerince (500 m) tűnik fel, előterében a Mész-völgy fehérlő szurdokával. A templomtól nyugati irányban, az Őr-hegy (290 m) oldalát eróziós barázdák és árkok tagolják. Jól tanulmányozhatók a Tárkányi-patak további nyugati mellékvölgyei is: a Lamport-völgy és a Bő- völgy. Az Akasztó-bérc (300 m) és a Boszorkány-lyuk tető (260 m) északkeleti lejtőit szintén eróziós vízmosások szabdalják, helyenként csuszamlások is megfigyelhetők. Mivel a szikla előterében húzódik a Délnyugati-Bükk és a Tárkányi-medence határa, az említett dél-délnyugatra eső területek már a Tárkányi-medencéhez tartoznak.
A Tárkányi-medence ÉK–DNy-i szerkezeti törésvonal mentén zökkent le, ahol a triász és jura alapkőzetekre miocén szarmata agyag, homok, homokkő (Kozárdi Formáció) és riolittufaösszletek (Felnémeti Riolittufa Formáció), illetve szárazföldi tavi képződmények települtek. E kőzetrétegekbe a pliocén végétől vágódott be a Tárkányi- patak. A Délnyugati-Bükk előterében, a pliocén végén félsivatagi éghajlati viszonyok között indult meg a hegy lábfelszín képződése. Ez az egységes, déli irányban enyhén lejtő elegyengetett felszín a pliocén/pleisztocén határán és később a negyedidőszakban többször megismétlődő tektonikus kiemelkedések és éghajlatváltozások eredményeként a bevágódó patakvölgyek által feldarabolódott. A Tárkányi- patak fokozatosan 500–600 m-re szélesedő ártere fölött ma is szépen tanulmányozhatók a lépcsőzetesen megjelenő folyó vízi teraszok.
A későpliocéni (levantei) terasz maradványait (85–60 m) követhetjük a Boszorkány-lyuk-tető, az Akasztó-bérc és az Őr-hegy tetőszintjeiben. Ezek alatt egy fiatalabb alsó-pleisz- tocéni terasz (40–18 m) jelenik meg a Bő-völgy, a Lamport- völgy és a Mész-völgy Tárkányi-patakba torkolló szakaszán. A középső-pleisztocén folyóvízi terasz a Felsőtárkányi-tótól északra, a Szikla Fogadó mögött és a tó DK-i előterében tanulmányozható.
A kicsiny mészkőszikla növényzetét tavasszal a virágzó húsos som (Cornus mas), az ujjas sás (Carex digitata), a bársonyos tüdőfű (Pulmonaria mollissima) teszi válto- zatossá. Nyáron a kéküstökű csormolya (Melampyrum nemorosum), a pereszlény (Clinopodium vulgare), a fekete lednek (Lathyrus niger) és a barázdált csenkesz (Festuca rupicola) tűnik elő.
A sziklatetőről a Barát-rétre levezető keskeny ösvény fia- tal gyertyános tölgyes erdőn vezet keresztül, aminek lágy- szárú szintjében él a bükkös sás (Carex pilosa), a tavaszi led- nek (Lathyrus vernus), a tavaszi kankalin (Primula veris) és az ösztörűs veronika (Veronica chamaedrys).
Kilátópontunkkal szemközt, azzal csaknem azonos magasságban, az egykori Szikla szálló, ma idősek otthonaként működő Békés-lak alatt villasor húzódik. A dombhát – szemmel láthatóan mesterségesen elegyengetett – tera- szán állt Ippolito d’Este (magyarosan Estei Hippolyt) olasz származású egri püspök 14–15. század fordulóján építtetett nyári lakja, amit a püspök Fuor Contrasti-nak (viszá- lyoktól távolinak) nevezett. Körülötte a kanonokok lakjai helyezkedhettek el. A település lakói a püspöki díszkert, a pisztrángos tó, a majorház és a püspöki kúria fenntartásánál teljesítettek speciális szolgálatokat. A török időkben elpusztult nyári lak helyén Barkóczy Ferenc egri püspök a 18. század közepén pompás barokk-rokokó kastélyt építtetett. A szájhagyomány szerint itt, a Kőbánya-orom nyúlványának végében egy, a kastélyhoz tartozó kerti lak (filagória) állott, ahonnan – ahogyan ma is – kitűnő kilátás nyílott a tóra és annak környékére. Sajnos, alig egy évtizednyi fenn- állás után a kastélyt Barkóczy utóda, Eszterházy Károly püspök lebontatta, ezért ma már csak a hely neve utal arra (Kastély-kert), hogy itt valaha egy díszes épület állt.
Az alattunk elterülő Szikla-forrás vizét már a középkorban tóvá duzzasztották, s patakja még a századfordulón is vízimalmot hajtott. A tó partján a szabadtéri színpad található mely egyre több rangos rendezvénynek a szín- helye (tárkányi Majális, Magdolna-napi Búcsú és Szent loIstván-napi rendezvények). A színpad melletti kúriaszerű épület ad majd otthont a Bükki Nemzeti Park oktató- és fogadóközpontjának. A tó és a műút közötti helyiek által Ló-kertnek nevezett park számos idős fával büszkélkedhet. Bár múlt század eleji forrásháza és kerítése mára némileg megroggyant, s az egykor bő vizű Szikla-forrás vízhozama is mára erősen megcsappant és ingadozóvá vált, környezete is több kívánnivalót hagy maga után, de ennek ellenére is a mai napig a bükki természetjárás és a község egyik jelentős idegenforgalmi nevezetessége.
4.állomás: Kő-köz keleti vége
A Barát-rétet elérve, a vízmű mellett ereszkedünk le a Lök- völgy árterére, s innen közvetlenül a patakmeder mellett haladunk nyugati irányban. A Tárkányi-patak kanyargó nyomvonala középszakasz jellegre utal. A patak egyrészt pusz- títja, másrészt építi völgyoldalait. A konzekvens fővölgyre merőlegesen, ún. szubszekvens, eróziós mellékvölgyek fut- nak ki. A patakot kísérő árteret holocén folyóvízi üledék (iszap, agyag, kavics) építi fel. A patakmedrét elhagyva jutunk ki a műút szintjére, a kő-közi szurdokhoz.
A középszakasz-jellegű patak munkavégző képessége valamivel nagyobb, mint amennyi az általa mozgatott hordalék elszállításához szükséges. Az ilyen típusú patak oldalazó, kanyargó tevékenységével szélesíti völgyét. A völgy kereszt- metszete aszimmetrikus, a patak a homorú partot pusztítja, a domború partot a folyóvízi hordalék lerakásával építi. A középszakasz-jellegű patak túlfejlett kanyarulatairól, ún. meandereiről könnyen felismerhető.
5. állomás: Kő-köz
Felsőtárkány északkeleti végénél, a Szikla-forrás és az autó- busz forduló közötti szakaszt középső-felső triász mészkő (Bervai Mészkő Formáció, 223–209 millió év) építi fel. A mészkő fehér, világosszürke, sötétszürke színű platform mészkő, mely biogén zátony és ciklusos lagúna keletkezési körülményeket tükröz. E kis területre kiterjedő mészkőfolt antiklinális szerkezettel bukkan ki a Délnyugati-Bükk jura agyagpalaösszlete (Lökvölgyi Formáció, 161–155 millió év) alól. Tőle nyugatra a Tárkányi-medence miocén szarmata kőzetei (Kozárdi Formáció, 13,6–12,8 millió év) találhatók. A Kozárdi Formáció nagyrészt sekélytengeri- partközeli kifejlődésű, csökkentsósvízi szürke, zöldesszürke molluszkás agyag-agyagmárgát, alárendelten homokot, laza homokkőt, mészmárgát, mészhomokkövet tartalmaz. A Délnyugati-Bükk határzónájában a Tárkányi-patak mint- egy 300 m hosszan a környezetéhez képest masszívabb, és a külső erőknek jobban ellenálló, de jól karsztosodó mészkőbe örökítette át völgyét. A felsőtárkányi Kő-köz, vagy Barát-szurdok Magyarország leglátványosabb és legérdekesebb mészkőszurdokai közé tartozik. Szűk, meredek sziklafalakkal határolt szur- dokának kialakulását korábban különböző elméletekkel magyarázták. Kerekes J. (1936) először barlangi alagútból származtatta, majd a Vaskapuval, a Berva-szurdokkal és az Esztáz-kői-szorossal együtt említve, egyszerű, „eróziós” szurdoknak minősítette (1938). Hevesi A. (1978, 1986) mutatott rá arra, hogy a Kő-köznek fennmaradt részei számos olyan kisformával rendelkeznek – oldalbarlangok, örvényüstök, cseppkőtöredékek – amelyek a barlangfelsza- kadást bizonyítják.
A Délnyugati-Bükk nem vízáteresztő agyagpala térszíneiről eredő Tárkányi-patak völgyképződése a mai völgytalpnál jóval magasabb szinten, puha kőzetanyagon (agyagpala, agyag-agyagmárga, homok, laza homokkő, mészmárga, mészhomokkő, riolittufa) indult meg. A völgy szakaszos bevágódásáról tanúskodnak a szurdok fölött szépen kivehető, lankásabb gerincszakaszok, az ún. szintmaradványok: 300 m – Csák-Pilis; 80–90 m – Nagy-orom, a volt Ifjúsági tábor feletti tetőszint; 60–75 m – a szurdok és a vízmű feletti tetők; 40 m – Szikla-forrás feletti sziklaterasz. Mivel a Tárkányi-patak fokozatosan erodálta a mészkő fedőképződményeit, azok elvékonyodásával a mélyben húzódó mészkőrétegek is felszínre kerültek, s a patak tehetetlenségénél fogva folytatta a bevágódást. A patak fokozatosan öröklődött, vésődött rá a völgymélyítéssel fel- színre bukkanó kemény mészkőtömegre. Az így kialakult völgyet nevezzük epigenetikus völgynek. A szurdok kialakulásánál azonban azt is figyelembe kell vennünk, hogy a repedésekben gazdag mészkő a felszíni vízfolyás egy részét valószínűleg elhódította, s a mélyen barlangképződés indult meg. Mivel a Bükk később többször is megemelkedett, s ezzel párhuzamosan a Tárkányi-medence területe bezökkent, a mészkőben a karsztvízszint mélyebbre szállt, ezért a búvópatakok egy szinttel mélyebben kezdhették meg új járatok kivésését, kioldását. A korábbi járatok inaktív állapotba kerülhettek, s a külső erők pusztító (hőingadozásos és fagy okozta aprózódás, oldás, tömegmozgások, stb.) munkáinak estek áldozatul. A mészkőrétegek elvékonyodásával a mélyben húzódó járatrendszerek felszakadhattak és a felszínre kerülhettek. A beomlásból származó törmeléket egy-egy csapadékosabb időszakban a patak szállíthatta el a Tárkányi-medence irányába.
A mai szurdok a pliocén végétől (2,4–1,8 millió év) kezdett kiformálódni, erre a szurdok falában kimutatható barlangi szintek adnak bizonyítékot. A melegebb, csapadékosabb jégkorszakközökben (interglaciális) felélénkült a patakok völgymélyítő tevékenysége és a karsztformák képződése. A Barát-rét felőli kijáratnál a Tárkányi-barlang vagy Róka-lyuk egy 5–6 m magas pleisztocéni szintet mutat. A barlang kitöltésének anyagát Cholnoky J. (1932) és Kadić O. (1933) is megvizsgálta. Kiderült, hogy a vastag, vízszintesen rétegzett iszapos-márgás kitöltés egy egykori víznyelőbarlang jelenlétére utalhat. Feltételezték, hogy a pleisztocénban időszakosan a Lök-völgy patakjának vize tóvá duzzadt a szurdok keleti előterében, s ezt a vizet a Tárkányi-barlang víznyelője vezette át a 3 m-es barlangi szint üregeibe. A Rókalyuk tetejéről egy 35 m hosszú kürtőnyílás vezetett egészen a 40 m relatív magasságú teraszszintre, majd a pleisztocénban ez a kürtő felszakadt. A patak fölötti, 3 méter magas pleisztocéni barlangi szintet több kisebb méretű barlangüreg jelzi. Jelenleg a völgytalp közelében lép felszínre a karsztvíz.
A szurdok középső szakaszán a mészkőfalban kalcitki- válások, kisebb cseppkőképződmények, oldásformák láthatók. Ezek a formák egy korábbi nagyobb barlang nyomait jel- zik. Mindezeket Hevesi A. (1978, 1986, 2002) a barlang- fölszakadásos szurdokkeletkezés bizonyítékának tekinti.
A sziklafalforrás barlangjainak nyílásában ma is tanulmányozható az üregek kitöltési anyaga, mindezek arról árulkodnak, hogy napjainkban a tetőszintek kalcit, mészkő, radiolarit és agyagpalatörmeléke vörösagyaggal keveredve kerül be a járatrendszerekbe. A szurdok eredeti formakincse sajnos a bányászati tevékenység, illetve az Eger–Miskolc műút építési munkálataihoz kötődő robbantások miatt helyenként megsérült. Napjainkban az exhumálódott mészkőfalakon gyönyörű repedéskarrokat, hasadékkarrokat, gyökérkarrokat, felszakadt zsombolyokat is tanulmányozhatunk.
A szurdok mészkőfalán a pleisztocén hidegebb jégkor- szaki (glaciális) periódusai is képviseltetik magukat sajátos formakincsükkel. Legszembetűnőbb az ún. kőkapuk és törmelékkúpok megjelenése. A műúttal párhuzamosan egymás után sorakoznak a mészkőrétegek közé ékszerűen benyúló törmelékkúpok. Ez a nagy mennyiségű törmelék fagy okozta aprózódással keletkezett. A mészkő repedéseibe jutó víz éjszaka, vagy hidegebb időszakokban megfagyott és szétrepesztette a kőzetet. A törmelék kisebb-nagyobb darabokban vált le a sziklafalról, majd szabadeséssel érte el a lejtő felső szakaszát, s innen már lassú tömegmozgással telepítődött át a lejtő irányába. A kifagyás, mely törmeléket képez, valószínűleg jelentős szerepet játszhatott a barlangi járatok felszakadásában, majd további roncsolódásában is. Az interglaciálisokban felélénkülő felületi leöblítés és folyó- vízi erózió ezt a törmeléket elszállíthatta.
A tanösvény vonala mellett csak kisebb barlangokat ismerünk.
